Jacques Tati a verbális gegek helyett a képi humor valóságos tárházát alkalmazza filmjeiben. De mik is ezek pontosan? Tati teste és arca.
A képi humor és a test
Tati tehát a verbális gegek helyett – a némafilmes burleszk hagyományát felélesztve – a képi humort állítja filmjei középpontjába, a lehető legkreatívabb hanghatásokkal egészítve ki azt. Ennek megfelelően vizuális poénok egész tárházát alkalmazza filmjeiben, melyek közül elsőként az egyik legszembetűnőbbel, a mozgással fogok foglalkozni.
Tati a már említett sportolói pályafutása során ismerte meg azt a mozgáskultúrát, ami a test fölötti tökéletes uralmat tette lehetővé számára, és amit később remekül tudott kamatoztatni filmbeli mozgásának megtervezésében. Ez legjobban annál az Hulot úrnál figyelhető meg, aki idővel Tati alteregójává nőtte ki magát. Míg Francois a Kisvárosi ünnepben egy meglehetősen koordinálatlan, esetlen járással bír, Hulot úr mozgása már sokkal kidolgozottabb. Ő tipikusan az a figura, akit már akkor felismerünk mozgásáról, mikor még csak a kép hátterében látjuk feltűnni egy rövid pillanat erejéig. Merev csípő és lábak, enyhén előredőlt testtartás, egyenes hát és jellegzetes, rugózó-táncos járás – ezek együttvéve már önmagukban is jelentős humor- és gegáradat forrását képezik. Egyszerre merev és mozgékony ez a test, ami mint egy darab fa, úgy hajlong mindenkinek bemutatkozáskor, de ha gyorsan el kell tűnnie egy-egy „csínytevés” helyszínéről, nem rest nyúlcipőt húzva átcikázni a strandon felállított sátrak között.
Ez a komikus járás elsősorban pantomimjátékára vezethető vissza, ahogy azt az Új Oxford Filmenciklopédia is írja róla, „a tisztán pantomimikus vígjáték újraélesztője”. Ne feledjük, Tati következetesen hanyagolja a dialógusokat filmjeiben, így a humor forrása csakis a látványból és az azt kiegészítő és így teljessé tevő hanghatásokból eredeztethető. Persze legtöbb jelenete nem nevezhető tiszta pantomimjátéknak, mivel környezetének eszközeit is gyakran segítségül hívja hozzájuk, de számtalan olyan példa akad, amiben tisztán kirajzolódik: gondoljunk csak az Hulot úr közlekedik forgalomirányítójára, vagy a Kisvárosi ünnep Francoisjára, amint az oszlopállítást levezényli. Nem véletlenül tértem ki korábban Tati sportpantomimes múltjára sem, hiszen az Hulot úr nyaralban nyíltan megidézi egy korábbi ilyen jellegű rövidfilmjét, az Oscar, a teniszbajnokot. A pantomimjátékhoz legközelebb pedig az a bicikli-jelenet áll, amikor Francois egy láthatatlan darazsat próbál meg elhessegetni maga körül, aminek mi, nézők csak a zümmögését halljuk. Mind ebben, mind pedig a korábban említett teniszjelenetben kitüntetett szerep jut a hanghatásoknak is, amik ily módon egészítik ki Tati képi gegjeit.
Már a fentiekből is jól látszik a figura aktívsága: Hulot úr ha kell, felmászik a ház oldalán, csak hogy jelezzen egy nagyothalló öregasszonynak (Hulot úr közlekedik) vagy leszakítja az álmennyezetet egy rosszul sikerült ugrás következtében (Playtime). Persze ő már meg sem közelíti fizikai értelemben Francois biciklis száguldását, vagy Keaton mutatványait, mégsem lehet azt mondani rá, hogy passzívan viseltetne a környezete iránt, hiszen nagyon is együtt él vele.
Nem véltetlen tehát, ha Tatit gyakran hasonlítják a nagy elődökhöz, hiszen akárcsak Chaplin vagy a már előbb említett Keaton, ő is a képi humorra fektette a hangsúlyt, habár a technika megengedte volna a verbális gegek alkalmazását is. Az, hogy a pantomimet hívta filmjeiben segítségül a némafilmes hagyomány feltámasztását jelentette.
Egy barátságos arc
Jacques Tati a dialógusokon kívül még egyvalamit nem szeretett filmjeiben alkalmazni: a közelképet. Ennek meglehetősen egyszerű a magyarázata, Tati ugyanis azt szerette volna, ha mindenki maga fedezi fel az elé táruló képen a mulatságosat, nem kell azt külön kiemeléssel, erőszakosan a néző arcába tolni. (Ezzel a módszerrel könnyen megcsinálta azt, hogy Hulot úrként a kép mélyén átsétált vagy csinált valamit a háttérben, megadva ezzel a nézőnek a felfedezésben rejlő örömöt.) Ezen a ponton ismételten vissza kell térnünk Buster alakjához, hiszen Tatihoz hasonlóan – vagyis Tati hozzá hasonlóan – ő is kerülte a közelik alkalmazását. Figurája a távolabbi plánokban tudott igazán érvényesülni, hiszen csak ilyen módon lehetett látni a világot, ami körül veszi. Tatinak a környezet ábrázolása ugyanilyen fontos volt, így ez a tény máris előrevetíti a legfontosabbat, mégpedig, hogy Hulot úr Charlieval ellentétben nem a grimaszairól volt híres. De arca nem feleltethető meg a Keaton-i fapofának sem – ő egy mindkettejüktől eltérő, egészen más mimikát hozott létre.
Ami első ránézésre elmondható Tati arcáról (akár Hulot-t, akár Francoist nézzük), az a barátságosság, ami egyszerre utal mindkét figura jellemére is, bár ez inkább az esernyős-ballonkabátos úrnál mutatkozik meg teljes egészében. Egyszerre ártatlan és kíváncsiskodó, környezetére adott reakciói természetes gyermeki csodálkozásról árulkodnak, ha pedig cél a rejtőzködés, ártatlanságot színlelve tereli el magáról a figyelmet, hogy egy óvatlan pillanatban rögtön kereket is oldhasson. Mimikáján megint csak a már említett pantomimjáték figyelhető meg, de az megmarad a még természetes reakciók keretén belül, sohasem túlzó, így – részint a totálnak is köszönhetően – arcjátéka igazán csak a testével összhangban válik mulatságossá, s éri el a természetesnek tetsző komikus hatást.
Habár a grimasz a legkifejezőbb szavak nélküli emberi reakció, és ennélfogva remekül illeszkedne eszköztárába, mégsem tartozik Tati elsődleges mimikai fogásai közé. Egyszer-kétszer azért fellelhető életművében, például mikor Francoisként a gyerekek szórakoztatására látványosan, különböző „pofákat” vágva mímeli a levél címezését, de nem túlságosan jellemző. A grimaszok hiányának ellenére azonban arcáról már az első pillanatban minden leolvasható, ami sokszor sokkal kifejezőbb annál, mintha a beszédet felhasználva próbálná meg kifejezni önmagát.
Azzal, hogy Tati a klasszikus némafilmes burleszk hagyományait újjáélesztve alkotott a hangosfilm korában ő maga is – jobban mondva Hulot úr – belépett a nagyformátumú burleszkhősök közé. Azzal, hogy csak részben használta ki a hangosfilm nyújtotta technikai lehetőségeket és helyette továbbra is a látványra, ezzel együtt pedig a test és az arc környezethez fűződő viszonyára helyezte a hangsúlyt megteremtette a hangos burleszket, munkássága pedig olyan komikusoknak adott kiindulópontot, mint Rowan Atkinson, akinek Mr. Bean figuráját bevallottan Hulot úr ihlette. Tati a beszélő film mellőzésével ugyanazt mutatta meg, amit a némafilm korábban már bizonyított: szavak használata nélkül, pusztán a testnyelv eszközeivel élve is lehet ugyanolyan, ha nem még kifejezőbb filmet alkotni, mint a kortárs hangosfilmek.
