Interjú

Jack, a pionír – interjú Edward Bergerrel

Edward Berger: Jack


Edward BergerAz idei Berlinálén több olyan film is debütált, mely egy gyerek szemével láttatta velünk a világot. A Jack az amerikai név ellenére egy német kisfiú korai felnőtté válásának története. Edward Berger realisztikus drámájából kiderül, hogy a jóléti társadalmakban is lehet nehéz gyereknek lenni.

Ez a film egy hanyag anyáról és a gyerekeiről szól. Miért érdekelte ez a téma?

A film egy nagyon meghatározó pillanat hatására született. Nagyjából négy éve történt. Éppen fociztam a fiammal a kertben. Nyár volt, hétvége, sütött a nap és egyszer csak észrevettem, hogy egy gyerek sétál el az utcán a hátán iskolatáskával. Odaintett a fiamnak, ő visszaintegetett, tehát ismerték egymást. Ez a kép: egy fiú egy iskolatáskával a hátán vasárnap, kíváncsivá tett. Megkérdeztem a fiamat, ő pedig azt mondta, hogy ez a srác egy barátja, akivel egy osztályba járnak. A fiú péntekenként az anyukájánál alszik, de vasárnaponként hazamegy a gyerekotthonba, ahol lakik. Így tudtam meg, hogy egyáltalán van egy gyerekotthon annak az utcánk végén. Ezeket az otthonokat mindig nagyon elkeserítő helyeknek képzeljük el. Milyen szomorú is az, ha egy gyerek egy ilyen otthonban él. De ahogy ez a fiú sétált az otthon felé: tele volt erővel, energiával. Nagyon erős kisugárzása volt, olyannak tűnt, aki pozitívan áll az élethez. Akkor nagyon megragadott ez a kép és arra gondoltam, hogy erről szeretnék filmet csinálni. Azt akartam, hogy olyan film legyen, hogy bemész a moziba és megérint. Hogy úgy jössz ki erről a filmről a végén, hogy azt gondolod: „Váó, micsoda gyerek!”

A többi csak ez után jött. A filmbéli fiúnak mindig van célja. A cél pedig az: hol is van anya? De ez a fiú hátán az iskolatáskával vasárnap, ahogy tele energiával sétál az utcán… ennek a képnek az erejéből született az egész film.

A kutatómunka során találkozott ilyen gyerekekkel?

Sokat jártunk például abba a gyerekotthonba, az utcánkban. Megnéztünk csoportfoglalkozásokat. Igazából aranyosak ezek a foglalkozások, este 7-kor minden gyerek pizsamában ül körben a kanapékon és megbeszélik a problémáikat, például, hogy ki nézte túl hangosan a tévét vagy ilyenek. Azért gyűlnek össze, hogy ezeket megoldják. Szóval sokszor beültünk ezekre a foglalkozásokra, vagy iskola utáni programokra és ezekből a beszélgetésekből a film dialógjához is sokat átvettünk.

A filmben végig nagyon közel vagyunk Jackhez. Folyton az ő közelijét mutatja a kamera. Hogyan találta ki ezt a koncepciót?

Azt akartuk, hogy a közönség olyan közel legyen Jack belső, érzelmi világához, amennyire csak lehet. Azt akartuk, hogy a néző ne tudjon ettől szabadulni. Bőséges időt kell eltöltenie együtt ezzel a gyerekkel, úgy, hogy közben nem avatkozunk bele, így nem vágtuk fel a jeleneteket. Hosszú-hosszú, 2-3 perces jeleneteket vettünk fel egyben, miközben a közönség mindenhova követi ezt a gyereket. És ez volt a legfontosabb, hogy olyannyira közel hozzuk őt, amennyire csak lehet, úgy hogy a lehető legkevesebbet avatkozunk bele. Igazából ez volt a célunk.

Lencsét sem váltottunk. Egy 1,32 mm-es lencsét használtunk végig, így nincs befogadásbeli változás. Mindig Jack nézőpontjából nézzük a filmet, mindig az ő szemmagasságában marad a kamera. Igazából ez volt a koncepciónk, hogy ebből ne eresszük el a nézőt. Egyszerűen nem adtunk lehetőséget neki arra, hogy mást nézzen: ezt a fiút kell néznie. Nincsenek nagy totálok, ahol végre kényelmesen hátradőlhetne és azt mondhatná: „Ó ez érdekes.” Végig kénytelen Jack arcát nézni.

Edward Berger: Jack

Nehéz volt ezeket a hosszú jeleneteket egy gyerekkel forgatni?

Hát persze. Kihívás volt, az biztos. De izgalmas kihívás. Neki nincs színészi tapasztalata, nem is akartunk volna tapasztalt színésszel forgatni. Olyan valakit akartunk, aki ártatlanul lép a kamera elé, aki nem készül egy jelenetre, mint egy színész, aki tudja, hogy „jó akkor most bejövök és így fogok játszani, mert a karakterem így érez”. Őt nem érdeklik az ilyen dolgok. Ezért más, mint egy színésszel forgatni és ez benne a kihívás is. Persze beletelik egy kis időbe. Lehet, hogy ezeket a hosszú jeleneteket sokszor fel kell venni, akár 15-20-szor is, de végül mindig összejön.

Hogy talált rá Jackre?

Ó, egy örökké valóság volt. Mindenütt kerestük, de nem találtuk. Valaki mindig ismert valakit, mindig volt egy új, apró reménysugár, de aztán senki sem volt tökéletes. Olyan hat hónap keresgélés után kicsit elvesztettük a kedvünket. Már mindenütt kerestük Berlinben és már ott tartottam, hogy rendben ez az utolsó casting, ha most sem találjuk meg, akkor el kell halasztani a filmet. Ekkor bejött az utolsó castingra, majdnem legutolsó emberként. Olyan volt, mint Steven Kloves Azok a csodálatos Baker fiúk című filmjében, amikor Michelle Pfeiffer csak úgy besétál egy castingra, elkezd énekelni és tényleg meggyőzi Jeff Bridgest arról, hogy ő a legjobb énekes a világon. Pont ilyen volt Ivóval (Ivo Pietzcker), csak úgy besétált a castingra és egyből levett minket a lábunkról egy improvizációs feladattal. A társ forgatókönyvíróm, Nele (Nele Mueller-Stöfen), tanárt játszott és azt mondta, „csináld meg a házi feladatod”. Az ő szerepe viszont az volt, hogy ő focizni akar. Erre elkezdett ordítani úgy, hogy az erek kidagadtak a torkán és olyannyira le voltunk nyűgözve, hogy Nele és én alig tértünk magunkhoz. Felálltunk, egymásra néztünk és azt mondtuk: „Váó, igen, ez ő!” Mindehhez egy piros Ferrari póló volt rajta, a haja pedig vizes volt a kinti esőtől, szóval egyszerűen tökéletes volt.

Miért pont Jack lett a neve?

Tetszett ez a név. Nagyon illett hozzá. Jack. Ebben a névben is ugyanúgy ott van az az erő, mint benne. Lehet ez az amerikai úttörő pionír dolog is benne volt. Mint ahogy az amerikaiak is meghódították a maguk földjét, ahogy keletről nyugatra haladva felfedeztek egy új világot. Ilyen Jack is. Ez a kissrác is egy ilyen úttörő felfedező.

Edward Berger: Jack

Van egy sokkoló, elég erőszakos jelenet a filmben, amikor a Jacket piszkáló fiú jó sokáig lenyomja őt a víz alá. Ezt hogyan vették fel?

Ez titok. Nagyon sokáig visszatartotta a lélegzetét (viccelődve.) Majdnem tényleg meghalt, mikor felvettük. (még mindig viccelődve.) Ezt nem árulhatom el, tönkretenném a mozifilmek varázsát.

Fontos, hogy a film Berlinben játszódik?

Az a fontos, hogy nagyvárosban. Hatalmas területe, ahol az emberek könnyen eltévednek. Ahol a gyerekek könnyen eltévednek. A város névtelensége is fontos: mindenki elfoglalt Berlinben, mindenkinek megvan a saját időbeosztása, megfeledkeznek róluk, elsiklik a figyelmük ezek felett a gyerekek felett. Van aki erre megy, más arra, meg se látják őket. Ennyi lényeges a város szempontjából, de egyébként játszódhatna Varsóban, Párizsban, vagy akár New Yorkban. A lényeg, hogy nagy, mint egy dzsungel.

Ugyanakkor megpróbáltuk ezeket a helyeket nagyon sajátossá tenni. Ahogy egyik helyről a másikra mennek a gyereke, az nagyon realisztikus. Amikor azt nézzük, hogy A-ból B-be mennek, akkor tényleg A-ból B-be mennek, nem összevissza ugrálunk a városban. Nem akartunk szélsőségesek lenni, nem akartuk egy panelba tenni őket a város szélén. Olyan helyet akartunk megmutatni, ahol anyukád lakik, ahol a barátaid laknak, ahol mi lakunk. Sok helyszín akár épp a te ajtód előtt is lehetne. Hétköznapi helyeket akartunk, amiket olyankor látunk, amikor lemegyünk a boltba.

Igen, ez érdekes a filmben. Általában azok a filmek, amik elhanyagolt gyerekekről szólnak, mindig hangsúlyozzák, hogy anyagilag milyen szegények. De itt nagyon is normál körülmények között ének. Ez fontos volt?

Nagyon is. Azt akartuk, hogy ne érezze a néző távolinak. Hogy azt érezze, ez akár a szomszédban is történhetne. Valami nagyon normálisat, hétköznapit akartunk. Egy szerető anyukát. Egy olyan anyukát, aki tényleg szereti a gyerekeit, csak egyszerűen túl fiatal ahhoz, hogy felelősséget vállaljon értük. Ezért inkább a társadalom középrétegébe helyeztük a történetet, és nem a peremére. Nagyon fontos volt, hogy ez az anyuka nem alkoholista, vagy pornósztár, vagy akármi, csak egy fiatal lány, aki élvezni akarja az életet.

Edward Berger: Jack

Hogy találták ki a történet befejezését?

Számunkra egyértelmű volt a történet kapcsán, hogy ennek a fiúnak kell egy igazi cél. Ez a cél pedig, hogy megtalálja az anyukáját. A végén úgy gondoltuk, hogy szép lenne, ha ez a cél teljesülne és megtalálná az anyját, szóval ez fontos volt. Az anyukájuk is nagyon boldog, hogy végre látja a gyerekeit, de ez az a jelenet, amikor a fiú rájön, hogy „Istenem, ő mégsem jó nekünk. Ha itthon maradok, mindig nekem kell az apuka szerepét betöltenem. Nincs apukám, így mindig nekem kell majd ezt a szerepet cipelni. Mindig én leszek az apuka.” Ilyeneket gondol abban a pillanatban.

A végén, mikor elmegy, úgy dönt, hogy mégis gyerek marad. Nem lesz többé apuka, még a gyerekkorát akarja élni. A befejezés számomra a jövőbe vetett reményt jelenti. Elmegy, mert megtalálja magában a hihetetlen erőt ahhoz, hogy otthagyja az anyukáját és inkább az ismeretlen jövőt válassza. Hisz abban, hogy ezzel a jövővel minden rendben lesz. Hisz az életben. Nekem a tökéletes befejezés maga Jack volt, így a film utolsó szava valóban az, hogy „Jack”. Tulajdonképpen önmagához érkezik meg. Amikor beleszól a hang a kaputelefonba, visszakérdez, mintha nem értette volna jól a nevet. De ez egy reményteli „Kicsoda?” „Tényleg jól hallottam?” Ez a befejezés: „Tényleg jól hallottam, hogy Jack?”

Mit gondol, mi történik majd a fiúkkal ezek után?

Ezt mindenki maga döntheti el, szerintem jó életük lesz a gyerekotthonban. Az anyjukat is látni és szeretni fogják. Valószínűleg lesz egy könnyes találkozás, amikor az anyuka megkérdezi, „de miért mentél el?” És a gyerek azt válaszolja, „nekem itt kell maradnom, de attól szeretlek.”

Remélhetjük, hogy Magyarországon is látjuk majd a filmet?

Reméljük! Azért vagyunk itt, hogy eladjuk a filmet, szuper lenne, ha Magyarországon is sikere lenne.

 

Simor Eszter

Egyszer egy tanárom azt írta valahol, hogy „mezei kritikus” bárkiből lehet. Az ELTE média szakán tanítják a kritikaírást, utána már csak egy kis kultúra kellene a véleményalkotáshoz. Ezek szerint a média szak elvégzése után mezei kritikusnak talán már nevezhetem magam, most egy kis kultúrát igyekszem magamra szedni. Talán egyszer leszek igazi újságíró is.

Filmek: Az abszolút kedvencek nálam a dánok. Főként Lars von Trier, Anders Thomas Jensen, Susanne Bier, Lone Scherfig, de bármi, amit a dogma mozgalom követett el, vagy amiben Mads Mikkelsen szerepel. A „legek” közül Alfred Hitchcock, Stanley Kubrick és Tarr Béla. Új kedvenc Ulrich Seidl. Mostanában az emberi lélek legmélyebb bugyraiba hatoló, metafizikai kérdéseket boncolgató filmek vagy a „háromzsebkendős” melodrámák.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com