A Cannes-ban bemutatkozó Kosok rögtön el is nyerte kategóriája fődíját és azóta is járja a fesztiválokat. Komoly esélyes az Európai filmdíjra és az Oscarra is. A rendezővel beszélgettünk a forgatásról és az makacs izlandi emberekről.
Kosok univerzális, mondhatjuk, ősi történet a testvéri rivalizálásról. Korábban te is mondtad, hogy széles közönséghez szeretnél szólni, de úgy gondolod, hogy valami mégis kimondottan izlandivá teszi a filmet?
Persze nagyon lokális, mégis sok más országban bemutatják és a nézők megértik a filmet, és ennek nagyon örülök. Szerintem sok városinak felismerhetően izlandi a film, talán én is városi nézőpontból látom a vidéki embereket. De az igazán jó érzés az volt, hogy sok farmer is elment megnézni a filmet, és akikkel beszéltem, azt mondták ez a leghihetőbb, legrealisztikusabb film, amelyik ebben a környezetben játszódik. Sok izlandi emberre jellemző, hogy egy helyen élnek, mégsem beszélnek egymással, mint a két testvér. Egy kicsit minden izlandi ilyen, mondhatni ilyen a nemzeti karakterünk, a két testvér viszonya sztereotipikus.
Ezek szerint, ha a gazdák nagyon szerették a filmedet, akkor nem bántotta őket, hogy sztereotipikusan vannak ábrázolva?
Egyáltalán nem. Inkább csak az én véleményem, hogy a testvérek tipikus izlandi férfiak.
A szereplők többet beszélnek az állatokkal, mint a többi emberrel. Jellemző az izlandiakra, hogy elnyomják az érzéseiket, nem fejezik ki egymásnak, mit éreznek?
Főleg az idősebb korosztályra igaz, hogy nem szívesen beszéli meg a személyes dolgait a másikkal, és persze a férfiak nem sírnak. Elméletben a két testvér megoldhatná a konfliktust azzal, hogy elhívnak valamilyen szakértőt, pszichológust. De makacsak és nem is tesznek lépéseket azért, hogy kibéküljenek. És ha ennyire egyedül és izoláltan élsz, a saját családtagjaidhoz se szólsz, akkor csak a birkákhoz tudsz beszélni, mert nincs senki más a közeledben. Amikor elvonultam egy vidéki házba írni a forgatókönyvet, ugyanezt éltem át, egy hét után már a tévéhez beszéltem. Az igazán megszállott birkapásztorok, még akkor is, ha kétszáz birkájuk van, mindet elnevezik és mindegyiket név szerint ismerik.
Mondhatjuk, hogy ritkaságnak számít, hogy idős emberek kerülnek egy film középpontjába, sokszor inkább háttérbe szorulnak. Mi motivált, hogy mégis róluk készíts filmet?
Részben vidéki gyökereim vannak, a szüleim tanyán nőttek fel, én is dolgoztam ilyen helyeken kamaszkoromban. Ismerem az ottani embereket és az érdekes történeteikből akartam kihozni valamit. Érdekel a vidéki élet, korábban csináltam pár rövidfilmet itt, az egyik homoszexuális birkózókról szól, akik a hegyekben laknak. Izlandon elég gyakori, hogy a férfiak hátul maradnak, miközben a nők a városba költöznek. Ezeket a tradicionális gazdaságokat nagyrészt férfiak alkotják és férfias törvényszerűségek mozgatják az életet. Sok ott az agglegény, az ilyen karaktereket akartam bemutatni.
A birkatenyésztésnek ez a formája egyre ritkább, ezért szeretted volna megörökíteni, mielőtt végleg eltűnik?
A birkatenyésztés valószínűleg sose fog eltűnni, mindig jelen lesz nálunk, de húsz éve háromszor ennyi birka volt Izlandon, szóval csökkennek a számok. Mostanában persze próbálnak harcolni ellene és javul a helyzet az exportálás miatt. Főleg az ember és az birkák közti kapcsolatot akartam megörökíteni, mely sokkal erősebb, mint más állatokkal. Ez mind összekapcsolódik a történelmünkkel. A testvérek elszigetelve élnek, nagyon közel az Izlandi-felföldhöz, amelynek nagy része lakhatatlan, vagy zordak a körülmények. Az itteni emberek közel élnek a természethez, de szerintem leginkább maga az izoláció van hatással rájuk, nem feltétlenül a táj.
Két, erős karakter feszül egymásnak a filmben. Milyen volt a közreműködés a színészekkel?
Hosszú előkészület előzte meg ezt is, sok próbánk volt a színészekkel. Jártunk farmokon, hogy megismerjék, milyen az ottani élet, megtanultak traktort vezetni is. Az volt a célom, hogy az első perctől elhiggye a néző, hogy valódi állattenyésztőket lát. Egy elég összetett háttértörténetet is írtam a testvérek múltjáról, a konfliktusukról, de ez nem is került bele végül a filmbe. A színészeknek szerintem egy jó lehetőség volt ez a film, szívesen belevágtak.
Hogy találtad meg a komikumot ebben a drámai történetben? Inkább vizuális poénokról van szó, nem vicces dialógusokat mondatsz el a szereplőiddel. Hogyan döntöd el, hogy mit ért majd a közönség, amikor nézi a filmet?
Apránként fedeztem fel az írás során, de eléggé természetesen jön nekem ez a jellegzetesen skandináv fekete humor. Hasonlít Aki Kaurismäkiéhoz, ő se használ sok dialógust, hanem vizuálisan fejezi ki mindezt. Filmkészítőként az a feladatom, hogy képekben meséljek, ne pedig dialógusokban magyarázzak el mindent. Minél kevesebb a beszéd, annál jobb. Ha lehet, inkább kihagyom a dialógust, és hagyom, hogy a képekből váljon érthető a film.
A természeti táj mellett a belső terek is úgy néznek ki, mintha megállt volna az idő, kiszorult volna onnan a modernizáció.
Tudatos döntés volt, hogy eredeti helyszíneken, helyi házakban, öreg farmokon forgattunk a hitelesség kedvéért. A sztori a jelenben játszódik, de például az emberek nem használják az internetet, nincs mobiljuk. Eléggé régimódiak, de például a legújabb, legmodernebb gépeket, autókat használják. Ezt tapasztaltam leginkább, hogy egyes dolgokban régi vágásúak, másban meg egyáltalán nem.
A vizuális stílus kiegészítette a szereplők személyiségét. Milyen volt a munka az operatőrrel, Sturla Brandth Grøvlen-nel (szerk. ő fényképezte az egy snittes Victoriát is)?
Nagy hatással volt rám a román új film, és hatott rám az a felfogás, statikus képek, hosszú beállítások. Sturla dán származású, más háttérből érkezett, szóval nagy élmény volt neki, hogy Izlandon dolgozhatott. Nagyon inspirálta a természet és az itteni fényviszonyok. Nagyon ért a technikához is, de őt is főleg a képekkel való történetmesélés érdekli. Szóval jól tudtunk együtt dolgozni, megnéztünk pár filmet közösen, amelyek hatással voltak ránk, mint a Vérző olaj vagy a román filmek. A Kosok egy jól előkészített film volt, de nem csak operatőri szempontból. Csak a forgatókönyvvel három évet töltöttem, és ez eddig a legfontosabb film a karrieremben.
Említetted azt is, hogy más európai filmekhez képest alacsony volt a költségvetésetek. Kellett valamilyen kompromisszumot kötnöd ezért?
Gyorsan kellett forgatnunk, 28 napunk volt csak, ezért nagyon hatékonyan kellett rendeznem. Nagy nyomás alatt voltam, nem volt végtelen időm döntéseket hozni. De a Kosok nem „no-budget”, kaptunk támogatást az Izlandi Filmalaptól, de nem hasonlítható össze más skandináv filmek költségvetéséhez. Azt akartuk, hogy nagy költségvetésűnek nézzen ki. Próbáltuk lefaragni a produkciós költségeket, de megvoltak a technikai eszközeink, hogy a film képi világa profi legyen, ez volt a prioritás. Világításra, kamerákra költöttünk többet.
Sokba kerül eredeti helyszíneken forgatni?
Egyáltalán nem, és nagyon könnyű elintézni az engedélyt, az szinte az egész filmet a völgyben vettük fel. Izlandon rengeteg ember beenged a házába, hogy ott filmezzünk, csak azért mert részt akar venni a forgatáson. Egy idős pár tanyáján forgattunk, és nagyon büszkék, hogy a völgyről készítünk filmet. Sok helyi játszott is a filmben. Persze a városban ez máshogy működik. Sok ember él abban a tévképzetben, hogy a filmesek gazdagok, mert a sztárokról olvasnak a magazinban, és azt hiszik, sok a pénzünk, pedig ez nem így van.
Dolgozol most valamin?
Két forgatókönyvet is írok, de még nem döntöttem el, melyiket valósítom meg. Ismét egy izlandi, vidéken játszódó filmet szeretnék, ami egy kicsit hasonlítana a Kosokra, mellette kaptam ajánlatot nemzetközi produkciókra is. De talán helyesebb út lenne, ha újra otthon készítenék filmet.
Mondtad is, hogy az amerikai rendszer nem neked való, sok európai rendező csalódik, mert nem valósíthatják meg szabadon az ötleteiket.
Igen, én a másik csapatban játszom. „Hardcore” európai rendező vagyok, de épp ezért vagyok büszke a filmre. Itt lehet két birkatenyésztő testvérről készíteni filmet, ami nagyon egyszerű mégis emberi, ami nemzetközi figyelmet kap és sikeres tud lenni.
(Portré: www.dv.is)
