Till Attila: Tiszta szívvelKarlovy Varyban a Tiszta szívvel nemzetközi premierjét követően kaptuk el Till Attilát, hogy az idehaza áprilisban debütált filmjéről beszélgessünk.

Gondolom, hónapok óta erről a filmről beszélsz…

Magyarországon a bemutató után volt nagy felhajtás, amikor nyilvánvalóan nagyon sokan érdeklődtek a film iránt. Akkor rengeteg interjút adtunk, én is, Stalter Judit producer is és a szereplők, Thuróczy Szabolcs, Fenyvesi Zoli, Fekete Ádám. Aztán ez valamennyire lecsengett, egy pár hónap alatt azért egy film lenyugszik a magyar mozikban. Mindez most itt, Karlovy Varyban indul újra, hiszen itt van a film világpremierje.

Hirdetés

Mi az, amire mindenki kíváncsi volt a filmmel kapcsolatban?

Van egy alapkérdés, ami általában izgatja az újságírókat: honnan volt ez az ötlet. Erre nagyon nehéz válaszolni, mert az ötletnek pont az a lényege, hogy pusztán egy pillanat, még nem az egész film, csak egy benyomás. Tehát nem egyszerű válaszolni. Dolgoztam különböző alapítványoknak, akik különböző mozgássérült emberek életét segítik. Találkoztam kerekesszékesekkel, beszélgettem velük, és egy idő után valahogyan megfogalmazódott egy érzés bennem, hogy jó lenne már csinálni egy olyan filmet, amiben ők is szerepelnek.

Hiszen már nagyon sok briliáns filmet láttunk, az Életrevalóktól elkezdve a Hasta la Vista!-án át, ami a mozgássérült emberek életéről szól, de valójában nem vonták be őket a filmbe, miközben róluk szólt a film. Akkor azt mondtam, milyen érdekes lenne csinálni egy olyan filmet, amiben ők is lehetőséget kapnak. A Tiszta szívvel egyik fontos fő vonása, hogy színészek és nem színészek, járó emberek és mozgássérültek együtt szerepelnek benne, valódi helyszíneken. Ez fontos, innen indult az ötlet is. Elkezdtem ezt a világot megismerni, összebarátkoztam kerekesszékesekkel, együtt buliztunk és tulajdonképpen az ott szerzett tapasztalataim alapján indult el az agyam, és kezdtem el ezt a történetet megírni.

Mi volt a módszered?

A történetnek számos eleme gyűjtés. Én eleve szeretek riporteri hozzáállással elkezdeni forgatókönyvet írni. Ha érdekel egy téma vagy terület, nekilátok interjúkat készíteni, mintha Propagandát csinálnék. Aztán az összegyűjtött információkból indulok el valamilyen irányba. Maga az a történetszál is gyűjtés, hogy van egy fiú, akit elhagyott az apja gyerekkorában, mert mozgássérült gyermeke született és nem tudott szembesülni ezzel a ténnyel. Emiatt a nagyon különleges és érdekes bűn miatt keletkezik szakadás ebben a családban. Számos ilyen történet van az életben, én is találkoztam ilyenekkel. Igazi, komoly, mély drámák, amik felizgattak engem és ezek alapján kezdtem megírni a saját történetemet. A film egyébként abszolút fantázia.

A diskurzusok azonban nagyon életszagúak…

A forgatókönyvírás – amiben egyébként sok profi szakember segített – olyan munka, amit el lehet végezni íróasztalnál is… Egy filmnél lehet érezni, hogy valódiak-e a párbeszédek vagy csak egyetlen egy ember találta ki őket, amit aztán szétosztott három ember között. Az élethű párbeszédnél mindenkinek van saját hangja, saját szavajárása, ritmusa. Ezért nagyon jó a gyűjtőmunka vagy riporterkedés, mert az igazi emberekkel való találkozás és megismerkedés során óhatatlanul felszeded a szavajárásukat. Rögzíteni szoktam ezeket a beszélgetéseket, amiből felhasználok fordulatokat. Megkérdeztem a kerekesszékeseket a legapróbb részletekről, például, hogy hányfajta neve van a kerekesszéknek. Van, aki szekérnek hívja, a tolószéket többen nem szeretik, mert úgy vannak vele, hogy őket ne tolja senki, végzik ők az életüket egyedül. Nem azt mondom, hogy szakértője lettem ennek a területnek, de rengeteg minden ragadt rám.

Till Attila - Tiszta szívvel

Azért is fontos, hogy olyanok is lehetőséget kaptak a filmben, akik a valóságban is mozgássérültek, mert így bekerülnek ezek a mindennapi részletek is a film szövetébe. Másrészt megkönnyítették a munkám – pedig mindenki féltett, hogy mivel ők nem színészek, össze fog omlani a produkció. Dehogyis, ezek tehetséges gyerekek, akik szeretnek filmezni, játszani. Pont, hogy szárnyakat kaptak ettől a lehetőségtől, ugyanakkor a saját életüket tudták hozni. Fenyvesi Zolitól megkérdeztem, hogy jó ez, ha ezt így mondod, ahogyan leírtam? Ő azt mondta, nem, én ezt nem így mondom. Jó, akkor mondd úgy, ahogy Te mondanád – feleltem neki. És kész, innentől kezdve már nem lehet hibázni, ebben ez a jó.

Hogyan hatott Rád ez az intenzív együttélés velük?

Jól! Ezt szeretem a világon legjobban csinálni, belépni más világokba. Jó volt látni, ahogy lépésről-lépésre alakultak. Volt egy másfél éves próbaidőszak, amikor a színészekkel is, Fenyvesi Zolival is rengeteget próbáltunk, hogy beleszokjanak az egész folyamatba és ne jöjjenek zavarba a kamera előtt. Ez idő alatt hozzászoktattuk magunkat a szituációhoz és utána olyan jó volt látni, ahogy már rengeteg mindent csináltak maguktól. Ebben a filmben nagyon sok olyan pillanat van, amit a színészek maguknak köszönhetnek. Nekem annyi az érdemem, hogy fogtam őket és nem engedtem, hogy szétfolyjanak.

A bemutató óta átalakult benned valami a filmmel kapcsolatban?

Nem láttam a filmet három hónapja, utoljára a magyar bemutatón néztem meg. Így itt, Karlovy Varyban az eltelt idő távlatából újra ráláttam a filmre, ami nagyon izgalmas volt. Nyilván sok hibát veszek észre, sok mindent átvágnék, tehát amellett, hogy nagyon tetszett a film, nagyon speckó a viszonyom vele. De azt éreztem, hogy ebben a filmben van egy csomó vadulás, pofon vágja a nézőt egy csomó jelenet, ugyanakkor szeretjük is, mert nagy szíve van, tele van érzelemmel. Mindig az a legérdekesebb szegmens egy film vagy műalkotás esetében, ami nem tervezhető. Mindaz, amit a szerző meg tud szerkeszteni persze szintén nagyon fontos és abból lesz majd az egész, de valahogy mégis az a lényeg, hogy rejlik-e benne valamiféle belső erő. Ez lehet bármi, egyfajta vadulás, érzelem, sokfajta gesztus. Most azt éreztem, hogy van benne valami ott belül, van egy erős húzása ennek a filmnek, és ez jó.

Az itteni reakciók közül volt olyan, ami meglepett?

Alapvetően meglepett, hogy milyen nagy siker volt a nyitóvetítés. Nem azért, mert az ember nem számít rá, de mégis, olyan lelkesen reagált a közönség, és vették a fáradságot, hogy gratuláljanak, odajöttek és elmondták, hogy nagyon szerették a színészeket és ez nekem olyan jó érzés.

341-delegation-of-the-film-kills-on-wheels

A film népszerű és populáris, úgy tűnik, pozitív jövő előtt áll…

Eddig harmincezren nézték meg a filmet. Ez nagyon alacsony szám, ha azt szeretnénk, hogy százötven-kétszázezer ember nézzen meg minden magyar filmet. Valójában azonban ez a szám azt jelenti, hogy a film őrületes siker, a második legnézettebb magyar film idén, és ez döbbenetes. Tehát azt kijelenthetjük, hogy az embereket igenis érdekelte ez a film.

Szerinted milyen a mozgássérült emberek megítélése a társadalomban?

Azt gondolom, hogy ezen még nagyon-nagyon sokat kell alakítani. De alapvetően nem az embereken. Ha megismersz valakit, onnantól kezdve nincs semmilyen problémád vele, nem félsz tőle és ugyanúgy csak embernek tekinted, mint saját magadat. Elpárolognak azok a félelmek, hogy hogyan is kell velük beszélni, nehogy megbántsam őket. Vannak persze túl udvarias vagy bunkó gesztusok, amikor nem veszik figyelembe, hogy egy mozgássérült embernek lehet, hogy speciális segítségre van szüksége bizonyos helyzetekben.

Erre is jó egy ilyen film, mert bármilyen párbeszéd, kommunikáció óhatatlanul érzékenyíti a társadalmat. Nem az emberek a hibásak, a döntéshozóinknak kellene aktivizálni magukat, hiszen még a közlekedésben nagyon sok minden nem akadálymentes, és nem lehet a televízióban sem mindent egy gombnyomással feliratozni… Az viszont biztató, hogy a rendszerváltáshoz képest, amikor még sokszor akadálymentes parkoló jel sem volt felfestve sehol, egyértelműen végbement egyfajta fejlődés. Én bízom abban, hogy egyre jobb lesz, mert abban a pillanatban, hogy a város akadálymentes lesz és minden mindenki számára elérhetővé válik, egyre több kerekesszékest fogunk látni az utcán, ha pedig látjuk őket, jobban meg is szokjuk őket – ez ilyen egyszerű.

Ezért is volt fontos, hogy egy kerekesszékes legyen a plakáton is?

Szerintem ez egy nagyon magas minőségű plakát. Ertsey Donát, aki a grafikus elemeket készítette el a plakáton, nagyon jól dolgozott. Elég ikonszerű, hogy egy fegyveres kerekesszékes embert látunk: egyszerű, tömény üzenet. Sok szó esett arról, hogy ne legyen kerekesszékes a plakáton, mert akkor nem fogják megnézni a filmet. Én őszintén szólva, ezt nem tudtam elképzelni. Eleve akkor információt tagadunk meg az emberekről és nem igaz, amit állítunk. Tudom, hogy trükkökre épül az egész kommunikációs ipar, de szerintem a belső cél itt fontosabb, mint a felszín. Ha már tényleg lehetőséget kaptak kerekesszékesek is, hogy szerepeljenek, akkor ne kezdjünk el trükközni, mert az akkor a lényege és az alapkoncepció vész el.

Beszéljünk egy picit Rólad is. Hogyan lehet összehozni azt a mainstream sztárszerepkört, amit a televízióban képviselsz, azzal, hogy közben erősen szerzői filmeket csinálsz?

Amikor a televízióban nagy showműsorokat vezetek, tulajdonképpen a nagy szórakoztatóipar részeként a tömegeknek mutatok be valamit – ennek a munkáknak az a jellege, hogy középre fogalmaz, hogy minél gyorsabban, minél egyszerűbben, minél több ember számára érthető legyen. Amikor pedig filmet készítek vagy a Propagandát, akkor sokkal inkább egyéni szempontok, az én személyiségem és a barátaim személyisége kezd el dominálni, mert ez egy olyan szerkezetű dolog.

Azt, hogy ha úgy tetszik, ellentmondásos dolgokat is csinálok, nehezen tudom megfejteni, mert ez a saját életem, ami lépésről-lépésre alakult, nem tudatosan terveztem így, hanem egyszer csak egy ilyen helyzet állt elő. Filmekkel is foglalkozom majdnem húsz éve, csak akkor még a Képzőművészeti Egyetemre jártam és ott készítettem különböző kisfilmeket, egy ideje pedig televíziózom is most már. Szerintem az mindenképpen segít, hogy nem keresek az egyes területeken más területeket. Tehát nem gondolkodom azon, miközben nagy showműsort csinálok, hogy hogyan passzírozhatnék bele másfajta összefüggéseket, mint mondjuk egy film esetén. Az, hogy épp, amit csinálok, mennyire mainstream vagy nem mainstream, az mindegy. Személyiségek vannak, az én esetemben sem lehet szimplán úgy rám nézni, mint az emberre, aki a Sztárban sztárt csinálja. Érdemes nagyobb rálátással, egyben tekinteni az egészre, hiszen egyszerre vagyok a tévében is több szereplő, riporter és műsorvezető, közben folyamatosan filmeket készítek. Szeretem ezt csinálni, én egy színpadi ember vagyok. Szerintem az én esetemben is csak az az érdekes, hogy valaki rá tud-e kapcsolódni Till Attilára vagy nem.

, , , , ,

Van véleményed? Oszd meg velünk!

Powered by Facebook Comments