Charles Spencer Chaplin

Cseplin, főnév, bő nadrágot, fekete keménykalapot, sétapálcát, jellegzetes tömött bajuszt viselő figura. Néhány nyelven Charlotnak hívják. szinonimái: clown, bohóc, csavargó, antonima: császár

A hétköznapok és a vursli

Az ezüst mozivászon kora – ahogy a némafilmek világát hívták – Amerikában erősen kötődött a vásári komédiákhoz. Az USA-ban ezért a közönséggel sokkal szorosabb volt az új médium viszonya. A nézők így jelentősen hozzájárultak a némafilmek nyelvezetének kialakulásához. Ők – az európai közönséggel szemben – nem irodalmi, színházi produkciókat vártak a mozgóképektől, hanem elsősorban szórakozást. Az első filmek az élet jellemző pillanatait emelték ki, és ebből a kezdeti adottságból épült ki a burleszk műfaj hagyománya is. Ebben a világban indult Charles Spencer Chaplin, brit bevándorló filmes pályafutása. Esztétikája tehát ebben a korban gyökerezik.

Legfontosabb rendezői eszköze a mozgás. Némafilmesként mindent a mozdulatokra bízott. Mivel a hangok és a beszéd nem állt rendelkezésére, élénk gesztusokkal, mimikával erősítette fel az érzelmeket, hogy így adja vissza a szereplők közötti viszonyokat. Sokszor kísérletezik az irreálissal, de alapvetően a hétköznapok, a kisemberek világában marad. Chaplin természetesen nem vállalkozott a hétköznapok realista ábrázolására. A burleszk elemeit az érzelmes melodrámákkal vegyítve alakította ki filmjei eszköztárát és atmoszféráját. Erősen stilizált képi világa akkor is megmarad, amikor hangosfilmek készítésébe fog, sőt egyetlen színes filmje, A hongkongi grófnő is ezeket a jegyeket viseli magán.

Pályafutása

Születésének körülményei – noha maga mindig kitartott brit származása mellett – a mai napig nem tisztázottak. Hiteles adatok nem állnak rendelkezésre. Saját bevallása szerint Londonban született, innen vándorolt ki Amerikába. Egy mutatványos társaság, a Karno Company tagjaként 1912-ben lépett be az Államok területére, melynek vezetője Stan Laurel (Stan és Pan) volt. Bár élete nagy részében Amerikában élt, utolsó éveit Európában, Svájcban töltötte. Vevey-ben halt meg, itt található ma a Chaplin’s World, az emlékére alapított múzeum.

Az Internetről bárki kikeresheti mikor született a kacsázva járó csavargó. Charles Spencer Chaplin 1914-ben alkotta meg szinte véletlenül a figurát a Mabel’s Strange Predicament forgatása közben. De a közönség számára a néhány nappal később forgatott Chaplin az autóversenyen című filmben jelent meg a vásznon. Mindkét filmet a Keystone Stúdió készítette. Hamarosan egyre több önálló film készült az ágrólszakadt figuráról, így vált korának ünnepelt kultikus alakjává, s megteremtője világhírű színész-filmrendezővé. Olyannyira híres lett, hogy már 1915-ben népszerű eseménynek számított az Államokban a Chaplin hasonmás verseny. Mesélik, egy ilyen versenyen maga Chaplin is részt vett, de nem jutott a legjobbak közé. Charles Spencer Chaplin, aki ekkoriban készült fényképein úgy néz ki, mint egy garabonciás diák, ekkor lett – többek között Buster Keaton mellett – a némafilmek királya. United Artist néven 1919-ben Douglas Fairbankssal, Mary Pickforddal és D. W. Griffith-szel együtt saját stúdiót is alapított. Ahhoz azonban, hogy egy személynév köznevesülni kezdjen, jóval több mindennek kell teljesülni.

Charles Spencer Chaplin az évszázados hagyományokkal rendelkező farce műfaját újította meg. Ez a műfaj rendkívül népszerű volt a különféle vásári mulatságok látogatói körében, hiszen a helyzetkomikumokra épülő történetekben a néző átélhette azt az illúziót, hogy átlátja a világot, a bukdácsoló szereplőkben pedig a nézők magukra ismerhettek. Chaplin központi alakja a Csavargó először inkább egy részeges, kissé önhitt, magáról megfeledkezett alakként mutatkozott meg a vásznon, aki valahogy bekeveredett egy autóverseny forgatagába: rácsodálkozik a kamerára és produkálja magát.

Chaplin azonban könnyedén lépett túl a kliséken, és nem hagyta, hogy a csavargó csupán afféle részegesként kacsázzon a kamera előtt. Későbbi filmjeiben pedig egyre jobban finomította hőse személyiségét. Ma már egyértelmű, a csavargó alakjával, esetlenségével vagy éppen naiv talpraesettségével az emberi esendőséget fogalmazta meg. Pontosan megfigyelte a körülötte lévő emberek gesztusait, viselkedését, így építette fel karaktereit. Az érzelmeket, ahogy édesanyjától tanulta, gesztikulálással, mozdulatokkal fejezte ki. Így lett ő egy új korszak Akárkije (Jedermann). S bár filmjeiben egészen hétköznapi szituációkat jelenített meg, mégis univerzális igazságokat tárt fel.

Ez a csavargó, ahogy André Bazin állapítja meg, valójában igazi hérosz. „Mint a civilizáció régebbi korszakaiban Ulysses vagy Roland voltak.” Ám miféle hérosz? Bazin egy fontos dologra hívja fel a figyelmet az általa Charlot-nak nevezett alakkal kapcsolatban: „Amikor a világ túlságosan nagy akadályt gördít eléje, az ellenállás teljes hiánya jellemzi.” Ez az attitűd más figurákban is megjelent a filmművészetben. Ez Bacsó Péter Pelikán elvtársának lényege, legutóbb pedig talán az Őfelsége pincére voltam című Menzel film címszereplője vette fel. Ám ez a passzivitás egyáltalán nem a gyávaság jele. Amikor például Charlie véletlenül összezárja magát egy oroszlánnal a Cirkusz című filmben, s a ketrec mellett egy kutya ugatni kezd először megpróbálja elcsendesíteni, de miután rájön, minden hiába, befogja a saját fülét. Viselkedése egy sajátos, szinte gyermeki világfelfogás következménye.

Bazin, amikor Chaplin helyét keresi a világban, két viszonyt próbál feltárni. Ez a csavargó ugyanis sajátos kapcsolatban van az idővel és a tárgyakkal. Ő a homo instrumentalis megszemélyesítője és paródiája. Egyszerre minden tárgy az ellensége, s minden tárgy használatához megvan a sajátos kulcsa. A Modern idők című (1936) filmben teljesedik ki ez a kapcsolat, melyben az eszközök, a gépek majdnem végzetesen elhatalmasodnak fölötte. A hatalmas fogaskerekek mellett eltörpül az ember.

Fontos szót ejteni még egy viszonyról. Arról, ami a szereplők között van, pontosabban arról ami Chaplin és a többi szereplő között áll fenn. Ez is Chaplin filmjeinek egyik jellegzetessége. A csavargó tetteit ugyanis általában vagy saját érdekei mozgatják, vagy annak a szereplőnek az érdekében cselekszik, akit párfogásba vesz. Ám néhány kis filmjében ez alak túl tud lépni saját magán, ilyenkor, mint a Chaplin a rendőrben (1917), akár egy közösség vezetője is lehet belőle. Ebben a filmben a rendező-író Chaplin csodálatraméltó idealizmusára figyelhetünk fel. Persze, úgy tűnik fel, Chaplin tudta jól, hogy ez az idealizmus csak elrajzolt karaktereinek világában működik.

Ahogy nézzük rövidfilmjeit szinte halljuk, hogy nevetett, röhögött, kacagott torkaszakadtából a közönség, ahogy végignézte a tigris és oroszlán között botorkáló figurát, az ablaktörő üvegest vagy a térdig érő vízben aludni próbáló katonákat. Ez a figura, ahogy ezt már többen megállapították, minden filmjében azonos önmagával, ahogy régen a commedia del arte alakjai. Valójában minden filmjénél magasabb esztétikai szinten van, az ideák világából származik. S így kerül a Csavargó keménykalapjával és sétapálcájával az 1925-ös Aranylázban Alaszka havas meredélyei közé, ahol medvék és hóvihar fogadják. Ezzel a filmjével vált Chaplin világsztárrá. A zsemlékkel járt villás tánc, a széllel küzdő szerencsétlen flótás vagy a hajóként himbálózó ház egyértelműen a filmművészet kiindulópontjai lettek. A kritikusok 1958-ban úgy döntöttek, Eisenstein Patyomkin páncélosa után ez a történelem második legjobb filmművészeti alkotása.

Chaplin számára nagyon fontos volt ez a film, többször kijelentette, hogy azt szeretné, filmjei közül erre emlékezzen majd az utókor. A filmet később, 1942-ben újravágta, némiképp lerövidítette, és felkérte Max Terrt, hogy írjon új zenét hozzá, amelyet Oscar-díjra is jelöltek.

Emiatt a mitikus önazonossága miatt képes arra, hogy Hinkel szerepét magára véve iróniával mondjon ítéletet a zsarnok őrület felett A diktátor (1940) című filmjében. Persze mindehhez az a bajusz is kellett, amit a valóságos diktátor, Hitler lopott el Chaplintől. Chaplin visszaveszi és irtózatos bosszút áll, remekművet készít. Sokan a földgömbös táncjelenetet vélik a film legerősebb képsorának, mások Hinkel beszédét. Mindenesetre a Csavargó – akinek alapeleme a pimasz elevenség – azáltal, hogy az aljas dermedtség gúnyáját ölti magára, darabokra szedi azt, a mítosz szintjén.

Chaplin a színész, amikor végül kilép a csavargó bőréből, sokszor teljes átváltozáson megy át, mint például a Monsieur Verdoux-ban (1947). A film forgatókönyvét Orson Welles ötletét tovább gondolva maga Chaplin írta, ahogy a film zenéjét is. Ebben a filmben is lényegében a csavargó ellentétét alakítja. Lukas kalapját, szakadt frakkját, hatalmas bakancsát elegáns öltönyre cseréli. A filmet egy állandóan visszatérő vágókép osztja szakaszokra, zakatoló mozdonykerekeket látunk, ahogy utazik a hős az életei között. Monsieur Verdoux ugyanis kékszakállként keresi a kenyerét. Gazdag nőket vesz feleségül, majd elteszi őket láb alól. Olyan könnyedséggel, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb elfoglaltsága.

Ám önmaga ellentétében, önmaga ellentéteként Verdoux mégis megőrzi a csavargó figuráját. Amikor pedig egyik feleségével, Annabellával próbál végezni egy csónakkiránduláson, egyenesen visszalép a figurába. S a hajdani csavargó könnyedségével szökik meg a nyomozótól is a vonatfülkében. Ebben a filmben azonban mindennek más tétje van már. Talán mert ez a film kevésbé stilizált. A kortársak szemére is vetették, hogy Chaplin megpróbált színészkedni, s az nem áll jól neki. Pedig talán csak arról van szó, hogy a Csavargóból új alak született. Verdoux úr motivációja mégis a csavargó alakját idézik. A kékszakáll gyilkosságok ugyanis nem öncélúak, csak így tudja támogatni feleségét és kisfiát.

A „Life” magazin 1966-os számában van egy fényképsorozat. Az egyik fotó közepén az idős Charlie Chaplin mosolyog az előtte álló asztalon lévő pohárra mutatva. Mellette Marlon Brando és Sophia Loren. Történelmi pillanat, Chaplin egyetlen színes filmjét készíti éppen, A hongkongi grófnőt. Chaplin ekkor már fél évszázada van a pályán. Ez az utolsó filmje. Végignézve egyértelművé válik, a némafilm eszköztárát próbálja feleleveníteni és átmenteni a megújult technikába. Asztalok között kergetőző emberek, csapódó ajtók, bő nadrág mind ismerős panelek a korábbi Chaplin filmekből.

Ahogy ismerősek a túlfűtött érzelmek az arcokon, a némafilmek tipikus kiélezett párbeszédei. Mindenből egy kicsit több van. Nem abban az értelemben, ahogy a mai színes-szagos látványfilmeket zsúfolják tele olykor teljesen öncélúan a rendezők, de Chaplin szinte a film (filmnyelv) minden mozzanatában túlfeszíti a húrt. Akárcsak Rejtő Jenő, a nyelv kedvéért meg-megszakítva a történetet.

Chaplin állandóan önmagát idézi. A tenger vad hullámain hánykódó tengeribetegek a 1917-es A bevándorlóból lehet ismerős. Az asztal körül egymást üldöző szereplőkkel szinte minden filmjében találkozunk, legemlékezetesebb talán a Chaplin a rendőr című 1916-os rövidfilm jelenete. Saját filmjeivel együtt természetesen megidézi a némafilmek kissé darabos, elnagyolt atmoszféráját is. A régi filmek dialógus inzertjei – pontos dialógus helyett, karcos, érdes, szinte tankönyvszerű párbeszédek, amelyek a történettől némiképp idegenek, s mint inzertek, a filmkockák közé ékelve, jellegzetes tipográfiával, metanarratív szinten jelennek meg – a hangosfilmben már a szereplők szájából halljuk őket, vagyis a mimézis részévé válnak.

Utolsó filmjét nem fogadta tapsvihar a kritikusok részéről, s viszonylag keveset foglalkoztak vele. Újranézve inkább filmtörténeti kuriózum, de igen szórakoztató. Ebből a filmjéből talán az a kompaktság hiányzik, ami minden korábbi filmjére jellemző volt akkor is, amikor látszólag rabul ejtik a filmnyelv lehetőségei.

Harminc évvel halála után, 2007-ben előkerült egy tizenöt perces rövidfilm, melyben Chaplin, a stúdióktól távol, egy hajó fedélzetén egy 16 mm-es kamera előtt mutatta be tudományát. A filmet egy brit újságíró készítette, aki 1933-ban, 25 éves korában az Egyesült Államokban volt gyakornok. Alistair Cooke-t az Observer nevű londoni lap – kihasználva, hogy Amerikában van – felkérte, hogy filmcsillagokkal készítsen interjút. Így került Chaplin közelébe, aki meghívta a Panacea nevű jachtjára.

A hajóútra Paulette Goddard is elkísérte őket (aki több Chaplin-film főhősnője volt; játszott az Aranylázban és a Modern időkben is). Chaplin ebben a filmen olyan, mint egy kissé unatkozó milliárdos. A film elején kissé gondterhelt, majd ahogy egyre jobban feloldódik, előkerül egy felmosórongy. Chaplin Greta Garbót utánozza, a kor néhány ünnepelt szépségét, majd walesi herceggé változik. Távol a stúdióktól újabb és újabb alakokba bújik szinte megelőlegezve későbbi átváltozásait.

Charles Spencer Chaplin fő figurája mégis a keménykalapos, sétapálcás clown jellegzetes bajuszával. A Csavargó alakja 1914-ben jelent meg a filmvásznon január 15-én, 100 évvel ezelőtt. Hogy Charles S. Chaplin és a Csavargó mennyire része mai kultúránknak, azt számtalan példával lehetne igazolni. Bud Spenceréktől Woody Alenen vagy Latabár Kálmánon át Roberto Beniniig rendkívül sokan merítettek örökségéből.

Ezt tudtad-e?

• Chaplin Oona O’Neilt, Eugene O’Neil amerikai drámaíró lányát vette feleségül.

• Az 1952-ben készült Rivaldafény londoni bemutatójáról már nem tudott visszatérni az Államokba, mivel a legfőbb ügyész érvénytelenítette a beutazási engedélyét, miután, baloldali nézetei miatt, gyanússá vált az FBI szemében.

• 1978. március 2-án Chaplin koporsóját a kriptából ellopták, és váltságdíjat követeltek érte.

• Chaplin többször nyilvánosan kiállt a cigányság jogai mellett; nem sokkal halála után, 1978-ban a második Cigány Világkongresszus a születése napját, április 16-át a Cigány Színészek Világnapjává nyilvánította.

• 2006-ban 139 250 dollárért, 2012-ben hatvankétezerötszáz dollárért talált gazdára Charlie Chaplin legendás kalapjának és sétabotjának egy-egy példánya Los Angelesben

• Charlie Chaplin egy 1928-as filmjének, A cirkusznak egy extrákkal teli DVD-jén feltűnik egy feketeruhás nő, aki úgy tesz, mintha mobilon telefonálna. Ez elég volt ahhoz, hogy sokan arra gondoljanak, időutazó bukkant fel a 82 évvel ezelőtt forgatott moziban.

• Bármennyire is igyekezett, a brit hírszerzés semmilyen bizonyítékot nem talált Chaplin brit származására, pedig a színész folyamatosan azt hangoztatta, hogy 1889-ben, Londonban született.