Kritika

A moziért haltak meg – A hét mesterlövész

Antoine Fuqua A hét mesterlövésze nem szentségtörő alkotás, a westernekben rejlő értékkonfliktust és a nagyszerű karakterszínészeket a hollywoodi látványfilmek elleni kiállásra használja. Konzervatív rajongóknak azonban a megtekintés csak szívgyógyszer szedése mellett ajánlott.

Emlékezetes, de önmagában nem egyedülálló, ha egy fekete férfi belovagol egy vadnyugati városba, vagy éppen belép egy határvidéki kocsmába, lásd a Django elszabadul, a Fényes nyergek vagy éppen a magyar Délibáb vonatkozó eseteit. Ha viszont egy afroamerikai, egy ázsiai, egy indián és egy mexikói pisztolyhős teszi ugyanezt három fehér fegyvertársuk – nem mellesleg egy mesterlövész, fiatal özvegyasszony – oldalán, az már finoman szólva is szokatlan. Antoine Fuqua rendezőként sosem volt rest csatlakozni az álomgyári trendekhez – a ’90-es években heroic bloodshed mintára másolt akciófilmet (Gyilkosok gyilkosa) Chow Yun-Fattel, az ezredfordulót követően mitológiai ködbe vesző hősökről készített történelmi hitelességre törekvő kalandfilmet (Artúr király) –, és látszólag most sem tesz másként. A hét mesterlövész XXI. századi újrafilmje jól kivehetően a globális piacnak kedveskedő, toleranciára törekvő Hollywood terméke, a női jedi lovagot, fekete rohamosztagost felvonultató Az ébredő Erő, a kínai pilótanőt hadba hívó A függetlenség napja: Feltámadás párdarabja. De mégis kicsit más. A különbség pedig Antoine Fuqua megbélyegzettségében keresendő.

Antoine Fuqua sokak szerint az afroamerikai rendezők Shyamalanje. Kritikusai viszont nem veszik észre, hogy a felejthetetlen Kiképzést követő iparosmunkái a klasszikus moziélményeket éltető geek szívről tanúskodnak, és gyakorta a ’60-as, 70′-es évek népszerű szubzsánerei előtt tisztelegnek. Fapados hommage-ként az Orvlövész a politikai thrillerek, A védelmező a vigilante filmek, a Brooklyn mélyén a New York-i zsarufilmek előtt hajt fejet.  A 2016-os A hét mesterlövésszel pedig hasonló a helyzet: hódolatát cseppet sem otrombán kifejező, saját létét önkritikusan megkérdőjelező másolatként a számítógépes orgiával készült látványfilmek ellen tüntet.

Olyan, mintha a sokszínűséggel is küzdenénk a zsarnokság ellen, és imádom a filmünknek ezt az aspektusát.” – nyilatkozta egy helyütt Antoine Fuqua, szolidan rávilágítva a John Sturges nevéhez köthető A hét mesterlövész és saját alkotása közti leglényegesebb különbségre. Az eredeti filmben egy banditavezértől kell megvédeni egy mexikói falut, most viszont egy bányászati vállalkozásokra szakosodott iparbáró fordul egy gondtalanul működő amerikai kisváros ellen. Szimbolikus változtatás ez: a Peter Sarsgaard alakította pénzmágnás sajátságos producer-alteregóként éppúgy akarja kizsákmányolni a városka felszíne alatt rejlő értéket, ahogy a hollywoodi álomgyár is pénzzé tenné gyerekkorunk western-klasszikusát. A szentségtöréstől sem riad vissza: egy tiltakozók közti mészárlást követően fel is gyújtja a település templomát. A pusztító antagonista ellenében felfogadott mesterlövészek pedig éppen az istenháza maradványait rendezik be végső állásként.

ahetmesterlovesz3

Antoine Fuqua e megoldással egyértelművé teszi a Sturges-féle western iránti tiszteletét, és összességében meglepően ügyes másolatot rak le az asztalra. Mert kétségtelenül másol, különösen szerkezetében: a csapat összeállását a város feletti irányítás átvétele, a civilek kiképzése, a védfalak kiépítése, majd a nagy ostrom követi. De Fuqua nem jut el Az ébredő erő képviselte szimpla „programfrissítésig”, olykor egyenesen bámulatos párhuzamvonásokra képes. Például nem véletlen, hogy a késdobáló alakjának felbukkanása szinte szó szerint azonos: Byung-hun Lee-ből éppúgy egyszerre árad az erény és a féken tartott, nyers erő, ahogy egykoron James Coburn alakításából, a színész származása mégis úgy gazdagítja a figurát, hogy közben tisztelettel tud adózni a színészóriásnak.

Az akkori és mai mesterlövészek ugyanakkor nemcsak származásuk tekintetében különböznek, komplexebb háttértörténetet kapnak, egyúttal jól kivehetően kirajzolódik bűnökkel terhelt életútjuk. A karakterek kidolgozottsága azonban egyszerre erény és hátrány. Erény, mert a színészvezetésben mindig is jeleskedő Fuqua kezében a nagyszerű karakterszínészek szerethetővé teszik a véreskezű, megváltásra váró figurákat, hátrány, mert belső konfliktusaik meglehetősen sablonosak, hiányzik belőlük az a rejtélyes letisztultság, ami a régebbi kompániát jellemezte. Antoine Fuqua munkájához képest a Sturges-féle A hét mesterlövész tisztább erkölcsű, az áldozathozatallal cseppet sem kérkedő filmnek tűnik, és ez vélhetően sok rajongó szemét szúrni fogja.

https://www.youtube.com/watch?v=Ad3–q03ZoY

Jómagam mégis megbocsátom az akciófilmekre jellemző bárdolatlanságot, mert a bemocskolt életutak szépen aládúcolják a készítők alkotói hitvallását. A számítógéppel felturbózott látványfilmek XXI. századi térhódítása során a sztárlét, a színészközpontúság háttérbe szorult. A neves aktorok csak jól hangzó kiegészítőkké váltak a pixelek mellett, és egy olyan stáb részeivé, akik a forgatási helyszíneket nem, a felvételeket pedig csak a monitorok elől ismerik. Az új A hét mesterlövész a western műfaját meghatározó értékek közti konfliktust a gyártástörténeti változások kritikájára használja fel, az erős színészi jelenlétet, a helyszíni forgatásokat és kiváltképpen a kaszkadőrmunkát élteti. A végső ostrom sodró lendületével, robbantásaival, a kaszkadőrök elképesztő zuhanásaival olyan moziélményt kínál, ami kiveszni látszik a felhőkarcolók összeomlását taglaló látványfilmek mellől.

A családias hangulatú stáb – Denzel Washington, Ethan Hawke, Vincent D’Onofrio, Haley Bennett, az operatőr Mauro Fiore, a vágó John Refoua, az elhunyt zeneszerző, James Horner mind-mind dolgoztak már a rendezővel – ahelyett hogy behódolna az álomgyári nyomásnak, inkább a rendszeren belül lázad. Csatlakozik az olyan túlélésért vívott küzdelmekről szóló, színészközpontú amerikai alkotásokhoz, mint a Viharlovagok vagy a Mélytengeri pokol.

ahetmesterlovesz5

A szomorú az, hogy ezek a mozifilmek A hét mesterlövésszel egyetemben az utolsó álomgyári stúdiókban készült, hagyományos zsánerdaraboknak tűnnek. A szebb jövőt a Mad Max – A harag útja mintájára készült hibridek jelenthetnék. Antoine Fuqua alkotásának keserű záróképe azonban az elmúlást nyomatékosítja: az elhunyt hősök fejfáit már CGI-naplemente világítja meg.

Kiss Tamás

Kiss Tamás a Filmtekercs szerkesztője. Gimnáziumi tanárként mozgóképkultúra és médiaismeret, illetve történelem tárgyakat oktat. Rajong a western, a horror és a gettófilm műfajáért, valamint Brian De Palma és Sidney Lumet munkásságáért.

WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com