A szeptember 20-i sajtóvetítés után az Ernelláék Farkaséknál alkotói közönségtalálkozót adtak. A beszélgetés résztvevői, a rendező-forgatókönyvíró és színész, Hajdu Szabolcs, a film színészei, Török-Illyés Orsolya, Tankó Erika, Szabó Domokos és Szilágyi Ágota, az egyik operatőr, K. Kovács Ákos meséltek a filmről, válaszoltak a jelenlévők, köztük a mi kérdéseinkre is.
Az Ernelláék Farkaséknál a szeptember 29-i mozipremier előtt lakásvetítéseken látható. Hogy jött az ötlet?
Hajdu Szabolcs: Karlovy Varyban rákérdezett egy cseh újságíró a forgalmazásra, és akkor válaszoltam hirtelen – Orsolya nagy meglepetésére –, hogy: „ha nincs más, levetítjük a saját lakásunkban.” Ezt aztán továbbgondoltuk és szeptember 19-29-e között szűkebb közönség számára, lakásokban volt látható a film. Baráti összejövetelen, családi házakban, nagyon különböző összetételű társaságoknak vetítettünk, például egyszer születésnapi buli meglepetés vendégei voltunk. Érdekes, hogy ma, amikor az emberek legtöbbször az interneten néznek filmet, és olyan, mintha buborékban ülnének, újra igény támad bennük az olyan közösségi élményre, mint a lakásmozi. Valószínűleg ezért is történt, hogy 6-8 órával azután, hogy meghirdettük a vetítési napokat, el is kelt az összes lehetőség.
Hogy keletkezett a film?
HSz: A Maladype Színházban volt egy előadásunk, annak a filmváltozata. A darabot én írtam. Úgy gondolom, bizonyos kérdéseket nem elég a barátainkkal megbeszélni, mert azontúl, hogy személyes, közügy is egyszerre, hiszen mindenki által ismert problémákról van szó. Például ilyen téma a gyereknevelés és az ezzel kapcsolatos konfliktusok. Miután bemutattuk a színdarabot, a közönség reakciója erősített meg bennünket abban, hogy érdemes belőle filmet is csinálni. Nem pályáztunk sehová támogatásért, mert úgy éreztük, hogy a pályáztatási procedúra megtörné a lendületünket. Minimum két év pályázgatás, visszautasítások, a forgatókönyv folyamatos átírása, ez várt volna ránk. Elment volna tőle a kedvünk és feltehetőleg az eredmény sem olyan lett volna, mint szerettük volna. Az előkészületek után, tavaly szeptember 1-jétől forgatunk, minden nap más barátunk főzött a körülbelül 15 fős csapatra. Hogy csökkentsük a költségeket, a mi lakásunkat használtuk helyszínként.
Török-Illyés Orsolya: No, nem a miénk, csak albérlet! – vetette közbe a filmre utalva a színésznő.
HSz: A Metropolitan Egyetem hallgatói voltak az operatőrök. Azt gondoltam, nem árt, ha úgy kerülnek ki az egyetemről, hogy a diplomán kívül még van valami a kezükben, amire a későbbiekben tudnak hivatkozni.
K. Kovács Ákos: Tulajdonképpen Szabi volt a vezető operatőr, ő instruálta az épp jelenlévőket. Összesen tizenhárman voltunk operatőr hallgatók az egyetemről, különböző képzettséggel, tapasztalattal, mégis tizenhárom különböző pár szem. Fontos volt, ahogy Szabi is tanította, hogy egymás után ne következzen két egyforma plán. Persze több szem többet lát. Amikor épp nem kamera volt valamelyikünk kezében, egymásnak világítottunk.
Hogy alakítottátok a színházi előadást filmmé?
Tankó Erika: A film előkészítését beszélgetésekkel kezdtük. A családról, gyerekkorról, nevelésről, párkapcsolatról esett szó elsősorban.
H.Sz.: Amikor írtam a darabot, a saját lakásunk volt előttem. Eredetileg máshol forgattunk volna, de azt a lakást nem tudtuk kifizetni, úgyhogy maradt ez. A helyére is került ezzel a történet.
Miben különbözik a film és az előadás?
HSz: Egyrészt a film rövidebb, a színházban jól működő, legnagyobb poénokat kihúztuk a forgatókönyvből. Másrészt három stilizált jelenetet kihagytunk.
TIO: Míg az előadásban felnőttek játsszák a gyerekeket is, a filmben a mi gyerekeink játsszák ezeket a szerepeket. Amikor fölmerült az ötlet, hogy csináljunk az Ernelláék Farkaséknálból filmet, akkor jöttünk rá, hogy épp annyi idősek, mint a darabban, és meg lehetne próbálni velük.
Szilágyi Ágota: Jó volt látni, hogy a gyerekek szerepe milyen jó kezekben van. Lujza többször is látta a színházi előadást, és a filmet nézve észrevettem, hogy mennyi mindent átvett, magáévá tett az általam játszott Laurából, például az intonációban. Nekünk feladat volt a színdarabbal, hogy nem eljátszani kellett, hogy a gyerekek vagyunk, hanem megélni.
Volt-e improvizáció a filmben?
HSz: Nem, a háromhetes próbafolyamat alatt mindent begyakoroltunk. A szöveg szinte semmit nem változott, csak annyiban, hogy a túlságosan kerek mondatokat széttörtem, és a beszélgetéseket addig próbáltuk, míg teljesen természetesnek, improvizáltnak nem tűnnek.
Milyen volt saját környezetben forgatni?
TIO: A gyerekek miatt nagyon praktikus döntés, sokkal komfortosabb volt nekik, mint ha idegen helyen forgattunk volna. Viszont minden helyiség megtelt a forgatáshoz szükséges eszközökkel. Van egy cselédszoba a lakásban, és eredetileg azt kértem, hogy oda ne kerüljön semmi, hogy legyen egy kis zug, ahol Zsiga fiunk aludhat. De már az első nap bekerült oda két lámpa, majd a vágó is oda vonult el dolgozni. Jó volt, ugyanakkor furcsa is, a saját családi fotóinkkal, személyes tárgyainkkal körülvéve játszani.
HSz: Szerintem úgy jó dolgozni, hogy megnyitja magát az ember. Nem színész és néző áll egymással szemben, nem érdemes pajzsot tartanunk magunk előtt – látszik is, ha valaki így tesz –, hanem ember és ember kommunikál. Megmutattuk ezt a teret, mert ez a tér, a lakás, mi vagyunk.
Milyen volt a gyerekekkel dolgozni?
TIO: Lujza már más filmben is szerepelt, és ő nagyobb is, Zsigának még ez volt az első alkalom, pedig már kapott volna szerepet. Először még szívesen eljátszik valamit, másodjára már nehezebben, utána pedig jön a rábeszélés – sokszor tiltott gyümölcsökkel győztük meg: kaphatott kólát, a forgatási nap végén a Mekiben ettünk. És persze a fiatal stáb is részt vett a gyerekvigyázásban. Az is előny volt az otthoni filmezésben, hogy legalább nem kellett a gyerekeket rábízni valakire, ott voltak velünk.
HSz: Igen, ahogy mi, Zsiga is szerepelhetett volna a Buharovok új filmjében, Az itt élő lelkek nagy részében, de kimentünk a forgatásra, meglátta, hogy mi történik, aztán egyszer csak azt mondta, hogy „én ebben a hülyeségben nem játszok”. Az Ernelláék Farkaséknálban a színházas jelenetet nagyon nehéz volt fölvenni Zsigával. Volt, hogy zavarta a nővérét, elszaladt, ugrált, beleintegetett a kamerába, már azon voltunk, hogy kihagyjuk ezt a jelenetet. De például a bokszkesztyűs jelenetben, amikor engem üt, nem kellett biztatni.
KKÁ: Az a jelenet pedig, amikor Zsiga eltűnik, nagyon hosszú, hét és fél perc. Eredetileg úgy lett volna, hogy az apa keresi egy darabig, aztán hirtelen csak ott terem, de közben Szabolcsnak nagyon megtetszett a rejtekhely, ahová bebújt, és rá kellett bírni, hogy ott maradjon a felvétel alatt. Egyszer pedig, de ezt mások mesélték, nem láttam, ráunt a nagy nyüzsgésre, elindult a fakarddal és csapkodott, nagy csönd lett, mindenki megszeppent. Amikor aludt, lábujjhegyen jártunk.
Gondolom, azért el kellett neki magyarázni, hogy mi történik pontosan, nem? Például a családi konfliktusokat.
TIO: Persze, mindig rendesen megbeszéltük vele.
HSz: Igen, ezek nem is viselték meg nagyon. De Zsiga is látta a filmet Karlovy Varyban, és engem például nagyon sajnált abban az utolsó, ablakban ülős jelenetben.
Nektek segített-e megoldani bizonyos problémáitokat a film?
TIO: Bizonyos kérdésekről többet beszélünk így. Látjuk, hogy az életünkben semmi nem végérvényes, minden változhat.
Szabó Domokos: Tényleg van terápiás hatása magának a játéknak. Nem csak a végszóra várunk, hogy mikor kell belépni, hanem az egészet feszülten követjük.
HSz: Ez az első filmem, amit nem volt stresszes elkészíteni. Korábban a filmkészítés minden stádiumában (forgatókönyvírás, forgatás, vágás, bemutató stb.) annyira megcsömörlöttem, hogy már gyűlöltem az egészet. Ez volt az első alkalom, hogy semmi hasonló nem következett be. Közösségi munka volt.
A független forgatással viszont együtt járt, hogy a vágás ideje alatt Domával egy építkezésen kellett dolgoznunk, Orsolya pedig egy illatszerboltban vállalt munkát. Az is világos, hogy a család, a gyerekek, a szülők a barátok viszonyrendszere a legfontosabb az életben. Ehhez képest minden másodlagos. Ezzel együtt ez a történet nem feltétlenül a mi történetünk, hanem sok másik családé is, mi csak médiumok vagyunk.
