„Egy zseni ment el, aki mindent tudott a filmről, a történelemről, az országról” – emlékezett Mészáros Márta (a képen a rendezővel) Kossuth-díjas filmrendező a pénteken elhunyt Jancsó Miklósra. „Nemcsak a filmekben adott szabadságot a színészeknek, hanem megtanította nekünk, mi az a szabadság” – mondta Cserhalmi György.
Az alkotótársak emlékezete
Mészáros Márta felidézte, hogy 1955-ben találkoztak először, amikor ő éppen egy dokumentumfilmet készített, Jancsó Miklós pedig a bíráló bizottság tagjaként véleményezte a művét. A szakmai kapcsolat elmélyült, 1958-ban házasságot is kötöttek. „Nagyon mély és okos ember volt, mindenkit lenyűgözött a szabadsága. Mellette mindenki, a gyerekei, unokái is szabad emberként nőttek fel” – emlékezett egykori férjére az alkotó.
A rendező Jancsó Miklóst zseninek nevezte, akinek jelentőségének felméréséhez évek, sőt évtizedek kellenek. „Az ő filmjeit nemcsak végig kell nézni, hanem végig kell gondolkodni is” – mutatott rá a Napló apámnak, anyámnak alkotója, hozzátéve, hogy Jancsó Miklós zseniként nyúlt a képhez, a kamerához is.
„Nemcsak azért volt sikeres, mert jó filmeket csinált, hanem a műveiben tetten érhető tudás miatt is: olyan információt adott Magyarországról, amely az egész világ számára érdekes volt” – fogalmazott Mészáros Márta, megjegyezve, hogy Jancsó Miklós filmjeit a világon mindenhol értették, szerették, azokat éppúgy várták, mint ma Martin Scorsese alkotásait.
Mészáros Márta az MTI kérdésére a Szegénylegényeket és a Csillagosok, katonák című filmeket emelte ki az életműből, szerinte ezek hibátlan remekművek, örök alkotások, valamint megemlítette az utolsó játékfilmet, az Oda az igazságot is, amelyet friss és nagyon elgondolkodtató alkotásnak nevezett.
A rendező szólt arról is, hogy Jancsó Miklós bizalma sokat jelentett neki a pályája kezdetén, hiszen az első női filmrendezőnek számít és kevesen hittek benne.
Bár Jancsó Miklós utolsó játékfilmje, az Oda az igazság! után többször is azt mondta, hogy nem akar több filmet forgatni, Mészáros Márta szerint ha lehetősége lett volna, biztosan újra a kamera mögé áll. „Mindig filmeket akart csinálni, halálával nagyon sok minden elment” – tette hozzá.
Cserhalmi György felidézte, az 1971-ben készült Még kér a nép időszakában forgattak először együtt.
„Ekkor még kaszkadőr voltam, aztán 1974-ben a Szerelmem, Elektra volt az első, amelyre színészként kiválasztott, ettől kezdve játszottam nála nagyobb szerepeket” – mondta a színművész.
„Anélkül tanított minket, hogy órákat, szemináriumokat vagy tanfolyamokat adott volna a szabadságból. Nehéz ezt megfogalmazni, mert mindez nyilván évek alatt alakul ki, átfolyik az emberbe és ott marad, mint az egyik legfontosabb tulajdonság. Gyönyörű éveket dolgoztunk együtt, olyan ez, mint egy piramis: örökké volt és örökké lesz” – fejtette ki a színművész, aki közel négy évtized alatt tizenegynéhány filmben alkotott együtt Jancsó Miklóssal.
Fontos közös munka volt például A zsarnok szíve, avagy Boccaccio Magyarországon (1979), a Szörnyek évadja (1987), a Jézus Krisztus horoszkópja (1988) vagy az utolsó, az Oda az igazság! 2009-ben, ebben Kinizsi Pált alakította Cserhalmi György.
„Talán ő volt filmes pályafutásom legfontosabb rendezője, de mindenképpen a legfontosabb emberek egyike az életemben, hol apám, hol barátom, hol bátyám, hol öcsém. Nem voltunk folyamatos kapcsolatban, néha felhívtuk egymást, hogy valamit megbeszéljünk, de jellemzően a munkában voltunk mi nagyon együtt” – fogalmazott Cserhalmi György.
Gulyás András nagykövet emlékeztetett arra, hogy a rendező halálhíre kapcsán megrendült Göncz Árpádot és Jancsó Miklóst is kölcsönös tisztelet és barátság fűzte egymáshoz.
Utalt a volt államfő köszöntőjére, amelyet a filmrendező 80. születésnapjára írt. Ebben Göncz Árpád így fogalmazott: Jancsó Miklós „mindent tud a filmcsinálásról, erről a gyönyörűségesen átkos mesterségről. (…) Soha senki és semmi nem tántoríthatta el attól, hogy kimondja, amit ki akart, amit ki kellett mondania. A jelképek fekete-fehérjének döbbenetes erejével vagy a rá oly jellemző csípőséggel, szarkazmussal. Amin mindig átsüt a hitelesség, a féltés, a szeretet.”
A minisztérium is saját halottjaként tekint Jancsó Miklósra
Az életének 93. évében, pénteken elhunyt Jancsó Miklóst az Emberi Erőforrások Minisztériuma saját halottjának tekinti. A tárca az elhunyt családjával közösen gondoskodik a rendezőlegenda temetéséről.
A direktor művészetét több rangos díjjal is jutalmazta a magyar állam: 1966-ban elnyerte a Balázs Béla-díjat, kétszer kapott Kossuth-díjat (1973, 2006), 1970-ben érdemes, 1980-ban kiváló művész lett, több rangos fesztivál – Cannes, Velence, Split – életműdíjasa, a Magyar Mozgókép Mestere, Budapest díszpolgára. 2012-ben Jubileumi Prima Primissima Díjat vehetett át.
A francia lapok méltatásai
„Jancsó Miklós az volt Magyarországnak, aki Skolimowski Lengyelországnak, Forman Csehszlovákiának vagy Bellocchio Olaszországnak” – írt a pénteken elhunyt világhírű magyar alkotóra emlékezve a Le Monde című francia lap. A Libération is méltatta Jancsó Miklós filmjeinek jelentőségét.
A Le Monde szerint a kompromisszummentes filmművészetéről ismert filmrendezőt hazáján kívül már régóta elfelejtették és a fiatalabb generációk számára a neve teljesen ismeretlenül cseng, pedig az 1960-70-es években hatalmas dicsőség övezte.
„A filmjeiben a nagybetűs történelem, a régi és a kortárs, vonja magára a figyelmet, egy, a nagyhatalmak által leigázott, a Szovjetunió által mártírrá tett és a belső konfliktusok által megosztott ország kínjairól beszélt … Jancsó, aki sztálinistaként kezdte, később folyamatosan ezen kötődése miatt vezekelt, egész művészetét a hatalom kegyetlenségének szentelve” – hangsúlyozta Jacques Mandelbaum filmkritikus.
Mint rámutatott, Jancsó Miklós filmművészetét a hosszú beállítások jellemezték, amelyek valóságos vizuális koreográfiává tették a filmjeit, valamint az Alföldről készült élőképei, s a tér és az idő között korábban soha nem látott kapcsolatteremtés. Ugyanakkor nem szabad Jancsónál a tartalmat és a formát különválasztani. A rendezésére jellemző grandiózus szertartásosság egyszerűen csak a szovjet rendszer pompázatosságának kiforgatása. A történelem iránti vonzódás és a világ stilizálása pedig kortársához, Theo Angelopuloszhoz hasonlóan Jancsó Miklós védjegye.
A Libération kiemelte, hogy „az éles politikai tudatú magyar rendezőt” szenvedélyesen érdekelte annak a Közép-Európának a történelme, „amely a Habsburg és a szovjet befolyás között soha nem ismerte a demokráciát”.
Miután a kommunizmus alatt lehetetlen volt a sztálinizmusról filmet forgatni, a totalitarizmusról és a hatalom manipulációjáról a történelmen keresztül beszélt Jancsó Miklós – emlékeztetett a cikk szerzője. Florence La Bruyere példaként említette a Szegénylegényeket, amelynek köszönhetően Jancsó Miklóst 1966-ban felfedezték a cannes-i filmfesztiválon: az 1848-49-es szabadságharcban részt vett betyárokkal szembeni megtorláson keresztül a hatalommal kollaborálók bűneiről, besúgásáról, árulásáról készített filmet. De a legjobb rendezés díját 1972-ben Cannes-ban vizuális filmes nyelvéért, időnként 12 perces hosszú beállításaiért érdemelte ki, ami olyan, „mintha a kamera egy pókhálóba vonzaná a nézőt” – idézte a lap Martin Scorsesét.
Jancsó Miklós 1999-ben, 78 évesen teljesen stílust váltott egy burleszkfilmmel, amely improvizációkra épülő rövid jelentekből állt össze, majd a magyar politikai helyzetről készített olyan ironikus filmeket, amelyekben a kaotikus rendezés a társadalom szétesését tükrözte vissza – hangsúlyozta a tudósító. Az egyszerűségéről és kedvességéről ismert rendező időnként fiatal alkotók filmjeiben is feltűnt, akik Miki bácsinak vagy az Öregnek nevezték őt.
„Ő egy mester. Tőlem tanultam meg teljesen szabadon filmezni” – mondta a lapnak Pálfi György filmrendező.
A szlovák és szerb lapok méltatásai
A szomszédos országokban is megemlékeztek a pénteken elhunyt világhírű magyar filmrendezőről, Jancsó Miklósról. A szlovákiai Új Szó mellett a szerbiai Politika című napilap is méltatta a kétszeres Kossuth-díjas filmes munkásságát.
A szlovákiai Új Szó című lap Kihunyt az úr lámpása című írásában emlékezett a rendezőre, akit egyebek mellett a pozsonyi Febiofest filmszemlén is életműdíjjal tüntettek ki.
Jancsó Miklóst lehetett szeretni, lehetett nem szeretni, lehetett érteni és lehetett nem érteni, csak egy valamit nem lehetett: nem észrevenni – emelte ki a elhunyt rendezőt méltatva a pozsonyi lap. Nem pusztán Jancsó Miklós volt, hanem „a Jancsó” – jegyezte meg a cikk írója. Kifejtette: a rendező a magyar film olyan megkerülhetetlen alakja volt, aki szarkasztikusan, csípősen, kritikai éllel, de nagy tudással megalapozott megfontoltsággal és jobbító szándékkal fogalmazott, vibrálóan izgalmas, provokatív filmes valóságot teremtve. Rámutatott: Jancsó Miklós harcainak fegyvere – filmben, színpadon, közszerepléseiben – a mély tisztelet, az intelligencia és az illendőség volt.
A Politika című szerb napilap cikke szerint ismét „egy legenda távozott”, egy olyan művész, aki „már életében – hosszú évtizedeken át, mindig fiatalos lendülettel – emlékműveket állított magának, amelyek nemcsak a magyar, hanem az európai és az egész világ filmművészetének értékeivé váltak”.
Az újság Jancsó Miklós derűs személyiségét emelte ki, amely gyakran iróniába hajlott és amely a legnagyobb elnyomás idejében is megmaradt. Jancsó Miklós legnagyobb sikereit éppen akkor érte el, amikor Magyarországon a legnagyobb volt az elnyomás – fogalmazott a lap.
A cikk szerint Jancsó Miklós filmjei sajátos módon mindig is az értelmiség lelkiismeretének kérdőjeles voltát jelenítették meg, tematikailag óriási teret biztosítottak a társadalmi különbségek tanulmányozására, vizuálisan pedig a rendező különleges filmes nyelvéről tettek tanúbizonyságot.
„Jancsó Miklós már régen a világ tudomására hozta, hogy elsősorban a jelen érdekli és a történelem visszatükröződése ebben a jelenben, valamint a harc az erő és a büszkeség, a hóhér és az áldozat között, a megaláztatás elleni küzdelem, de ugyanakkor az ember elidegenedése is a történelemben. Jancsó mindezt patetika és groteszk nélkül, csupán modern, minimalista ábrázolással mutatta be” – emelte ki a lap a 2007-ben a Palicsi Nemzetközi Filmfesztiválon Lifka Sándor-díjjal kitüntetett művészről.
A Frankfurter Allgemeine Zeitung (FAZ) emlékezete
A fiatalok példaképe címmel közölt nekrológot kedden a Frankfurter Allgemeine Zeitung (FAZ) Jancsó Miklós filmrendezőről.
A rangos német konzervatív napilap méltatása szerint a 92 évesen elhunyt rendező „az életet akarta megváltoztatni, és a filmmel kezdett hozzá” ehhez a munkához. Előbb rövidfilmjeivel és dokumentumfilmjeivel szerzett tekintélyt, majd történelmi témákat dolgozott fel nagyjátékfilmekben.
A még kér a nép című 1972-es alkotásában néptáncokból merítve „nem is rendezett, hanem inkább koreografált”, szinte táncszerű jelenetekkel mutatott be egy parasztfelkelést. A Szegénylegények és a Csend és kiáltás című munkáival pedig az 1848-1849-es forradalom és szabadságharc leverése után a Habsburgokkal, illetve a Tanácsköztársaság bukása után a Horthy-féle fehérterrorral szembeni „fagyott gyűlöletet” ábrázolta.
Bernardo Bertolucci 1990 című művének „magyar változata” az Allegro Barbaro, amely a Magyar rapszódiával együtt egy trilógiának szánt ciklus töredéke, és a húszas évektől a szocializmusig mutatja be Magyarország útját. A Szerelmem, Elektra című ókori témájú filmjében, olaszországi, izraeli alkotásaiban és végül „játékosan kódolt” kortárs munkáiban is „hű maradt mélységesen magyar alaptémájához, amely a szabadságvágy és annak elnyomása erőszakkal és fondorlattal” – írta a FAZ.
Theo Angelopoulos Jancsótól leste el a szüntelenül köröző kameramozgás technikáját, de a magyar művész a görög filmrendezővel ellentétben nem aratott nagy sikert Nyugat-Európában, leszámítva az A még kér a néppel Cannes-ban elnyert díjat.
Annál inkább rajongtak érte a filmkészítők Lengyelországban, Csehszlovákiában és Magyarországon, és idős korára az új filmes formák iránti nyitottságával hazájában „a fiatal rendezőnemzedék vezérlő csillaga” lett – emelte ki a FAZ.
Az európai lapok mellett, a New York Times is közölt nekrológot a rendezőről.
