ragalyielemer_ajto_premiere_hungary_2012_mm9Ragályi Elemér világhírű operatőrnek az idei Titanic Filmfesztiválon kettős szerepe van: legutóbbi filmje, a Kukoricasziget a Fesztiválkedvencek szekcióban látható, emellett a zsűri egyik tagja is. A grúz film különleges tapasztalatairól, egy mániákus rendezőről, külföldről és a zsűrizési elveiről mesél. 

Milyen volt a munkamegosztás Ön és a rendező, George Ovashvili között? Hiszen a Kukoricaszigetben annyira sok múlik a képeken.

Lehet hagyományosnak mondani, de mindenkinek másfajta hagyománya van. Tehát minden rendező másképp szeret dolgozni, más viszonyt alakít ki az operatőrével, és minden operatőr más viszonyt próbál kialakítani a rendezővel. Én nem vagyok egy nagy elméleti ember. Nem szeretem, ha a rendező a történet filozófiájáról mesél, vagy arról, hogy ez majd milyen parabolát fog kiadni a film egészében. Pragmatikus ember vagyok. Szeretem, hogyha konkrétumokról beszélünk. Ha ezeket a konkrétumokat nagyon pontosan és egymásnak tetszően oldjuk meg, akkor valószínűleg kiadja a film azt a parabolát, filozófiát, amit szeretne a rendező: amit a történetnek az egyszerű történéseken túl el kell juttatnia a nézőhöz.

Hirdetés

Mint tegnap este (a közönségtalálkozón a Kukoricasziget vetítése után – a szerző) elmondtam, nem is tudtam elolvasni ezt a forgatókönyvet, annyira anti-forgatókönyv volt. Annyira szigorúan csak a cselekvések voltak leírva benne, hogy egyszerűen nem voltam képes megemészteni. Úgyhogy azzal kezdtük az együttműködést, hogy arra kértem a rendezőt, mesélje el nagyon egyszerűen a történetet, hogy A pontból hogyan jutunk el B-be és mi van a kettő között. Amikor ezt elmondta, azt ajánlottam neki, beszéljünk arról, mit szeret és mit nem szeret. Szereti-e, ha áll a kamera, szereti-e, ha mozog a kamera. Szeret-e használni nagylátószögű objektívet, szeret-e használni teleobjektívet. Puhatolóztam.

„Rögtön az elején jól össze is vesztünk.”

Rögtön az elején jól össze is vesztünk. Az egyik sarkalatos pont az volt, hogy szerinte, ha nem mozog a színész, akkor soha ne mozogjon a kamera. Azt kérdeztem: miért? Mert szerinte azt jelzi a néző számára, hogy ott egy megfigyelő, a kamera az ő szemszögéből mutatja a képet. Én próbáltam meggyőzni, hogy ez nem igaz: tud úgy is mozogni a kamera, hogy nem egy másik ember szemszögét jelzi, hanem stílusává válik a filmnek; szépen, lopakodva becserkészi a helyszínt, a jelenetet. Sikerült meggyőznöm. De minden reggel azt csináltuk, hogy elmondta, az aktuális jelenet mi lenne, én pedig megkérdeztem tőle, mi a leghangsúlyosabb, legfontosabb pillanata. Mi az, ami köré fel kell építeni az egészet, tehát mi az a csontváz, amire rá kell rakni a húst.

Milyen ember a rendező? A film előtt levetített üzenetében nagyon öntörvényű, de jó kedélyű figurának tűnt.

Igen, ő egy nagyon jó kedélyű, vidám ember, ugyanakkor rettentő szigorú akkor, amikor vérre megy a játék. Amikor a film sorsáról van szó, gránitkemény. És valóban öntörvényű, mint filmcsináló. Rendkívül bátor ember, hiszen a filmtrend annyira másról szól. Manapság nem divat ilyen filmet csinálni. Kétféle filmrendező van, legalábbis Magyarországon. Van, aki megpróbálja a közönség ízlését minél jobban kiszolgálni, és van, aki fesztiválsikereket akar, megpróbálja kiszagolni, hogy mi a trend a világ filmművészetében. Mi az a stílus, tartalom, vagy a kettő együtt, amire a leginkább éhesek a fesztiválok.

Ezt a rendezőt mindez nem érdekli. Neki mániákusan van egy gondolata, van egy történet a fejében, amit a saját nyelvén – nem fesztiválnyelven, nem a néző nyelvén – próbál elmondani. Nagyon érdekes, hogy ez a második filmje. Az első filmje is óriási fesztiválkörutat járt be, de az egészen másfajta: abszolút realista, mondhatnám, kisrealista film. Mert azt a történetet úgy lehetett a legjobban elmesélni. Ezt meg meggyőződésem szerint így. Hatalmasat váltott stilárisan, ha a két filmet egymás mellé teszi, nem hiszi el, hogy ugyanaz a rendező csinálta.

Mi volt a legnehezebb a forgatáskor és mi volt a legjobb élménye a hosszú idő alatt?

Sziget lévén a logisztikai oldal volt nagyon nehéz. Úgy megszervezni a forgatást, hogy időnként senkinek nem volt szabad a szigeten tartózkodnia, mert a kamera látta az egészet. Ugyanakkor 40-50-60 embernek a közelben kellett lennie. Tehát a nehézségek elsősorban technikaiak voltak. A szépsége pedig ugyanebből a sziget mivoltából adódik. Nagyon régen nem tudtam magam ennyire átadni a munkának, ez a sziget nem csak fizikálisan, de mentálisan is leválasztott engem, mindent magam mögött tudtam hagyni, mikor elmentem erre a szigetre. A gondomat, bajomat, ezt az országot… mindent ki tudtam kapcsolni. Nagyon kellemes, kontemplatív állapotba tudtam kerülni. Csak azzal törődtem, hogyan lehet ezt szépen, okosan, jól megcsinálni.

Kritikánkat a Kukoricasziget című filmről itt olvashatod

Olvastam, hogy korábban tett összehasonlításokat a magyar és amerikai filmgyártás, illetve az operatőr eltérő szerepei között. A grúz példa hogyan illeszkedik ebbe a rendszerbe?

A grúz példa a senkiföldje, mint ahogy ez a sziget is a senki földjén van. Rengeteg náció vett részt a film elkészítésében, ez szerintem nagyon termékenyítően hatott. Valószínűleg a rendező mániáihoz ez is hozzá tartozik, hogy szereti, ha nagyon sokféle ember veszi őt körül.

Tehát szándékos volt, hogy ilyen sok országból válogatott?

Ezt soha nem kérdeztem meg tőle, legközelebb meg fogom, ha beszélek vele. Nézze, egy film, amihez kazah, cseh, német, francia, magyar, grúz résztvevők adják össze a pénzt, az már eleve azt jelenti, hogy sok náció vesz részt benne. Ezenkívül a dél-koreai vágó, a német hangmérnök a barátja volt. Nagyon jól illeszkedett ez a sokféle ember az egészbe, mindenki hozta a maga kultúráját, a maga filmcsinálási módszerét. Ahelyett, hogy katyvasz lett volna, egy-két nap enyhe zavar után szépen egymásba simultak ezek a kultúrák, hagyományok.

kukoricasziget_3Mostanában milyen arányban dolgozik magyar és külföldi filmeken? Volt egy olyan időszak, mikor nagyon sokat dolgozott külföldön.

Abszolút kikapcsolódtam az amerikai filmgyártásból. Eluntam azokat a filmeket, nem találtam igazán méltónak magamhoz azokat, amelyek utoljára elértek. Elég volt az utazgatásból, a nem-itthon létből. Elkezdtem filmeket rendezni, az is nagyon tetszett. Aztán mikor új film rendezésére nem volt lehetőségem, azt hittem, abszolút nyugdíjas bácsi leszek: semmit nem fogok csinálni, csak eljárok uszikálni és teniszezni néha, meg várom, hogy legyen unokám. De csodával határos módon jött ez a film, meg előtte a Szabó-film (Az ajtó – a szerző), utána Kern András filmje (Gondolj rám – a szerző), és ezzel a grúz rendezővel télen elkezdünk egy másik filmet, ha Isten adja. Van egy másik magyar ajánlat is. Megint aktivizálódom, úgy tűnik.

Az sosem merült fel Önben, hogy végleg kiköltözzön?

Nem, az egy pillanatig meg nem fordult a fejemben! Hogyha ma 20-30-40-50 éves lennék, biztos megfordulna, de nagyon-nagyon szerettem ebben az országban élni, és nagyon csúnya dolgoknak kell történnie ahhoz, hogy megforduljon a fejemben, hogy elmenjek innen. Most nagyon csúnya dolgok történnek, ami nekem nagyon nem tetszik, de az én életkoromban már nem kérdés, hogy itt maradok.

A politikai vagy filméletre gondol?

Ez összefügg. A filmélet olyan, mint a politikai élet. A film kultúrpolitika, és a kultúrpolitika a politika leágazása.

Tervez még rendezni?

Én terveztem, csak nem kaptam lehetőséget. Egy forgatókönyvet hosszú ideig gondozott a nemzeti filmalap, de egy ponton elakadt, és nem kaptam támogatást. Ez olyan hosszú időbe került, hogy nincs türelmem egy újat elkezdeni. Egyelőre erről letettem.

Ragályi Elemér és Horváth György fesztiváligazgató a Kukoricasziget közönségtalálkozóján. Fotó: Déri Miklós

Ragályi Elemér és Horváth György fesztiváligazgató a Kukoricasziget közönségtalálkozóján. Fotó: Déri Miklós

Hogyan működik a Titanic zsűrije?

Hát azt még nem tudom, kedves! Holnap kezdődik a zsűrizés, a másik két zsűritag (Timo Malmi és Borislav Anđelić – a szerző) csak ma érkezik ide. (A beszélgetés április 13-án készült – a szerző) De ez nem olyan különleges fakszni ám, ahogy az emberek gondolják, hogy minden nap ölre menő viták folynak. Hanem megnézzük a filmeket – a Titanicon a közönséggel együtt, ami jó dolog, mert nagyon más, ha 12 zsűritag ül egy moziban, és néma csend van. Nem mernek se nevetni, se sírni, mert nem akarnak egymásra hatással lenni. Más, mikor halljuk a nézők reakcióit, érzékeljük, hogy a film hat vagy nem hat. Amikor minden filmet megnéztünk, leülünk ebédelni, és szép komótosan hozzálátunk: ki melyik filmet hogyan értékeli, melyik alkalmas arra, hogy díjat is kapjon. Ekkor tényleg ölre menő vita szokott lenni, mert mindenki máshogy néz egy filmet, mást értékel, mást tart fontosnak. A végén mégis mindig van egyfajta konszenzus.

Ezek szerint nem is tájékozódott még a filmek felől?

Maximum annyit tudok meg egy filmről, mint maga, meg amennyit a nézők. Elolvasom, melyik film miről szól, kik az alkotóik. Ilyenkor kialakul természetesen egy kép, hogy ez vajon fog-e nekem tetszeni vagy fog-e érdekelni. De még magamat is letiltom arról, hogy bármiféle prekoncepcióm legyen, hogy befolyásoljon, hogy most thaiföldi filmet nézek, vagy kanadait, vagy franciát, hogy a pár mondatos leírás felkelti-e az érdeklődésemet vagy sem. Beülök a moziba, hangsúlyozom, abszolút nézőként. Minél jobb egy film, annál inkább elveszítem a szakmaiságomat. Ha igazán elragad egy film, nem nézem, hogy van fényképezve, hogy van vágva, csak ülök a moziban és rácsodálkozom. Az értékelésemnek is ez a kiindulópontja: mint néző hogyan reagálok.

„Százból kilencven film filmszemét.”

Természetesen tudom, hogy mi az, ami hat rám. Szeretem az elkötelezett filmeket, szeretem azokat a történeteket, amik mögött fölsejlik egy világ, ami mögött látom azt a társadalmat, azt az országot, ahol ez a film született. Vagy olyan emberi problémákat látok, amik engem is érdekelnek. Nem szeretem a súlytalan, a semmiről nem szóló filmeket. A születő filmek kilencven százaléka olyan, mint a környezetszennyezés vagy a fényszennyezés, szóval: filmszemét. Százból kilencven film filmszemét. Arra szolgál, hogy mint az alkohol vagy a drog, elbutítson, elkábítson. Ami nagy dolog, mert néha fontos, hogy kikapcsolódjunk a mindennapokból. De azért jobban szeretem a maradék tíz százalékot, vagy egy százalékot, ami mögött van egyfajta elkötelezettség.

A Kukoricasziget is ilyen film.

Nagyon remélem!

, , , ,

Van véleményed? Oszd meg velünk!

Powered by Facebook Comments