Interjú

„Megütöttük a közvetlen hangot” – Interjú Reisz Gáborral, a VAN rendezőjével

reiszgabor1VAN​ valami, ami csak akkor tud igazán jelen lenni a vásznon, ha szívből jön. Reisz Gábor filmrendező ezt komolyan gondolja, és úgy tűnik, megtalálta azt, amihez a legjobban ért, és – ez fontosabb – amit a legjobban szeret. Beszélgettünk arról, milyen a magyar amerikai független film, van-e generációs filmforradalom, és hogy miért nem lehet jól csajozni punkzenekarral.

Amikor először előálltál a gondolattal, hogy te lennél a filmed rendezője, operatőre​, zeneszerzője, forgatókönyvírója, szóval akkor nem mondták, hogy kisfiam, hülye vagy, menj haza?

Elsőre nem gondoltam végig ezeket a dolgokat, hanem csak úgy belevetettem magam a munkába. Próbáltam felidézni a Színművészeti előtti időszakot, amikor ez még teljesen természetes lehetett. Bizonyára most is jobban fel lehetett volna osztani a feladatokat, de szerettem így csinálni. De már csak azért sem akartam külön operatőrt bevonni a munkába, mert annyira minimalista stílusban készült a film, mindenféle komolyabb világítás nélkül, amilyen kész helyzetbe nem szerettem volna kényszeríteni senkit sem.  Nagyon sok segítséget kaptam a stábtól.  A fényképezésnél az esetek nagy részében segített valaki, voltak B kamera operatőrök is, a zenét Csorba Lócival együtt csináltuk, az írás különböző fázisait mindig megmutattam valakinek, de egy több szereplős jelenetet se nagyon lehetett volna rendezőasszisztens nélkül megrendezni.

 

Van benne valami az amerikai független filmek stílusából.

Igen, megnéztem én is párat ilyen szemmel, és sokban nincsen más, csak természetes világítás. Nem mindenféle filmnél működik ez, de egy ilyennél, ahol nagyobb szerepe van a spontaneitásnak is, ott éppen előnye lehet.

 

Fotó: Horváth Balázs
Fotó: Horváth Balázs

Szokatlan és talán kicsit meghökkentő az is, hogy nagyjátékfilmmel diplomázol. Ehhez mit szóltak a környezetedben?

Már tervezem egy ideje, és sosem rejtettem véka alá. Sőt, Ildikó (Enyedi Ildikó, osztályfőnök – S. A.) egyenesen erre ösztönzött minket. De azt gondolom, ez nem egy verseny. Van, akinek kell még kisjátékfilm a nagy előtt, akár szakmai, akár személyes okokból, az önbizalmáért. Ugyanakkor fura, hogy erről beszélünk; nem szeretem azt az általános elképzelést, hogy a kisjátékfilm előszobája lenne a nagyjátékfilmnek, hiszen sok esetben teljesen más gondolkodást, dramaturgiai felépítést kíván, persze a technikát kicsiben lehet tanulni. Sokan biztattak tehát, hogy vágjak bele.

 

Hogyan látod így a folyamat vége felé, miért lett ekkora sikere? Tegyük fel, hogy generációs kérdésekről nem beszélhetsz.

Szerintem szerencsések is vagyunk, hiszen Karlovy Vary-ban lehetett  a film világpremierje. Elég jól fogadta a közönség, és volt itthon némi sajtóvisszhangja is. Augusztus első felében bejutott a miskolci Cinefestre, közben megjelent a filmzene lemez. Szeptemberben megnyertük a Cinefest zsűrijének fődíját, ami nagyon magasra tette az elvárásokat, és ezzel egy időben jöttek ki nagyobb számban az első pozitív kritikák, ami azt jelentette, hogy megfeleltünk az elvárásoknak. Ekkor kezdtem azt érezni, hogy a közvélemény szimpátiával van nemcsak a film, hanem a mi felfogásunk iránt is, mert kis költségvetésű filmként tudtunk olyan nem komor hangulatú, depressziós művészfilmet készíteni, ami mégis sokakat érint, és – ami azóta is kiderült – sokan megnéznek. Mindezt közvetlen hangon tudtuk megtenni, és erre vágyott a közönség. Ilyen filmre én is vártam, és nagy öröm, hogy ezzel nem vagyok egyedül. A  Cinefest után jött a Filmhét, ahol még többen látták, és ami pont jókor, két héttel a bemutató előtt zajlott. Az utolsó kör pedig a mozibusz ötlete volt, amit a film mögött álló kreatív csapatnak, a Young and Rubicamnek köszönhetünk.

Ekkor jöttem rá, hogy ez az, ami mindig ott volt előttem, de sosem mertem belevágni.

Nem akarok belőled nagy szavakat kihúzni, de ez a más látásmód amolyan forradalomnak tűnik…

Nem tudom, mennyiben forradalom. Én inkább azt mondanám, amit mi csináltunk, talán hiánycikk volt  mostanában a magyar filmben. Ez persze most úgy hangzik, mintha ezt közgázosként előre felmértük volna, mint valami piackutatás: amilyen nem volt még, olyat csináltunk a nagyobb siker érdekében. Pedig ez sokkal inkább megérzésből ment. Jó is volt forgatni, sokszor elnevettük magunkat munka közben. Néha ki kellett mennie a fél stábnak, mert nem lehetett felvenni a hangot. Valószínűleg nem lehetett volna így, ha program szerint és nem szívből dolgozunk. A filmet senki nem a pénzért csinálta, hanem azért, mert hitt valamiben, és a forgatás alatt egy közösség tudunk lenni. Nem is csoda, hogy azóta is nosztalgiával gondolok rá, és már szeretnék továbblépni, mégis kicsit visszavágyom abba az időbe.

 

Mennyire éreztétek a készítés közben, hogy ez kultgyanús, generációs film, amolyan határkő egy korosztály életében?

Egyáltalán nem. Amikor megjelent az első kritika nyáron, ami ezt fejtegette, azt nagyon megköszöntük, örültünk neki, de addig egyáltalán nem gondoltunk erre. Nehéz ma már megmondani amúgy is, hogy amikor 2,5 évvel ezelőtt elkezdtük a filmet, akkor mi volt a motiváció. Nagyjából tudom persze, hogyan terveztem, de, hogy akkor volt-e bennem ilyen generációs kérdés… szerintem nem volt. Csak azt a közeget, azokat a kérdéseket éreztem, amiben Áron (Ferenczik Áron, filmrendező, a film főszereplője – S.A.) és én is benne voltunk.

 

Tudjuk rólad, hogy a Színművészeti Egyetem előtt a Testnevelési Egyetemre is jártál. Első hallásra ez elég távol áll egymástól… Hogy volt ez? Egyszer csak leraktad a labdát?

Mindig is érdekelt a film, kezdetben gimnazistaként az gondoltam, hogy én festő leszek vagy grafikus, mert jó kézügyességem volt. Elkezdett zavarni, hogy ezek a festmények nem szólalnak meg, nincs történet bennük. Aztán verseket írtam, amik nagyon rosszak voltak, de azt legalább láttam, hogy ha megkapom az idő dimenzióját, az már sokkal érdekesebb: megjelent a történetmesélés. Persze elkezdtünk zenélni is, bízva abban, hogy ha van egy punk zenekarunk, akkor lesz barátnőnk. Emiatt sosem lett. Szép lassan elteltek a gimnáziumi évek úgy, hogy magamnak sem mertem bevallani, hogy én igazából filmmel szeretnék foglalkozni. Elképzelhetetlennek tartottam, hogy a Színművészetire élő ember bejuthat, ahhoz nagyon okosnak és intelligensnek kellett lenni, minimum egy kisdoktori meg néhány megírt könyv. Mivel van családi kötődés, ráadásul gimnazistaként vízilabdáztam, elmentem a TF-re. Az itteni filozófia előadások vittek vissza, és erősítettek meg engem a filmmel való foglalkozásban. Ebben az időben, bő tíz évvel ezelőtt kezdtek elterjedni a digitális kamerák, így barátaimmal ekkor már filmeket készítettünk. Az első pár próbálkozás után bizonyítottam a környezetemnek, pl. a szüleimnek és persze saját magamnak, hogy ez a színművészeti nem is lehetetlen dolog. Sőt hogy milyen fantasztikus érzés! Itt jöttem rá a film működésére. Már elvégeztem a TF-et, és tanítottam is, amikor elhatároztam, hogy felvételizem az ELTE BTK filmszakára, ahová felvettek, mert gyakorlatilag beköltöztem a Széchényi Könyvtárba, és mindent elolvastam. Minden érdekelt, ekkor jöttem rá, hogy ez az, ami mindig ott volt előttem, de sosem mertem belevágni. Az ELTE-ről mentem át két év után a Színművészetire, amikor Szabó Gábor operatőr gyakorlatot tartott nekünk, és ő támogatott a döntésemben.

 

Több filmet készítettél már, ezt is és korábbiakat is, a veled együtt végzőkkel. Egyébként is van valami elvárás a sajtóban és a szakmában veletek szemben, hogy együtt, egy generációként lépjetek fel, mint annak idején Simó Sándor 2000-ben végzett osztálya, többek között Groó Diana, Hajdu Szabolcs és Török Ferenc… ha már forradalomról beszélünk.

Nyolc rendező indult velem együtt az egyetemen Enyedi Ildikó vezetésével, nekünk volt társosztályunk egy nyolc főből álló operatőr osztály, amit Máthé Tibor irányított. Az első három évben minden óránk közös volt, és az utolsó kettőre váltunk külön, de addigra már jól ismertük egymást, és párok is kialakultak, akik együtt dolgoznak. Az biztos, hogy Ildikó nagyon vegyes osztályt csinált belőlünk, nem törekedett sosem arra, hogy egységesek legyünk, inkább élvezte különbözőségünket. Ettől függetlenül – ha stílusban nem is – vannak némi ízlésbeli hasonlóságok. De úgy érzem, mindemellett az egyetemen ez egy állandó elvárás első éves korunk óta, hogy ismételjük meg azt, amit az a Simó-osztály megtett. Az első évben ugyanis már volt egy kollektív projektünk, csináltunk egy szkeccsfilmet Iskolán kívül címmel, ami egy nagy dolog volt. Nem dőltünk hátra a fotelban elsős korunkban, hogy felvettek a színműre, innen sínen vagyunk, hanem rögtön nekivágtunk valami közösnek. Ezt a közös munkát ismételtük meg a végén a Nekem Budapesttel, ami – sokan rosszul tudják – nem diplomafilm volt, hanem egy közös nekibuzdulás, hogy csináljunk filmet akkor is, ha nem lehet, ha nincs pénz, ha nincs film. Ez azt feltételezte, hogy mi nagyon összetartóak vagyunk. Így is van, de ez amolyan bélyegként rajtunk maradt.

 

Fotó: Horváth Balázs
Fotó: Horváth Balázs

​Van ilyenkor valamiféle utánkövetés? Mennyire tartjátok a kapcsolatot a tanáraitokkal?

Változó. Én két-három tanárral tartom szorosabban. Az egyik persze Ildikó mint osztályfőnök, a másik Máthé Tibor, akivel ha találkozunk, beszélgetünk filmekről, képekről. De ott van még Schulze Éva, akinek ebben a filmben is a legnagyobb szerepe van, mert ő a Simó Sándor Alapítvány kuratóriumi elnöke. Minden évben kiválasztanak egy diplomafilmet, aminek létrejöttét anyagilag támogatják. A mi évünkben az én filmem volt ez, és nyilván érdekelte, hogy ebből az egészből mi lesz. Büszke volt arra, hogy egy nagyjátékfilmet tudtak díjazni. Egy nagyjátékfilm sajnos még mindig nagyobb visszhangot tud kiváltani, mint kisebb társa. Nem volt olyan kisjátékfilmem, ahol ennyi emberrel kapcsolatba kerültem volna.

 

Nagyságrendileg ez hányadik interjúd volt?

Nem tudom. Nagyon sok. Volt olyan, amikor olyan emberrel beszélgettem, aki nem látta a filmet… azért ebből adódhatnak kínos pillanatok. Várom azt az időszakot, amikor már tudok koncentrálni a következő filmre. Azért vannak most is fesztiválmeghívások, amik szintén tök jók, de nagyjából ugyanazok zajlanak ezeken is, csak más nyelven, más közegben. Az ember benne van másfél-két évig valamiben, amiben csak a filmidő létezik, nincs se múlt, se jövő, csak az a 90 perc. Aztán most, hogy már nem változik, mégis valahogy abban az időben kell lennem. Fura kicsit kettős érzés, aminek jó lenne már véget vetni, és a következő filmre tekinteni.

Sergő Z. András

Sergő Z. András a Filmtekercs.hu alapítója és 2022-ben bekövetkezett haláláig felelős szerkesztője volt. Aktívan követte Közép-Kelet-Európa, különösen a román újhullám, a délszláv és a magyar film eseményeit. Érdeklődési körébe tartoztak a dokuk, a kamaradarabok, a sport- és a valláspolitika.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com