Amerikában már decemberben bemutatásra került a Django elszabadul, itthon pedig január 17-én kerül a mozikba Quentin Tarantino várva várt új filmje. Napjaink egyik legismertebb rendezője mindig is arról volt híres, hogy az adott műfaj velejét próbálja megragadni és azt a végletekig fokozni. A New York Timesnak adott interjújában arról mesélt, mi volt, ami alapján saját westernfilmjét előbb papírra, majd vászonra álmodta.
„Minden egyes, mondanivalóval rendelkező westernrendező megalkotta a saját western-verzióját: Anthony Mann egy olyan nyugatot kreált, amelyben megfért Jimmy Stewart és Gary Cooper; Sam Packinpah saját nyugattal büszkélkedhetett, akárcsak Sergio Leone. Sergio Corbucci is hasonlóképpen cselekedett – bár az ő vadnyugata a lehető legerőszakosabb, legszürreálisabb és legkönyörtelenebb vidék a műfaj történelmében. Az ő karakterei egy brutális, szadista vadnyugaton kószálnak.
Corbucci hőseit nem is igazán nevezhetjük hősöknek. Más rendezők filmjeiben ők lennének a rosszfiúk. De ahogy telt az idő, Corbucci a háttérbe szorítva tartotta hőseit és szerepüket. Van egy filmje, a The Hellbenders, az egész filmben nincs senki, akiért szurkolhatnánk. Vannak rosszfiúk meg az áldozatok, és ennyi. A halál csöndjében például Klaus Kinski egy hitvány fejvadászt játszik. Nem vagyok nagy Kinski-rajongó, de ebben a filmben fantasztikus – határozottan ez a legjobb műfajfilmes alakítása. A halál csöndje főszereplője, Jean-Louis Trintignant pedig némát játszik. Azzal, hogy Corbucci elveszi főszereplője hangját, semmivé redukálja.
És ennek a filmnek, A halál csöndjének van a legnihilistább befejezése az összes western közül. Trintignant szembenéz a rosszfiúkkal… és megölik. A rosszfiúk győznek, mindenkit megölnek a városban, ellovagolnak, és ez a film vége. Még ma is megdöbbentő. Egy olyan film, mint A száműzött napja, amely ridegségéről és keménységéről híres, egy musicalnek tűnik A halál csöndjéhez képest.
A havas tájakon játszódó A halál csöndje annyira tetszett nekem, hogy ennek mintájára én is készítettem egy nagy, havas jelenetet a Django elszabadul közepére.
Corbuccit folyamatosan foglalkoztatta a rasszizmus; az ő Djangójában a rosszfiúk ugyan nem a Ku Klux Klan tagjai, de szürreális dublőreiknek tekinthetőek. Mexikóiakat ölnek, ám az ő titkos társaságukban vörös csuklyát öltenek – az egész a városban élő mexikóiak elleni gyűlöletről szól. A Navajo Joe skalpvadásza, aki csupán a skalpjukért öli az indiánokat, ugyanolyan kegyetlen, mint Mansonék. Ez minden idők egyik legnagyobb bosszúfilmje: Burt Reynolds (Navajo Joe) olyan, mint valami két lábon járó tornádócsapás, átsöpör mindenen. Ahogy a kését használja, vagy ahogy a gazembereket támadja, és átverekszi magát minden akadályon és mocskon, mindez egyszerűen fenséges. Úgy hallottam, egyszer majdnem nyakát törte a forgatás alatt, és úgy is néz ki! Mielőtt a Vad banda mozikba került, a Navajo Joe volt a legerőszakosabb film, ami hollywoodi stúdió logóját viselte.
Amikor egy tanulmányt írtam Corbucci karaktereinek működéséről, elkezdtem gondolkozni, vajon Corbucci gondolt-e ezekre a dolgokra, miközben készítette a filmeket. Ezt nem, azt viszont tudtam, hogy én gondolok rájuk. És ha csinálnék egy westernfilmet, akkor mindezt átültethetném a gyakorlatba. Mikor nekikezdtem a forgatókönyvírásnak, elgondolkoztam, vajon mitől lehetnének a karakterek igazán szélsőségesek. Aztán arra gondoltam, Corbucci brutális vidékeivel leginkább a háború előtti Dél lehet egyenértékű. Ha valaki megismeri a rabszolgaság szabályait, és megtapasztalja a gyakorlatát, ami erőszakosabb, abszurdabb és bizarrabb, mint bármi, amit én tenni tudnék, – nos, az nem tudja elhinni, hogy mindez megtörténhet – ez pedig az igazi szürrealizmus természete.”