A hadsereg vajon elfoglalta a stúdiókat? Vagy Hollywood vette meg a Pentagont? Mit keresnek valódi katonák és fegyverek a mozivásznon – és mire jó a propaganda?
A legelső filmet, ami elnyerte a Legjobb film Oscarját, részben az amerikai légierő finanszírozta. Az 1927-es Wings az első világháború pilótáiról szólt és háromezer katona segített leforgatni. Az azóta eltelt évtizedekben a katonaság és Hollywood viszonya hullámzott ugyan, de a kölcsönös érdekek miatt módfelett szívélyes maradt.
Helikopterek Mogadisu fölött, vadászgépek az Álcák ellen, különleges információk a Bin Laden-hajszáról: így vagy úgy az amerikai hadsereg számos filmbe besegít. A segítség néha kellékeket jelent, néha gyors kiképzést, néha helyszíneket – néha többet. A Warrior című filmben például kétszáz valódi, egyenruhás tengerészgyalogos vett részt egy tömegjelenetben. A Holloman és White Sands katonai bázisokon forgatták a Transformers 2 sok jelenetét, többek között az „egyiptomiakat” is. Kisebb projektektől – mint a Lifetime csatona Army Wives című sorozata vagy a tengerész NCIS – a videojátékokon át a blockbuster óriásmozikig számos stáblista végén szerepel köszönetnyilvánítás a fegyveres erőknek.
Ágyúval ősverébre
A los angelesi Wilshire Boulevardon található jellegtelen irodaház ad helyet a hadsereg médiaösszekötőinek. A katonaság mind a négy haderőneme – szárazföldi erők, légierő, haditengerészet, tengerészgyalogság (plusz a parti őrség is) – saját közvetítőt alkalmaz, hogy kezelje a tévés és filmes megjelenést. Kivéve a legnagyobb mozis projekteket, amiket a Pentagon egyenesen Washingtonból felügyel.
A Jurassic Park 3-ban (amit nem Spielberg rendezett) a hadsereg beszélte le a filmeseket néhány ordító hülyeségről – mesélte el Phil Strub, a hadsereg fő médiaösszekötője (aki egyébként huszonöt éve tárgyal a filmesekkel és több mint ötvenszer szerepelt a neve a stáblista alján, a köszönetek között – néhány példa: A Vasember, Transformers, Viharzóna, 24 [a sorozat], Amikor megállt a Föld). „Ne vadásszatok A10-es repülőgépekkel Pteranodonokra. Azok a gépek tankok ellen valók, urániumtöltényt lőnek, a közönség megsajnálná a dinoszauruszokat” – javasolta. „És ne írjatok bele a filmbe egy őrnagyot, akinek olyan hatásköre van, hogy az elnök is csak álmodhatna róla – tegyétek meg inkább valami tanácsadónak.” A filmesek megfogadták a tanácsokat. Cserébe a Pentagon kölcsönadta egy nagyszabású mentőakció kellékeit a film végére.
A segítség néha gyanúsan szívélyes. Kathryn Bigelow és Mark Boal a Zero Dark Thirty írása közben állítólag kényes információkat kaptak a CIA-től, és együtt dolgozhattak a híres SEAL Team 6 egyik „tervezőjével, operátorával és vezetőjével” – utóbbit William McRaven admirális, a SEAL parancsnoka hevesen tagadta. Annál is kockázatosabb az ilyen viselkedés a hadsereg részéről, mivel politikát is mögé lehet látni. A Zero Dark Thirty eredeti premierje egy hónappal az elnökválasztás előtt lett volna, és mivel Bin Laden megölése Obama elnök egyik legnagyobb sikere volt, sokan kampánycélokkal vádolták a filmet (végül csak jóval a választás után, 2012. december 19-én mutatták be).
És Jerry Bruckheimer producer (A Sólyom végveszélyben) és Michael Bay rendező (Transformers) például híresen jó viszonyt ápolnak a fegyveres erőkkel. A Pearl Harbor premierjét stílszerűen egy repülőgép-hordozón tartották.
Nem mindig gyümölcsöző a kapcsolat. A Veszélyes vizeken készítőivel például csak konzultált, de nem működött együtt a tengerészet: a filmbeli lázadás és a nukleáris fegyverek veszélyeztetése olyan események, amik a Pentagon szemében vállalhatatlanok. Nem született együttműködés a Bombák földjén esetében sem, és a hadsereg azóta is bosszús a film irreális elemei miatt.
Amit a stúdiók nyernek
A katonaság segítsége spórolást és szakértelmet jelent a filmes stúdiók számára. Sokkal olcsóbb felvenni a valódi tankot, mint legyártani kelléknek (vagy vizuális effektnek). Még inkább igaz ez a tömegjelenetekre. Vagy az olyan különleges epizódokra, mint egy vadászgép felszállása a hordozóról. És a hadsereg az ilyen esetekben csak a költségeket számolja el: ha a felszállás egyébként is ütemezve volt, egy centbe se kerül lefilmezni. No persze ha éppenséggel kibérelné a stúdió az F15-öst egy órára, az már 25.000 dollárba kerülne, egy tank árfolyama pedig (2009-ben) 1.000 dollár volt óránként.
Még többet ér a szakértelem. Hogyan fogd a fegyvert? Hogyan mozogj? Hogyan tisztelegsz? Merre néz a sas az uniformison? Szaknyelvet, drillt, rutint könnyebb megismerni az eleven katonától, mint utánakutatni, és az efféle hitelesség (vagy annak látszata) sokszor kulcsszerepet játszik a filmekben. Még az olyan, a valóságtól jócskán elrugaszkodott sci-fi darabban is, mint a cikkben sokszor felmerülő Transformers.
„Mi vezetjük a helikoptereinket” – mondja Strub. – „Még a kötélen leereszkedő figurák se lehetnek kaszkadőrök.” Így történt A Sólyom végveszélyben forgatásán is, ahol az akciókat valódi katonák és pilóták hajtották végre a film számára Marokkóban; a produkció teljes katonai költsége utaztatással együtt így is alig 3 millió dollár volt, a jegypénztáraknál aztán 170 millió dollárt keresett. Az Acélemberben szárazföldi felszerelés és harci gépek vettek részt. A Philips kapitány című filmben szereplő legtöbb hajó valójában épp gyakorlatot hajtott végre, a SEAL csapat pedig átütemezte egy gyakorlatát a film kedvéért.
Amit a hadsereg nyer
A Pentagon kikötése egyszerű: beleszólás a forgatókönybe. A hadsereg az egész szkriptet kéri, nem csak a katonai vonatkozású részeket. Ha a film hadtörténeti jellegű, a Pentagon történészei is átnézik.
A Csatahajó esetében például az előkészítés, a forgatás és a utómunkák minden fázisában vétójogot kapott a technikai tanácsadó a forgatókönyv minden szava fölött, jóvá kellett hagyatni a hadsereget ábrázoló részletek valamennyi változását, és vetítéseket kellett tartani a gyártás különböző fázisaiban. (Nem beszélve arról, hogy a hadsereg jogot is nyert a forgatáson készült fotókhoz és werkfilmekhez, valamint a filmhez kapcsolódó marketinganyagokhoz – a filmet eredetileg franchise-nak szánták és nagy sikerre számítottak.)
„Azt szeretnénk, hogy a katonaságot jó emberekként mutassák be, olyanokként, akik a helyes dolgot akarják tenni a helyes módon” – nyilatkozta Strub. – „Valószínűleg ez az elv a legfontosabb a számunkra. Azt akarjuk, hogy a felszerelést többé-kevésbé úgy használják, ahogy a valóságban történne, és hogy a szolgálatot teljesítők úgy viselkedjenek egymással és másokkal szemben, ahogy a valóságban tennék.”
A hadsereg néha túl is lő a célon. A Tizenhárom nap című filmben a Pentagonnak nem tetszett a Kubát lerohanni vágyó tábornokok hozzáállása, holott az hiteles történeti bizonyítékokon alapult: meg is vonták az együttműködést (bár ez Kevin Costnert, a producert és főszereplőt nem rettentette el). Még Bruckenheimer és Bay támogatása sem garantált: A szikla esetében a SEAL különlegesek legyilkolása volt kizáró ok. A szakasz, az Apokalipszis most, az Acéllövedék, Az őrület határán, az Elah völgyében, a Generation Kill, a MASH, a Dr. Strangelove, a Sivatagi cápák is mind katonai támogatás nélkül készült.
Amit a társadalom veszít
Éppen ez a fajta válogatás az, ami felháborítja a közvélemény egy részét. Az érvelés így hangzik: a védelmi minisztérium nem magáncég, hanem állami szerv, tehát fokozottan vonatkozik rá a híres Első kiegészítés, az amerikai szólásszabadság alapja, amely szerint a kormányzat nem támogathat és tilthat véleménykifejezést annak tartalma alapján – és mégis, a Pentagon a filmek megválogatásával éppen ezt teszi.
Egy másik érv a filmek propaganda-jellegét domborítja ki. A hadsereg – mondják az ellenzők – háborúpárti, árnyalatok nélküli, értelmes politikai vitát nélkülöző filmeket erőltet, amik elültetik az erőszakot amúgy is kedvelő amerikai közvéleményben a dolgok militáns megoldásának szellemiségét. A film nem csak toboroz, de befolyásolja a közbeszédet és a politikát is – állítják. Az olyan alkotásokkal pedig, mint a Transformers sorozat – no és a videojátékokkal – egyenesen a gyerekeket célozzák meg.
Az amerikai hadsereg haderőnemeiben összesen sem szolgál a lakosság 1%-a. A katonaság teljes mértékben önkéntes: sorozás a második világháború a vietnámi háború (1972) óta nincs. És az Egyesült Államok 2001 után rekordhosszú háborús korszakba lépett. Ez egyrészt azt jelenti, hogy a hadseregnek kétségbeesett szüksége van az önkéntesekre és arra is, hogy jó színben tűnjön fel az adófizetők szemében. Másrészt pedig azt, hogy – közvetlen tapasztalat híján – a lakosság elsöprő többsége kizárólag a médián és a fiktív alkotásokon keresztül ismeri meg a hadsereget. Több író ezért egyenesen „military-entertainment complex”-ként emlegeti a hadsereg és Hollywood összefonódását (utalva Eisenhower híres „katonaipari komplexum” beszédére).
A katonaság néha még saját filmmel is megpróbálkozik. Az Act of Valor című akciófilmet maga a haditengerészet készítette el: névtelen SEAL különlegesek játszanak benne – két és fél évig tartott a forgatás a bevetési ciklusok miatt –, és például éles lőszert használtak a forgatáson. A kritikák dicsérték a film rendkívüli akciójeleneteit, ám butának és egyoldalúnak tartották a forgatókönyvet.
Kinek van igaza?
Amíg írom ezt a cikket, a Leave No Man Behind című számot hallgatom Hans Zimmer albumáról, A Sólyom végveszélyben filmzenéből.
Az a film a katonai étosz tankönyvi példája. Legnemesebb pillanata, amikor a Delta Force különlegesei a reménytelen helyzet ellenére is önként indulnak a lelőtt pilóták kimentésére: egyikük se marad életben, és egyikük sem habozik – és ez volt a valóság, a film nem túloz. A hősiesség pedig megérdemli a mozivásznat is.
A hadsereg viselkedése ebből a szempontból őszinte: a bajtársi szellemiség az, amit a Pentagon akár a forgatókönyv átiratása árán is védelmezni próbál. „Nem a Rambo-típust keressük” – mondta Bruce Jasurda, a katonai marketing vezetője. – „Sőt, gyakran ők a leggyengébb újoncok.” Az 1970-es Patton önfejű tábornokától a MASH film és sorozat alteres katonaorvosain át Rambóig (és a Bombák földjénig) a filmek imádják az arrogáns, független főhőst: a katonát, aki kitör a fegyelem béklyójából. „Abszolút etikátlan a katonai étosz szerint” – állítja Phil Strub. – „Mindennek, amit csak teszünk, a csapatmunka szelleme adja az alapjait.”
Az Act of Valor, ostoba szkript ide vagy oda, első helyen nyitott a mozikban a nyitóhétvégén. Az amerikai társadalom jó része hajlamos szívébe zárni a fegyveres erők sugallta bajtársi, önfeláldozó és hazafias értékeket. Gyakran politikai hovatartozás kérdése, hogy az ember kőnyakú propagandának tartja-e a Pentagon és Hollywood összefonódását, vagy ellenkezőleg, érvényes értékek és legalább a minimális realizmus betartatásának. Vagy épp reálpolitikának egy olyan intézmény részéről, ami a közvélemény jóindulatára szorul és nincs igazán más módja a kommunikációra.
A 2015 januárjában elsöprő eredménnyel nyitó, box office rekordokat döntögető, sokszoros Oscar-jelölt Amerikai mesterlövész kapcsán ismét fellángolt a vita. Az a film épp a kettősség lényegét ragadja meg: az egyik oldalról egy hőst mutat be, a másikról háborúpárti propagandát; az egyik oldalról karaktertanulmány, a másikról – amivel a Filmtekercs kritikája is egyetért – egysíkú hatásvadászat.
A döntés túlságosan is személyes politikai ízlés kérdése.
