Kritika

A (hollywoodi) marsi – Mentőexpedíció

Mentőexpedíció – A marsi

Mentőexpedíció – A marsiAndy Weir könyvét egyáltalán nem túlzás sok szempontból zseniálisnak minősíteni. Ezzel szemben Ridley Scott filmváltozata „jó”. Esetleg „egész jó”. Minden ízében profi, klafa blockbuster, látványos és izgalmas sci-fi, ami igyekszik a talajon maradni, hogy ne nagyon csóválja a fejét az sem, aki mondjuk konyít az űrutazáshoz meg figyelemmel követi a NASA híreit. De mivel tömegeknek akar szólni, nem vállal semmi kockázatot, és így egyszerűen figyelmen kívül hagyja A marsi legérdekesebb rétegeit.

Pedig a könyvet – igaz, sokak meglepetésére – szintén sokan szeretik, a legváltozatosabb típusú emberek váltak rajongójává: így lett ingyenesen terjesztett e-könyvből a kiadók, majd ennek következtében a filmipar aranytojást tojó tyúkja. Pedig van benne ismeretterjesztés, tudomány és elég tömény geek humor – ennek ellenére nem csak a kockák szerették. Az izgalmas sztori, a jó történetvezetés, az érdekes témák és ötletek berántották az olvasót, és az okos, humoros űr-Robinson narrációjában még a kémia életmentő tudománya is élvezetessé vált.

A filmesek viszont csak a sztorit látták benne – ami pedig az egésznek csak a puszta váza. Mert mi a sztori? Az, hogy egymás után történnek dolgok. Pedig Weir ezt egyáltalán nem ilyen szimplán írta meg: közbeszúrt történetszálak, időrendi variálás, mindenféle írói trükkök teszik izgalmassá az olvasást. A film ezzel szemben tök lineáris: elindul A pontból (a 3. Mars-expedíciót homokvihar miatt megszakítják, a legénység elindul haza, de egyikőjük, akit halottnak hisznek, ott marad), folyik-folydogál szépen időrendben (szegény ottmaradt marskutató próbál túlélni a zord körülmények között), aztán eljut B-be („Mentőexpedíció”…) , kész, vége.

Mentőexpedíció – A marsiA másik meg, amit Ridley Scotték láttak benne, az a tanulság. Az egész világ összefog egy ember megmentéséért, és ez hű de szép gondolat. Hát ezt meg eléggé túltolják, de jó, ez Hollywood, nézzük el, hogy töményebben kell nyomni az érzelmet. Csak sajnos nem csak ezt a részét, hanem az összes apró részletet elhálivudizálták.

Minden sokkal nagyobb, sokkal egyszerűbb, és sokkal csili-vilibb. A Lak például nem egy sima, vékonyfalú, életveszélyes sátor – az egy hiperszuper, lakájos, IKEA-bútorokkal dizájnolt, csillogó-villogó épület. Az, hogy kisebb teherautónyi, küldetést előkészítő szondákkal küldték fel, amikbe bele kellett férnie, meg sem fordul az ember fejében, mint ahogy a készítők fejében sem fordult meg, hogy erre figyelni kéne. (Míg persze Andy Weir minden ilyen apró részletnek alaposan utánajárt.) Mondjuk amilyen hatalmas belső terű (és panorámaablakos) űrhajókat használnak (egyébként a Hermész is IKEA-katalógusból lépett ki), simán lehet, hogy ezekbe még egy ilyen Lak is beférne.

Ha csak ezt látnám, azt mondanám: több ilyen filmet a mozikba!

De hasonló elem például a kommunikáció lassúsága is. Az, hogy ezek az űrhajósok mennyire magányosak, hogy huszonakárhány percet várnak minden egyes válaszra, egyszer sincs érzékeltetve. Nem azt mondom, hogy tényleg ki kellett volna várni azt a kétszer 12 percet, amíg a rádióhullám elér a Marsról a Földre meg még egyszer ennyit vissza – de azon kívül, hogy elmondják ezt párszor, valahogy érzékeltetni is kellene az ilyesmit. Ez egy film, bakker, millió filmes eszköz áll a készítők rendelkezésére, de azon kívül hogy tudós emberek elmondják, hogy így van, és ez milyen bosszantó, sehogyan sem próbálják átélhetővé tenni, milyen idegőrlő és veszélyes is lehet ez a késleltetés. Abszolút nem lehetett érezni, hogy milyen messze van a Mars, hogy mit vállalnak az űrhajósok, hogy miért van nehéz helyzetben Watney (Matt Damon) – és ez nem csak a rádiózásra vonatkozik. A marsi nehézségek és bonyodalmak legnagyobb része bele sem fért a filmbe. Azt, hogy több hónapon keresztül tesz meg 3200 kilométert a nem erre tervezett marsjáróban, egy olyan szekvenciával oldják meg, mint amikor a Gyűrűk Urában mennek Frodóék az Új-zélandi szép tájakon: köröz körülöttük párszor a kamera, szívhezszóló zene szól, drámaian néznek a távolba, aztán újabb hegyormok meg tájak tűnnek fel, aztán hopsz, meg is érkeztünk. Hogy miért kockázatos és megterhelő (vagyis hogy milyen izgalmas) ez az egész vándorlás, azt egyáltalán nem érzékeli az, aki csak a filmet látja – nehezen érezzük át Watney helyzetét, pedig nyilvánvalóan vele kellene azonosulnunk, nem csak azért, mert ő a főszereplő, hanem mert a történet szerint az egész világ ezt csinálja. És baj, hogy nem értjük, miért szurkol neki mindenki, meg miért aggódik érte, mikor nekünk sem igazán sikerül.

Mentőexpedíció – A marsiÉs hát a Mars sem úgy néz ki, mint azt a NASA képein megszokhattuk. Illetve pontosítok: biztos vannak ilyen gyönyörűsziklás, szabdalt, veszélyesen látványos részei is a Marsnak. De A marsi eredetileg nem ilyen helyen játszódik, és az azért mégiscsak túlzás, hogy Watney bárhová is megy azon a poros, vörös bolygón, mindenhol hihetetlenül nagy és baromira látványos, csipkés sziklák meg hegyek meg kráterek meg szakadékok kísérik az útján… Ha vannak is lankás dombok a Marson, akkor is lennie kell a látóhatáron néhány hatalmas, fenyegető vörös hegynek. Tény, hogy a Naprendszer legmagasabb hegye a Marson van, de hogy nem lehet olyan képkivágást készíteni azon a bolygón, hogy ne látszódjon ilyesmi, azt nem hiszem el. Meg persze a bázis is egy ilyen fantasztikus szikla árnyékában van, nyilván, mert marha faszán néz ki a kis emberi építmény a hatalmas, vörös, drámai és baljóslatú sziklák mellett eltörpülve, holott – Hollywood, gondolkodjál már! – aki napelemfarmmal termeli az energiáját, az nyilván közelébe sem megy olyan helynek, ahova bármi is árnyékot vet…

Mentőexpedíció – A marsiSzóval, a Mars kevésbé hiteles, a marsutazás kevésbé hiteles, sőt Matt Damon kivételével a szereplők is kevésbé azok. Jessica Chastain mint Lewis parancsnok különösen fájó pont – nem csak mert nem való neki a szerep, hanem még konkrétan át is írták kicsit a karakterét, méghozzá nagyon hamis irányba. Lewis hangsúlyosan nem egy cowboy, hanem egy NASA-küldetés kemény, komoly és felelősségteljes parancsnoka (aki mellesleg diszkózene-mániás, de hát senki sem lehet tökéletes), és sose csinálna olyasmit, amit a film végén láthatunk.

Igen, a film vége kicsit más, mint a könyvé, és a változtatások egészében véve elfogadhatóak – nem csak a végén, hanem a könyv kihagyott szálaival és a hozzátoldott jelenetekkel együtt is –, és külön öröm, hogy Mark „Vasember” Watney is elégtételt kap.

Az adaptáció tehát voltaképpen sikeresnek mondható: az izgalmas történet, a nem túl elrugaszkodott sci-fi elemek, a humor épp elég ahhoz, hogy kifejezetten élvezhető legyen a Mentőexpedíció, sőt, olyan sci-fi legyen, ami sikeres is, és tömegeket vonz a műfaj közelébe. Ha csak ezt látnám, azt mondanám: több ilyen filmet a mozikba! De ha arra gondolok, mennyi minden veszett el, mennyivel kevésbé bátor és újszerű Ridley Scott verziója, mint az utóbbi évek egyik legjobb meglepetéskönyve, akkor bizony elszomorodom…

Pásztor Balázs

Pásztor Balázs újságíró, szerkesztő, tanár, édesapa. A kamera túloldalán is előfordul – ismeretterjesztő és dokumentumfilmek készítésébe kóstolt bele. Az okos és többrétegű filmeket kedveli, de a humor is fontos számára – a filmekben és az életben is.

WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com