matyassyaron1Hat év telt el azóta, hogy Mátyássy Áron, az utolsó filmszemle-győztes alkotók egyike ismét moziban mutatkozott be. A Víkend kétségtelenül az ősz egyik legjobban várt magyar darabja. De nem csak azért, mert a tv-, rádió- és színházi rendezések után végre ismét vásznon van, hanem mert markáns thrillerével ő is hozzátett valamit az új évek magyar filmjeihez. A Víkend rendezőjével beszélgettünk csak úgy ars poeticusan.

Művészcsaládba születtél, nemcsak szüleid, hanem két öcséd is valamely művészeti ág képviselője. Érezted valaha a munkádon szüleid hatását?

Hirdetés

Számomra eléggé működő, erős keresztény értékrendet kaptam tőlük. Lázadó fiatalok voltak, akik már közösen találták meg a pravoszláv vallást, így közben mindig megmaradtak valamiféle szabadgondolkodásúnak. Nagyon hálás vagyok, hogy megmutatták nekünk: sokkal árnyaltabb a világ annál, hogy néhány tételmondattal választ tudjunk adni minden kérdésére, vagy hogy egy csoporthoz való tartozás alapján alkossak véleményt róla. Talán ezzel függ össze az is, ahogy az életünk alakult. Gyerekkoromban sokszor költöztünk: egészen kicsi voltam, amikor disszidáltunk, de nemsokára hazajöttünk, mert nem éreztük jól magunkat odakint. Később leköltöztünk vidékre, ahol városi betelepülőknek tűntünk, Tapolcán iskolásként falusi gyereknek, később Pestre költözve pedig vidékinek. Volt ebben némi változatosság, de valami más nézőpont is. Sosem voltunk amúgy sem klasszikus családmodell: apám nem járt reggel 8-ra a dolgozóba, mi nem jártunk óvodába, szüleink művészélete pedig mindig egy kicsit más volt a környezethez képest. Kicsit mindig máshonnan láttam a dolgokat, és ez megvan a mai napig is. Valószínűleg ezért tudtunk mi is lehorgonyozni valamilyen művészeti foglalkozás mellett. Bence öcsém színész, Jónás pedig fotós.

Ugyanakkor – és ez a dolog másik vége – valahol egyszer azt mesélted, Grunwalsky Ferenc, aki osztályfőnököd volt a Színművészetin, azt mondta, keressetek azért magatoknak rendes foglalkozást is. Nem volt ez mellbevágó, amikor te rendezőnek készültél?

Nekem kezdetektől nagyon tetszett, hogy Grun ennyire pragmatikus. Nem sokkolni akart, igazából ő is így kezdte – pl. asszisztensként, operatőrként –, és nem engedte, hogy elszálljunk, hogy túlzott illúzióink legyenek. Ahhoz képest, mondjuk, nekem álomszerűen indult az Utolsó időkkel… Mindig úgy éreztem, mindent szeretek, ami a filmkészítéssel összefügg. Voltam rendező- és vágóasszisztens, dolgoztam a kameracsapatban, tartottam puskamikrofont, és mindenhol élveztem azt a kollektív alkotói munkát, ami ennek része. Ilyenkor minden nap egy új kihívás, és kipipálunk sok mindent a checklisten. Csapatmunka a filmkészítés. Évek után sem érzem, hogy ismételném önmagam. Engem ez megelégedéssel tölt el, mert kamaszkoromban is attól szorongtam, hogy valami monoton munkát kell végeznem. A mai napig is dolgozom asszisztensként is, mert azt is élvezem.

matyassyaron2

Fotók: Argejó Éva, Filmtekercs.hu

A stáblistán a rendező mellett forgatókönyvíróként tűnik fel legtöbbször a neved. Ez hogyan alakul?

Valóban sok filmen ott van a nevem, de én nem tartom magam forgatókönyvírónak. Első filmem, az Utolsó idők esetében, még jobban enyém volt a történet. A későbbiek során már mások írták a könyvet – Gál Péter, Tóth Csaba, Köbli Norbert –, én inkább csak hozzászóltam, néhány kreatív szempontot említettem. A Víkend történetét is Péter és Csaba írták, én pedig javaslatokat tettem. De én nem történetben, hanem hangulatokban és képekben gondolkodom, ezek ugranak be, amikor előkészítünk egy filmet. Az Utolsó időkön is sokat gondolkodtam, miközben az már az elején megvolt, hogyan fog kinézni, és hogyan fogjuk magunkat érezni a film alatt. Valószínűleg ezért is kapok gyakran kész könyveket, mint például most az HBO sorozatánál. Ezt nagyon élvezem, mert azzal a részével foglalkozom, amiben tényleg otthon vagyok. Ráadásul tudom, hogy biztos alapra kezdhetem építeni a filmet.

Apropó: társrendezője vagy az HBO novemberben debütáló sorozatának, az Aranyéletnek. Mennyiben készülsz máshogy egy ilyen stúdióprodukcióra?

Nagyon megnyugtató számomra, hogy ilyen profin elkészített forgatókönyvvel dolgozhatok, mint itt. Ha ez megvan, akkor azért sok mindenben hasonló a folyamat. Annyiban volt speciális, hogy mivel Dyga Zsombor a vezető rendező, bizonyos helyzetekben neki kellett döntenie. Ez pár napig volt fura, mert rendezőként hozzá vagyunk szokva, hogy megoldjuk a problémákat, és hozzászóljunk, mi hogyan legyen. De elég hamar rájöttünk, hogy ugyanazt gondoljuk az alapokról, ugyanaz tetszett mindkettőnknek a forgatókönyvben. Zsomborral egyébként már régóta követjük egymás munkáját. Én nagyon tisztelem azt, ahogy dzsungelharcosként készít filmeket ma is. Ő már akkor VHS mozikat készített, amikor én még azt sem tudtam, mit akarok az életben. De az Aranyéletben elég hamar és jól meg tudtuk fogalmazni közösen a vizuális koncepciót, és gyorsan ment a munka. Néha egymást váltottuk a rendezői székben, ha a jelenetek beosztása és a helyszínek úgy kívánták. A helyszíneket közösen válogattuk ki, az operatőr, Marosi Gábor garantálta az egységes látványvilágot, és a színészek is nagyon profin álltak a feladathoz. Ráadásul volt egy nagyon határozott elképzelésekkel rendelkező megrendelő, az HBO; pontosan tudták, mindig tudják, hogy milyen élményt szeretnének adni, mit várnak a nézők sorozataiktól. Ezt látni iszonyatosan inspiráló. Ráadásul nem vagy magadra hagyva, mint általában a saját projekteknél. Itt az epizódok adtak keretet mindennek: ha a forgatáshoz kellett egy krán, akkor ott volt; ha arra volt szükség, hogy 2 km hosszan lezárják a Soroksári utat, azt is elintézték. Nagy nyugalom volt így dolgozni, és bőven lehetett a művészi szempontokra koncentrálni.

Beszéljünk a Víkendről: hogyan jött Erdély mint helyszín? És hogyan dőlt el, hogy a népiesch-motívumosch Székelyföld helyett a hűvösen titokzatos tájak kerüljenek bele?

Én már Erdéllyel kaptam a forgatókönyvet, de még sokkal hangsúlyosabbak voltak a megjelenő kulturális különbségek és az ebből fakadó konfliktusok a helyiek és a pestiek között. Ez alá épült a thriller dramaturgia, és ezzel levettük a súlyt ezekről a konfliktusokról is. Azt már én javasoltam, hogy ne a lírai-balladai Székelyföld jelenjen meg. Gimnazistaként kétszer is nyaraltam a bihari hegyekben, egy Boga nevű faluban. Olvasva a forgatókönyvet beugrott, hogy milyen titokzatos és fenyegető ott a táj, talán egyszer álmodtam is róla. Folyamatosan azt éreztem, hogy nagyon izgalmas lehetne itt a film. Amikor a végső forgatókönyvet írtuk jelenetről jelenetre, sokszor már a konkrét helyszín ismeretében, direkt oda írtuk.

Szerintem a film egyik legjobb tulajdonsága a casting. Néha úgy éreztem, a legjobb szereplők vannak a legjobb karakterben.

Fontos állomásnak tartom minden filmprojektben, és nagyon kár, hogy sok színész vizsgahelyzetként fogja fel a castingot. Itt leginkább az dől el, hogy létrejön-e valami kémia a színész és a karakter között. Ez nem annyira kvalitás kérdése. Sok jó színész van itthon és külföldön is, mégis valaki valamiért kapja azt a szerepet; nem feltétlenül a legjobb, hanem aki oda a leginkább illik. Ezt a tulajdonságot kell meglátni a szereplőválogatás során. Ez gyakran felülírja a koncepcióidat, hogy kivel képzelted el az adott szerepet. Az Utolsó időkben például eredetileg nem Kádas Józsefet képzeltem el a főszerepre, aztán egy korábbi szereplőválogatás felvételét néztük, amikor megláttam azt a karaktert benne, akit oda, arra a főszerepre kerestem. Megrendítő volt, hiszen a magánéletben is fontos nekem, ő volt az esküvői tanúm, feleségem, Vass Teréz osztálytársa a főiskolán, mégsem tűnt fel, hogy vele kellene dolgozni. Fontos az is, hogy monitoron lássuk az adott jelenetet vagy szereplőt. Feri (Grunwalsky) erre is – és egyáltalán a kép fontosságára – felhívta a figyelmünket, mert teljesen mást látunk élőben, mint az adott keretben. Itt is képen kellett látnom Jóskát, hogy ő kell nekem. Persze nehéz ügy ez barátilag, hiszen ők mégiscsak eljönnek, baráti szívességet tesznek a rendezőnek, aki megnézheti őket, s aki aztán nem őket választja.
A Víkend esetében ezekben a srácokban (Simon Kornél és Lengyel Tamás – S.A.) láttam ezt a kémiát. Hogy igen, most megvan például Scherff István. Egyébként pont Lengyel Tomi talán úgy is érkezett, kicsit a megjelenésével aládolgozva: zakóban, megcsinált hajjal, kicsit elegánsan. Elolvasta a szöveget, és úgy jött már, hogy könnyebb legyen meglátni benne a karaktert.

Nem pesti srácnak való vidék – olvasd el a Víkendről írt kritikánkat is!

Azon gondolkoztam, hogy a Vikend kapcsán pont ez a különutas személyiséged is látszik, mint amit szüleid kapcsán már pedzegettél, és ezt most értsd jól, kérlek. Szóval hogy ez a film egy tökös thriller, ugyanakkor annál szerzőibb. Ez ízig-vérig Mátyássy-film. Te hogyan látod műfajiság és szerzőiség kérdését?

Igen, ez a kettősség megvan bennem, zavarba is hozza a fesztiválokat… Nem könnyű a helyzet, de nem tudom, és nem is akarom átugrani az árnyékomat.

De ez téged zavar?

Nem zavar. Akkor jön létre egy működőképes film, ha őszintén és hittel tudom csinálni. Én az eddigiekkel mindig így voltam, ilyenkor pedig ez a kettősség jön ki az én és alkotótársaim kezéből. Közösen hozunk létre egy világot képileg, zenében, hangulatban; ha ez szerzői, vállaljuk. Ha ez egy köztes állapotot jelent, azzal is szembe kell és lehet nézni. Mondjuk szerintem ennél a filmnél ez Márkból (Győri Márk, a film operatőre – S. A.) is jön. Nagyon érzékeny a vad, hegyi tájakra, jól meg tudja mutatni azt, nem véletlen, hogy a Varga Katalin balladáját is ő fényképezte, mellyel sok hasonlóság felfedezhető. Amúgy engem mindig nagyon érdekelnek a karakterek közötti mikrotörténések, ami erősítheti a szerzőiséget. Zajlik a történet nagyban, de én igyekszem olyan apróságokat is bemutatni, ami két szereplő között, a közöttük meglévő viszonyban történik. A színészekkel való munka is akkor eredményes, ha mindannyiunk számára egyértelmű, hogy van mit megmutatni magunkból. Szeretek ezzel szöszölni, és remélem, hogy éppen ettől nem B-film egy thriller. Egy ilyen műfaji filmben is reflektálni kell a valóságra.

, , , , , , , , ,

Van véleményed? Oszd meg velünk!

Powered by Facebook Comments