Nincs kategorizálva

Danny Boyle

Danny BoyleDanny Boyle megkerülhetetlen alakja a kortárs filmművészetnek. Alkotásaiban ötvözi az európai és a hollywoodi látásmódot, néha megfűszerezve egyéb kulturális hatásokkal. A legnagyobb színészekkel dolgozik, és eddigi életművén végigívelő koncepciót fedezhetünk fel.

Pályafutása

A kis Daniel Boyle 1956. október 20-án látott napvilágot Radcliffe-ben, ír szülők gyermekeként. Anyja erősen katolikus neveltetésben részesítette, egyházi iskolába járatta azzal a céllal, hogy idővel pap legyen a fiából. Azonban amikor Danny tizennégy éves volt, egy pap mégis lebeszélte erről a tervéről.

A The Telegraphnak Boyle egyszer így nyilatkozott: „Nem tudom, hogy engem mentett meg a papságtól, vagy a papságot tőlem. Mindenesetre nem sokkal ezután elkezdtem a színházzal foglalkozni. És azt hiszem a kettő között igazi kapcsolat van. Martin Scorsese, John Woo és M. Night Shyamalan is papnak készült, de rendező lett. Van ebben valami nagyon teátrális… a kettő alapvetően ugyanaz a munka: észt osztani és megmondani az embereknek, hogy mit gondoljanak.” A katolikus neveltetés ugyan mély nyomokat hagyott benne, jelenleg mégis „spirituális ateistaként” definiálja önmagát.

Később a Bangor Egyetemen folytatta tanulmányait angol és dráma tagozaton, majd a diploma után a Joint Stock Theatre Company tagja lett, és nekikezdett színházi rendezői pályafutásának.

Az elkövetkező években rendezett színdarabot a Royal Court Theaterben, Royal Shakespeare Companyben, és az angol Nemzeti Színházban. Színpadra vitte többek között Howard Brenton The Genious című darabját és a Frankensteint is.

1982-től kezdve Boyle a televíziózásban kezdett el dolgozni, először producerként, majd saját tévéfilmek rendezésébe is belefogott. Az első önálló rendezése az 1987-es Scout című film volt, de azóta is készít kimondottan televízióra szabott filmeket.

Filmrendezői áttörése 1994-ben következett be, amikor is elkészült a Sekély sírhant, de az igazán nagy hírnevet két évvel később a Trainspotting hozta meg számára, ami azóta a drogos filmek, sőt a filmtörténelem kikerülhetetlen darabjává vált. Ezt a sikert következő két művével nem tudta megismételni, hiszen Az élet sója és A part is szerény fogadtatásban részesült, azonban a 2002-es 28 nappal később a zombi filmek új korszakát indította el, és Boyle újra a középpontba került.

Két, ismételten gyengébbnek ítélt alkotás (Milliók és Napfény) után pedig jött a Gettómilliomos, ami az egész világon hatalmas sikert aratott: a nyolc Oscaron kívül további száztizennégy díjat zsebelt be, és hatvankét egyéb jelölést kapott.

Azóta két filmje került mozikba, a 127 óra és a 2013-ban bemutatott Transz egyaránt megerősítette a már olyan nagyon kiérdemelt hírnevet.

Trainspotting (1996)
Trainspotting (1996)

A pénz, a társdalom és a víziók

A Boyle-életmű első ránézésre nagyon különböző alkotásokat tartalmaz: mind műfaját, mind témáját illetően szerteágazó megközelítésmódnak tűnik. A Trainspotting drogos, a 28 nappal később zombis, a Napfény tudományos-fantasztikus, a Gettómilliomos bollywoodi-szerelmes, a Transz heist-filmes.

Második pillantásra azonban rá kell jönnünk, hogy egy ritka módon koncepciózus korpusszal van dolgunk. A filmek középpontjában ugyanis szinte mindig a pénz és a társadalom, vagy az arról való teljes lemondás áll. Már a legelső nagyjátékfilm, a Sekély sírhant is eköré épül: azt mutatja be, hogy a váratlanul ölünkbe pottyanó piszkos pénz miként hat ki személyiségünkre, hogy tesz minket is mocskossá, illetve hogyan hozza elő valódi énünket. Ez az alkotás egyébként egyértelműen a következő, óriási sikert arató Trainspotting előtanulmánya. Témájában és formanyelvi megoldásaiban is sok elemet már itt kikísérletezik Boyle. De míg a Sekély sírhantnál még érződik a kezdeti szárnypróbálgatás, addig a Trainspotting már egy kiforrott elképzelésekkel és profi megoldásokkal teli mestermunka lett, ahol pénz mellé egy másik nagy problematika is társul, méghozzá a drog. Mindezt egy könnyed, mégis nyomasztó világképben tárja elénk, a felhőtlen szórakozásba erős társadalomkritikát vegyítve.

Sajnos a nagy sikert ezutáni alkotásában nem sikerült megismételnie. Az élet sója minden valószínűséggel az életmű leggyengébb darabja, bár a romantikus vígjáték keretein belül nem vonultat fel nagy hibákat, egyszerűen csak nem hozza sem az eddigi, sem az ezt követő filmek színvonalát. Aranyos történet, könnyed szombatesti randifilm, de nem több, viszont nem meglepő módon az anyagiak körül forgó gondolatokkal teli.

A 2004-es Milliók már egy sokkal barátibb és szerethetőbb képet ad korunkról. Ez valószínűleg leginkább annak köszönhető, hogy egy végtelenül tiszta szívű kisfiú szemén át látjuk az eseményeket, aki amikor egy hatalmas, pénzzel teli zsákot talál, nem magára kívánja azt költeni, hanem szegényebb, sanyarúbb sorsú embertársait szeretné megsegíteni. Persze itt is előjönnek a pénz okozta galibák, látjuk azt is, hogy már egy gyerekre is milyen hatással tud lenni az anyagias gondolkodásmód, összességében mégis pozitív hangnem jellemzi a történteket.

Az Oscar-díjakkal elhalmozott Gettómilliomos végre megmutatja az arany középutat. Ebben a filmben végre van megoldás: a pénz boldogít, de csak ha nem tartunk rá igényt. Hiszen itt ugyan az óriási nyereményért folyik a harc, de Jamal (Dev Patel) motivációja kizárólagosan szerelmének visszaszerzése. Az ezzel járó gazdagság valójában érdektelen, bár kétségkívül örömteli hozadék. Az eddig felvonultatott opciók mindegyike hasztalan volt, hiszen a maradéktalan boldogságot, a tiszta lelkiismeretet nem tudhatták magukénak a hősök, de a Gettómilliomos megmutatja a járható – igaz, felettébb mesebeli – utat.

Legutóbbi filmjében, a Transzban visszatérünk a kezdeti pénz-vonalhoz: a hatalmas vagyon a bűnözéssel párosul. A szereplők számára a gazdagság csak alapvető emberi értékeikről való lemondással érhető el, a törvénnyel való szembeszegülés azonban ezúttal sem vezet valós happy endhez.

28 nappal később (2002)
28 nappal később (2002)

Ez tehát a Boyle-világ egyik aspektusa, de az életmű nem merül ki ennyiben. Míg az első három rendezése kimondottan a pénz körül forgott, de nem adott alternatívát a helyes megszerzési módjára és felhasználására, addig a következő alkotás, A part épp az ellenkező irányba indul el, és az anyagi javakról való teljes lemondás útjának járhatatlanságát mutatja be. A társadalomból félrevonuló fiatalok idillinek tűnő környezete éppoly hibásnak és gonosznak bizonyul, mint az, amelyikből menekülni próbálnak a szereplők. Richard (Leonardo DiCaprio) karaktere az Y generáció lázadóinak mintapéldája, aki ugyan felismeri kortársainak problémáit, de az általa választott út ugyanúgy alkalmatlan a felnőtt életbe való belépésre és a boldogság megtalálására.

Miután Boyle megmutatta, hogy sem a pénz, sem annak nélkülözése nem vezet sehova, de kiutat még nem talált a problémából, egy világvége hangulatot mutató zombifilmmel rukkolt elő. A 28 nappal később azonban nem csak azért újító szellemű, mert a zombikat más szemszögből mutatja meg, hanem mert a valódi hangsúly nem az élőholtak gonoszságán fekszik. Ugyanis ők nem is lehetnek igazán gonoszak, mindössze gondolkodni és érezni képtelen ösztönlények. Az emberek viszont még rosszabbak és aljasabbak, mint eddig. A katonai mikro-társadalomban koncentráltan mutatkozik meg jelenlegi társadalmi berendezkedésünk minden hibája és az emberi alávalóság mibenléte.

Akárcsak a 28 nappal később, a Napfény is egy apokalipszis közeli állapotot fest le. De a szereplők ezúttal egy a Nap felé tartó űrhajó mentősereg tagjai. A társadalomtól elszakadt legénység jelen esetben egy teljesen új jellegű szituációval találja szemben magát: a (vallási) fanatizmus okozta problémák jelentik itt a legnagyobb veszélyt, az ismeretlennel/fantasztikussal való találkozás emberre gyakorolt hatása áll a középpontban.

A 127 óra a legradikálisabb példa a társadalomból való kiszakadásra. Először is le kell szögeznünk, hogy itt eleve nem egy önkéntes elkülönülésről van szó. A utahi kanyonba szoruló hegymászó (James Franco) története azért olyan megrázó, mert egy szerencsétlenség következtében kerül veszélybe élete. A „fogságban” töltött több mint öt nap alatt azonban egy hétköznapi ember személyén, gondolatain keresztül kapunk képet a valódi értékekről, arról, hogy mi az, ami igazán fontos az életben.

A kényszerű boldogulási, beilleszkedési vágy és a sokszor kényszerűtlen lemondás és elhatárolódás tehát egyaránt megjelenik Boyle alkotásaiban. Az eddigi tíz nagyjátékfilm közül azonban csak a Milliók és a Gettómilliomos volt képes helyes alternatívát kínálni, azt azonban elmondhatjuk, hogy valamennyi alkotásában a lemondás, esetleg a gyermeki naivitás volt célravezető.

A másik nagyon szembetűnő közös jellemzője az életműnek a víziók folyamatos jelenléte. Minden egyes filmben felfedezhető legalább egy olyan jelenet, melyben a szereplő(k) képzelődéseit látjuk. Hogy csak a legemlékezetesebbeket említsem: a Trainspotting wc-ben elsüllyedős képsora, a Millókban rendszeresen feltűnő szentekkel való beszélgetések vagy a 127 óra égszakadása. Viszont minden egyes alkalommal elmondható ezekről a részletekről, hogy az adott szereplő menekülési kísérletei. Van aki a fájdalom elől próbál ezáltal megszökni, van aki csak egy kicsit szebbé akarja tenni az életét, de mindannyiszor a valóság ridegségéből és szörnyűségéből keresnek kiutat (kivétel ez alól a 28 nappal később, ahol a főhőst álmában magára hagyják társai).

Boyle tehát mind tematikában mind kivitelezésben következetes. Ráadásul ezekhez társul még a zene is. Az akciódús jelenetek alatt gyakran hallhatjuk a trance és house jellegű zenéket. Leginkább talán a Born Slippy sejlik fel bennünk. A Trainspotting volt az első alkalom, amikor Boyle az Underworld nevű zenekarral dolgozott együtt, de ezt követően még hat alkalommal kérte fel őket a közös munkára. Érdemes azonban megemlíteni a 28 nappal később és a 127 óra soundtrackjét (előbbi szerény véleményem szerint a valaha készült legjobb horrorfilm-zene), nem beszélve a Gettómilliomosról, amely a legjobb eredeti filmzenéért és a legjobb eredeti betétdalért egyaránt elnyerte az Oscar-díjat.

127 óra (2010)
127 óra (2010)

Boyle-filmek, amiket mindenképpen látnod kell

Trainspotting

Ez a drogfilmek alapköve. Ha valaha valaki meg akar nézni egy olyan filmet, ami reális képet ad a kábítószerről és fogyasztóiról, mégsem akar utána hetekig a sarokban kuporogva zokogni, akkor nem kerülheti ki. Meg amúgy sem, mert a Trainspotting kultuszfilm, alapmű, filmtörténelem. Bárminemű középszerű jelző dehonesztáló lenne. Boyle ezzel a művével gyökeresen változtatta meg a junkiekról alkotott képet. Megmutatta a rossz oldalát a dolognak (bár ez nem nehéz, hiszen csak az van), de karakterei mégis szerethetőek. Nem ítélkezik, csak dokumentál, illetve annyiban ítéli el szereplőit, amennyire azok saját magukat.

Milliók

Elüt egy kicsit a többi Boyle-műtől, de épp ez teszi még szerethetőbbé. Ebben a filmben a hétéves Damien (Alex Etel) gazdagszik meg váratlanul, de az ölébe hulló pénz pusztán azért teszi őt boldoggá, mert így segíthet a szegényeken. A mindent átható gyermeki ártatlanság, a naivitás szemüvege a néző számára viszont az éleslátás eszköze, a környezetében élő gyerekek és felnőttek valódi énje egyaránt megmutatkozik a pénz hatására. A kisfiú az egész film során szentekkel beszélget, akik rendre megjelennek neki. Az ő jó tanácsaik alapján próbálja saját és mások életét szebbé tenni, mi pedig egy tanulságokkal teli, felnőtteknek is szóló mesét kapunk.

28 nappal később

Mint azt már fentebb említettem, ez egy olyan zombifilm, ami nem a zombikról szól. Persze, menekülnek előlük a szereplők, támadnak (ráadásul gyorsan, „életszerűen”), de fontosabb az emberiesség mibenlétének kérdése. Sokkal inkább láthatjuk azt, miként mutatja ki mindenki a foga fehérjét, hogyan válik valaki jobbá vagy rosszabbá egy krízishelyzetben. Vannak akciójelenetek, nem szűkölködik izgalomban, de a lélektani síkon zajló események dominálnak.  A pozitív karakterek legnagyobb ellenségei végül nem az élőholtak lesznek, hanem saját embertársaik.

Gettómilliomos

Hogy miben rejlik a Gettómilliomos sikere? Egyrészről az alapszituáció keltette izgalmon: a csalással megvádolt, hatalmas gazdagság küszöbén álló hétköznapi fiú meghurcoltatásán. Ehhez jön egy csodálatos „örök szerelem” szál, egy Indiáról adott kulturális látlelet, és egy kellőképpen bonyolult, mégis a maga keretein belül nagyon egyszerű szerkezet, tehetséges színészekkel, összetett személyiségekkel. Ha ez nem lenne elég, a 8 Oscar-díj, és a további 114 (például BAFTA, Golden Globe, Toronto) bezsebelt elismerés biztosan felkelti mindenki érdeklődését.

127 óra

Ez a film végtelenül nyomasztó, ugyanakkor hihetetlenül könnyed és csodálatos. A történet önmagában is megrendítő lenne, de az, hogy valós eseményeken alapszik még inkább fokozza a hatást. Annak ellenére, hogy a játékidő 85 százalékát egyetlen szereplővel töltjük egyetlen helyszínen, folyamatos az izgalom és a feszültség, hiszen a pszichés folyamatok figyelemmel kísérése egy perc nyugtot sem hagy, ráadásul a híreknek, a könyvnek, a reklámkampánynak köszönhetően tisztában vagyunk a film végkimenetelével is, azaz hogy a főhős végül saját karja levágása árán menekül meg (be)szorult helyzetéből. A 127 óra egyszerre hat a lelkünkre, gondolkodásmódunkra és zsigereinkre.

Ezt tudtad-e?

  • Azért nem vállalta az Alien 4 rendezését, hogy elkészíthesse Az élet sóját.
  • 14 éves koráig papnak készült, aztán inkább a színház felé fordult.
  • Kedvenc filmje az Apokalipszis most.
  • A nyitójelenetei általában a film későbbi részeiből származnak.
  • A Sekély sírhantot 30 nap alatt forgatta le.
  • A Gettómilliomost eredetileg csak DVD-s megjelenésre szánták.
  • Boyle volt a 2012-es Londoni Olimpia művészeti rendezője.

Nardai Dorina

Nardai Dorina a ZSKF szabad bölcsészet, majd az ELTE BTK filmtudomány szakán diplomázott. 2011 óta a Filmtekercs szerkesztőségének tagja. Specializációja a gender témák, a dráma, a krimi, a thriller, valamint a spanyol, francia, német és távol-keleti film.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com