kovacsistvan001Egyre-másra forgatja remek kisfilmjeit a Színház- és Filmművészeti Egyetem nemrég végzett rendező szakos hallgatója, Kovács István. Legutóbbi, Sztarenki Dórával készült bokszdrámája, a Betonzaj hangos sikert aratott, és a szeptember elején megrendezett BuShón is elhozta a fődíjat. Idén ősszel mutatják be a Média Mecenatúra támogatásával készült Szürke senkik című, I. világháborús filmjét Köbli Norbert forgatókönyvéből, Trill Zsolt főszereplésével. A Die Hard atlétatrikóján kívül beszélgettünk még egyetemi felvételiről, Szabó Istvánról és a sajnos mindig aktuális háború képi világáról.

Két apropója is van a mai beszélgetésünknek. Az egyik az elmúlt hetek BuSho győzelme, a másik pedig a közelgő tévéjátékfilm. Amikor nekilátsz egy filmnek, hogyan állsz neki, és mitől függ, mi lesz a műfaja?

A hozzáállás szerintem teljesen ugyanaz egy rendezőnél, mert hasonló minőséggel akarja megcsinálni, akár kisjátékfilm, tévéfilm, vagy játékfilmről legyen szó. Ha nagyon kategorizálni szeretnénk, akkor ez csak a filmidővel függ össze. A Szürke senkik 65 perces, emiatt tévéfilm kategóriába esik. Különböző helyeken lehet olvasni, hogy 70-75 perc fölött kezdődik a nagyjátékfilm. Néha a vágás folyamán tartottunk 72 percnél is, ezért el is gondolkodtunk ezen, hiszen csábított a gondolat, hogy ez lehetne az első nagyjátékfilmünk. De aztán ellenálltunk a csábításnak, és elkezdtük visszavágni a filmet, ami jót is tett neki, feszesebb lett. A műfaj pedig leginkább az anyagtól, a történettől függ.

Hirdetés

Visszatérve a BuShóra, nagyon pozitív élmény volt, örültünk neki, összesen két díjat nyertünk. A Médiatanács különdíja volt az egyik, a legjobb magyar kisjátékfilmért, ami után a végén én nem gondoltam már, hogy nyerünk még egyet. Ez óriási érzés. Azt hiszem, olyan még nem is volt a Busho történelmében, hogy az első és a második díjazott is magyar volt. Mert ugye, az Ezüst BuSho-díjat Ferenczik Áron kapta idén a Szabó Úrért és Visky Ábel is kapott díjat, ami szintén jó érzés volt, mert Ábel az osztálytársam (a zsűri külön dicsérő oklevelét és egy erre átalakított szobrot a Romanian Sunrise című filmjéért – a szerk.), úgyhogy a négy fődíjból három magyar film.

Délvidékről jöttél. Egyenes út vezetett onnan a Filmművészetire? Mik egyáltalán a te gyökereid?

Anyám neuropszichiáterként praktizál, apám belgyógyász volt, és ahogy az ilyenkor szokott lenni: vagy orvos leszel, vagy egy idő után már nem olyan vonzó ez a közeg. Sokat hezitáltam, hogy mi legyen. A közgázon gondolkodtam, de végül a jogra jelentkeztem Szegedre. A felvételin a magyar és a történelem elég jól ment, persze aztán kiderült, hogy ezeknek a tantárgyaknak nincs olyan sok köze az egyetemhez. Végül befejeztem a jogot nyolc év alatt, de rájöttem, mennyire nem nekem való. Nem láttam túl kreatívnak.

Akkoriban még nem is hallottam a színművészetiről, pedig 17 évesen eldöntöttem, hogy én rendező akarok lenni. Csináltam egy kísérleti filmet, amit meg is mutattam pár embernek, akiknek fontos volt a véleménye, és jókat mondtak róla. Ez adott egy löketet. Nem túl alaposan átlapoztam a felvételi tájékoztatót, és az ELTE filmszaknál megakadtam. Édesanyám nem is érette, hogy mit akarok, hiszen senki sem művész a családban. Így maradt a jog végül.

kovacsistvan003

Fotó: Horváth Balázs

Hogy kerültél mégis a filmes pályára?

Később a tudomásomra jutott, hogy van egy hely, ahol lényegében az elmúlt hatvan év magyar filmesei és filmes tudása összpontosul, ezért úgy döntöttem, hogy oda meg kell próbálni. 2006-ban Enyedi Ildikó osztályába jelentkeztem. Arra emlékszem, hogy rekordmennyiségben jelentek meg a rendező szakra, 800 ember körül. Öt fordulós felvételi volt, ahol az utolsó körig sikerült eljutni, már csak huszonöten voltunk bent. Végül talán a saját makacsságomnak is köszönhetem, hogy nem vettek fel. Ildikó nagyon megértő, egy olyan nő, aki segít minden helyzetben. Ő próbált nekem súgni, hogy milyen filmet kellene készítenem, hogy picit mást, mint amivel jöttem, de én nagyon a saját fejem után mentem, és a felvételi filmemhez nagyon hasonló, kísérletezős filmet akartam forgatni. Persze nem úgy sikerült, ahogy elterveztem, így végül nem vettek fel.

Nem bánom, habár 5 évet kellett várni a következő rendező szakig 2011-ig, de ez az öt év nagyon hasznos volt. Ha 21 évesen felvettek volna, úgy érzem, nem olyan filmeket készítenék, mint amilyeneket ma, ebben biztos vagyok. 26 éves voltam, amikor Szász János indított osztályt Janisch Attilával. Ekkor úgy éreztem, hogy ez az utolsó lehetőség, mert azzal az ütemmel, ami akkor látszódott, hogy öt évente indítanak osztályt, 31 évesen már nem próbáltam volna meg. Tisztában voltam vele, hogy a filmnél fog igazán eldőlni a dolog, ezért felraktam mindent egy lapra, és úgy voltam vele, hogy nagy fába vágom a fejszét a felvételi filmmel, és ha sikerül kivágni, akkor olyan nagy baj nem lehet. Sikerült.

Mi volt, ami fiatal korodban meghatározta a filmes élményeidet?

Nagyon sokat köszönhetek a filozófia tanáromnak, aki második gimis koromban kezdett el tanítani. Ő olyan ember volt, akivel az órák után is sokat beszélgettünk. Volt 3-4 ember rajtam kívül az osztályban, aki nagyon érdeklődött, hogy miért van az, hogy a zöld kocka az kék kör igazából.

A sok beszélgetés alatt ő mutatta az első filmeket, amik kicsit mások, mint amiket az ember nézett addig. Ezek a hatvanas-hetvenes évek európai új hullámos filmjei voltak általában, például a Tavaly Marienbadban. Elkezdtem írni novellákat, amik persze még elég kezdetlegesek voltak, de rákaptam az ízére, hogy milyen az, amikor az ember valamit létrehoz. Tizenhét évesen elérkezett a középiskolások műveltségi vetélkedője, ami nálunk is kiemelkedően fontosnak számított, ráadásul elindult a filmes rész is és ott született az eléggé absztraktnak számító első kisfilmem, amellyel sikerült díjat nyernünk, úgyhogy pozitív visszajelzés volt.

kovacsistvan002

Fotó: Horváth Balázs

Melyik a legkorábbi film, ami magával ragadott?

Úgy emlékszem, az első igazi filmes élményem (a rajzfilmeket nem számítva) a Die Hard. Általános iskolába jártam, olyan harmadikos-negyedikes lehettem. Mi délután 1-re jártunk suliba, és ekkor volt egy 2-3 hónapos szakasz, amikor minden nap felkeltem reggel 8-kor, lementem reggeliért, és utána megnéztem a Die Hard első és második részét minden nap.

Ezt a két filmet láttam a legtöbbször, talán még a Ponyvaregényt. Nagyon szerettem. Én úgy gondolom, hogy az első rész egy olyan munka, amit ma is bármikor megnézek. Édesapám sosem volt művészpályán, és sosem foglalkozott ezzel, de mégis rengeteg filmet gyűjtött, és nagyon nagy filmfogyasztó volt. Nekünk annak idején volt egy videólejátszónk, amin volt long player opció, így lehetett akár három film is egy kazettán. Több száz kazettánk volt.

Ahogy mesélsz a Tavaly Marienbadról és a Die Hardról, egyre inkább érdekelne, Te vajon melyik megközelítéshez érzed magad közel: a szerző vagy a műfaji filmes vonulathoz?

Szerintem ennek inkább ahhoz van köze, hogy mit követel magának az anyag, ahogy találkozol az ötletmaggal és kidolgozod a forgatókönyvben. A folyamat alatt ez kikristályosodik, és eddig mindig egyértelmű volt, hogy milyen eszközökhöz nyúlunk. Akkor éreztem és érzem jól magam, ha a film elkezd beszélni és valamit diktál arról, hogy azt a történetet hogyan kell elmesélni.

Ezek a sztorik mindig a műfaji kereteket akarták maguknak. Talán a Betonzaj kis mértékben máshonnan is kölcsönöz, tehát ott van egy-két olyan megoldás, ami nem feltétlenül műfaji, de valóban elég műfaji gyökerei vannak. Lehet arról beszélni, hogy A pankrátor mennyire mondható műfaji filmnek, szerintem igen, de ez egy nagy alap volt a mi filmünkhöz. Sokan látnak kötődéseket a Millió dolláros bébihez, de talán ez a film egyszer sem jött fel, mikor Gasztonyi Kálmánnal a forgatókönyvön dolgoztunk. Inkább Darren Aronofsky filmje volt fontos számunkra.

montreal_betonzaj

A filmben úgy érződik, mintha a főszerepet játszó színésznőre formáltátok volna a szerepet. Minek köszönhető ez, hogyan találtatok rá Sztarenki Dórára?

Dórit a Terápiában láttam, és akkor megfordult a fejemben, hogy ez a lány tud fizikai szerepeket is játszani. Később megnéztem A legyőzhetetleneket is, és ott is ez jött át. Érdekes, hogy közben Dévényi Zoli, az operatőröm, aki jóban van a Dórival, teljesen külön utakon megmutatta a forgatókönyvet, mielőtt én elküldtem volna, és nagyon tetszett neki. Ezután megsúgta nekem Zoli, hogy érdemes Dórit megkeresni, mert érdekli a dolog.

Nagyon gyorsan kiderült, hogy együtt fogunk dolgozni, mert egy hullámhosszon voltunk, ugyanazt gondoltuk erről a karakterről és innentől kezdve nem volt kérdés. A közös munka nagyon izgalmas és alapos volt. A forgatást 6 hetes fizikai felkészülés előzte meg, Dórival lejártunk bokszolni, és a filmben látható kickbox meccsek koreográfiáit mozdulatról mozdulatra megtanulta.

Sokat beszéltünk arról, hogy milyen legyen Dia, hogyan formáljuk meg. Dóriban az az egyik legizgalmasabb, ahogy a kamera előtt létezik. Jelenléte van: egy apró gesztusával mindent elmond. Szerettem vele dolgozni, mert a tekintetéből sugárzik valami, ami nagyon kellett ehhez a filmhez, intelligensen és érzékenyen nyúlt a karakterhez. Olyan közös kreatív közeget hoztunk létre, ami előtte is és a forgatáson is jelen volt. Nagyon várom az újabb közös munkát, erre most nem volt lehetőség, mert a Szürke senkikben egy női szerep sem volt, csak férfiak.

Tudjuk már mikor lesz a Szürke senkik premiere?

Még nem sajnos. A Duna TV-n lesz majd a tévépremier, de még nem tudjuk mi sem, hogy pontosan mikor.

Hogy talált meg téged ez a feladat?

Köbli Norbert küldte el a forgatókönyvét, mert úgy gondolta, ez az anyag nekem való lehet.

Jugoszláviai születésemtől fogva ott töltöttem életem első 18 évét, és azóta is gyakran hazajárok. Mi szerencsések vagyunk, de voltak nálunk sokkal szerencsétlenebb régiók, és gyakorlatilag tőlünk 100 km-re folyt a háború, ami a mindennapokat jellemezte. Később a koszovói események és a NATO bombázás következett. Nagyon sok emlékem van 6 éves koromtól 16 éves koromig, amikor ebben éltünk.

Érdekes egybeesés az, hogy mindig megtalálnak a háborús történetek, és pont ezért hozzám közel állónak érzem őket. Örülök is nekik, mert úgy érzem, hogy talán még hozzá tudok tenni, akárcsak egy mondatot ehhez a dologhoz. A felvételi filmem is egy második világháborús történet volt, illetve az Idegen föld, az első kisfilmem szintén, ami egy Örkény-adaptáció. Valamint a Szürke senkik mellett, most készült el az Asszonyok lázadása c. dokumentumfilmünk, ami az 1992-es oromhegyesi asszonyok megmozdulását követi, akik nem engedték el a falu férfiait a háborúba és tiltakozásul egy Zitzer klub nevű pizzériába „zárták” őket. Több mint három hónapig voltak ott.

Az Betonzajt akkor már rutinosabban készítetted…

Igen, fel tudtam használni a suspens-hatást, ami a Csúszópénzben is fontos volt és talán az Idegen földben is. A feszültségkeltés Betonzajban is fontossá vált, hogy hogyan kell irányítani a néző figyelmét és izgalmi szintjét egy olyan történetben, ahol az elején sejted már, hogy mi a vége: hogyan lehet 30 percig a nézőben fenntartani a „de” érzését, hogy hátha kilép a ringből… és végül nem.

Fontos és jó rendezői feladatok voltak a kisfilmek, amik nagyon sokban hozzájárultak ahhoz, hogy a Szürke senkiket hogyan vigyük vászonra. Az Idegen föld nagyon fontos lépcsőfok volt ehhez, mert az igaz, hogy egy teljesen más ritmusú kisfilm, de mégis sok dologra megtanított figyelni, ha egy háborús történetet viszünk a vászonra.

A két filmben szintén közös pont Trill Zsolt…

Az Idegen föld ebből a szempontból szintén meghatározó volt, hiszen akkor ismertem meg Zsoltot és a munkamódszerét, ami rendezőként egy felüdülés volt. Hatalmas energiákat mozgat meg, ami olyan koncentrálttá tesz minden pillanatát a képen, hogy nem tudod levenni róla a tekinteted. Amikor ez a forgatókönyv hozzám került, akkor egyértelmű volt, hogy Ő kell hogy játssza Fodor szerepét.

Hogyan ismerkedtetek meg Köbli Norberttel?

Norbi eljött az első vizsgavetítésünkre, ahol a Csúszópénzt és az Idegen földet levetítettük a többi SZFE-s filmmel együtt. Nem sokkal később felhívott, hogy nagyon tetszett neki az Idegen föld. Főleg azt emelte ki, hogy számára sikerült hitelessé tenni egy történelmi pillanatot a szerény, vizsgafilmes lehetőségeinkhez képest.

Kevés pénzből készülnek ezek a vizsgafilmek, ezért mindig nagy kérdés, milyen történetekbe fogunk bele. Ha egy világháborús Örkény-novelláról van szó, akkor az egyik fontos kérdés, hogy hogyan fogjuk mindezt megvalósítani. Az egyetem alatt minden főbb vizsgafilmem gyártásvezetője Éder Mariann volt, akivel nagyon sokat beszéltünk arról, hogy ezt hogyan lehetne jól megragadni és anyagilag is beleférni a keretbe. Nyilván rengeteg szívesség és segítség szükséges, de még így is a novella sokkal nagyobb léptékű, mint a film: több száz katona odaveszik egy erdőben és az orosz tél fontos szereplője a történetnek, közben felrobban egy konyha, tehát ez egyáltalán nem az a büdzsé, ami a rendelkezésünkre állt. Sokat gondolkodtunk, hiszen nagyon megfogott a történet, hogy hogyan viszi az őrületbe saját hadtestét Tóth főhadnagy, hogyan lesz úrrá rajta a háború nyomása. Végül úgy oldottuk meg, kis túlzással, hogy ahol a novella abbahagyja a történetet, mi onnan kezdjük mesélni, kicsit átformálva, másképp, kisebb léptékben.

kovacsistvan004

Fotó: Horváth Balázs

Visszatérve a megismerkedésünkre Norbival, megbeszéltünk egy találkozót, ami nagyon inspiráló volt és már akkor elkezdtünk gondolkodni azon, hogy mi lenne, ha együtt dolgoznánk. Nem sokkal később elküldte a Szürke senkik forgatókönyvét. Azt gondolom, hogy azért sikerült Norbival egymásra találni, mert az ő életművében is erősen jelentkeznek a történelmi filmek, akárcsak az én kis munkásságomban. Nagyon hálás vagyok annak a telefonhívásnak, mert egy igazán gyümölcsöző közös munka kezdődött akkor.

Térjünk rá a Szürke senkikre. Állítólag híresen nehéz körülmények között forgattátok.

Nem volt egyszerű, de nagyon sok tanulsága volt ennek a forgatásnak, leginkább a részletekben. Mi az, amit az előző filmjeinknél még nem tudtunk megcsinálni, de most igen. Olyan részei a forgatásnak, mint a smink vagy a díszlettervezésben olyan dolgok, amikre akkor még nem volt lehetőség, most viszont igen. Ezek csak apróságoknak tűnnek, de mind összeadódnak és igenis számítanak.

A forgatás időjárás tekintetében tervezhetetlen volt a külső helyszínek miatt. Sok időjárás előrejelzést figyeltünk, hiszen november 15. és december 7. között forgattunk, de nem voltak pontosak, amik voltak, azok is végig esőt és hideget írtak. A forgatás első napján rögtön meg is érkezett az eső, azonban Dévényi Zoli operatőrrel sikerült mindezt az előnyünkre fordítani: képileg rendkívül izgalmas, ha esőben forgatsz. Szerencsénk volt, mert bármennyire is zordnak tűnt az idő, annyira sosem esett, hogy le kellett volna állnunk. A stábnak nagyon hálás vagyok, hogy az idő és a sokszor barátságtalan terepviszonyok ellenére beleadtak mindent, hogy ez a film olyan legyen, amilyennek elképzeltük.

szurke_senkik_0706

Milyen volt Dévényi Zolival a közös munka?

A Betonzaj alatt elkaptunk egy olyan lendületet Zolival, ami után félszavakból is megértjük egymást. Ebből fakadóan nagyon könnyedén tudunk figyelni az anyagra és egymás gondolataira az előkészítés és a forgatás alatt is. Sokat gondolkodtunk, hogy mi tenne jót a Szürke senkik képi világának, aprólékosan kidolgoztuk az egészet, megegyeztünk a stílusában, a kameramozgató eszközökben és abban is egyetértettünk, hogy a modern fogalmazásmód mellett, kell valami archaikusságot adni neki, ezért választottunk harminc-negyven éves optikasort, amivel sok gond volt technikailag, de a végeredményt tekintve elégedettek vagyunk.

Nem csak te foglalkozol az elmúlt század történelmének feldolgozásával. Mintha egy trend kezdene kialakulni. Azonban az I. világháború nem túl népszerű téma.

Az I. világháborúról nagyon kevés film születik ma Magyarországon, ettől kifejezetten inspiráló volt filmet készíteni valamiről, amihez az elmúlt évtizedekben, szinte csak Szabó István nyúlt. Fontos nekem az ő munkássága és tudása, szoktunk találkozni, beszélgetni, rengeteget tanulok tőle. Volt olyan kedves, hogy eljött megnézni a Szürke senkiket, de nem csak eljött, hanem rengeteg értékes gondolata volt, amellyel segítséget nyújtott a filmhez. Az ő véleménye sokat jelent nekem.

Szürke senkik I. világháborús közegben játszódik ugyan, de a történet univerzalitása okán magáról a háború természetéről szól. Arról, hogy egy száz évvel ezelőtti háborúban, milyen messze kerültünk egymástól mi európaiak, és ez más formában, de azóta is jelen van. Megtörtént a negyvenes években, tulajdonképpen a kilencvenes években, és lényegében most is egy puskaporos hordón ülünk.

Bízom benne, hogy a filmet a nézők is szeretni fogják, mert bárki mondhat bármit, végül a lényeg, hogy a nézők mit szólnak hozzá. Nagyon sokat lehet beszélni az ember helyéről vagy egy egész ország szerepvállalásáról egy háborúban és szerintem kell is. Jót tesz az emlékezetnek.

Sergő Z. András

Sergő Z. András

Alapító, főszerkesztő-helyettes. Közép-Kelet-Európa, különösen a román újhullám, a délszláv és a magyar film követője. A dokuk a liblingje. Kedvencei a kamaradarabok, coming-of-age, sport(politika), valláspolitika és -történet, művészi önreflexiók. [email protected]

, , , ,

Van véleményed? Oszd meg velünk!

Powered by Facebook Comments