Kritika

A meg nem talált részletek filmje – Úton

Gyakran meglebben a költők, írók feje fölött Damoklész vészjósló kardja az írás lehetetlensége és gyötrelme okán. S ahogy oly sok cikk, talán ez is fehérpapír-szindrómával indul, s tette azt Jack Kerouac könyve is az 1950-es évek elején. Walter Salles Úton filmje, kritika.

Jó lehetőség lenne, hogy ezt a kiüresedett fájdalmat vigye vászonra a brazil rendező, aki ugyan az 1998-as Központi pályaudvarral még hangos kritikai sikert és díjesőt tudhatott magának, onnan kezdve azonban egyre süllyedő színvonalon teljesít, A senki földjén és a Che Guevara: A motoros naplója már jóval kevesebbeket érdekelt. Az Úton – amely a tavalyi Cannes-i Filmfesztivál versenyprogramjában is szerepelt – első ránézésre (értsd: előzetes után) akár még érdekes is lehetne, de bő egy óra után kiderül, nagyjából minden benne van az előzetesben, s nem kapunk itt mást, csak sormintát: hé haver, rég láttalak (plusz kötelező ölelkezés) – countryside, autóval tépünk – újabb benzinkút egy újabb amerikai államban (vagy Mexikóban) – szex (ki mikor kivel) – ég veled, barátom. És ezt egymás után, negyedórás ciklusokban, 140 percen át. No persze, az édesre és hamvasan kívánatosra karikírozott Kristen Stewart 15 percenként megjelenő fenekéért és melleiért megéri beatnemzedékbe tekerni a szexualitást, avagy a hanyatló nyugat ópiumát.

Az Úton picit olyan, mint hősei: túl sokat markol, és mégis keveset fog. Mert annyi mindenről szólhatna, annyi magas labdát kap, amivel nem él, kihasználatlan lehetőségek tárháza. Lehetne a már említett „fehér papír szindróma” filmje. Sal Paradise (Sam Riley) a film elején ül le először az írógép mellé, hogy megírja Élete Regényét, ami a majd’ 2,5 órás film végére, 6 évvel később megszületik. Kerouac után Walter Salles adhatott volna nagyívű ars poeticát, a film azonban nem erről szól. Illetve erről sem szól.

uton2

Ezzel talán rokon téma lehetne a kiüresedés, a „minden egész eltörött” érzésének elmesélése is, de ez sem történik meg teljes egészében. A háború utáni meg nem értett generáció ráismerése valami újra (három fehér ember a new yorki feketék klubjában vagy Dean Moriarty (Garrett Hedlund) esetlen gyapotszedése a szabadság és a szerelem mezején – az új keresésének legjobb jelenetei) szóval keresni az ismeretlent – nem érezzük a bőrünkön.

Lehetne akár egy road movie is. A csontváz, vagyis az utazás, a távoli horizontig tartó országutak, széllel lebegő haj, érkező és elmaradó emberek megvannak hozzá. Nincsenek viszont fejlődő karakterek, s csak nyomokban találunk belső, lelki utazást. Ismét csak volna recept, de nincs, aki kiváltsa.

Jack Kerouac regénye európaiaknak a megtestesült nyugat, a távolban megvalósuló szabadság regénye, a majdani beatnemzedék, a későbbi ‘68-asok letéteményese. Talán ez az egyetlen, ami kiderül a filmből; ennek építőelemeire nem derül fény.

Sergő Z. András

Sergő Z. András a Filmtekercs.hu alapítója és 2022-ben bekövetkezett haláláig felelős szerkesztője volt. Aktívan követte Közép-Kelet-Európa, különösen a román újhullám, a délszláv és a magyar film eseményeit. Érdeklődési körébe tartoztak a dokuk, a kamaradarabok, a sport- és a valláspolitika.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com