Kritika

A pokol neve Mexikó – Sicario – A bérgyilkos

Szépségesen sötét, véres, kegyetlen, mesteri munka, egy horrorköltemény emberállatokról. Ülj be, nézd meg, légy rosszul, ismételd.

Vér árad Mexikóból, nem csak drogok. Az erőszak, ami ott dúl, az abszurditás olyan fokozatát éri el, hogy filmre vitele már nem is tűnik realizmusnak: a Sicario szinte horror, vagy dark fantasy, vagy valami fekete költemény, de biztosan nem valóság – a világ nem ilyen. Az a világ, amelyikben épeszű emberek élnek, biztosan nem ilyen. Lovecraft ősi szörnyei befogadhatóbbak a maguk iszonyában, mint egy tetszőleges juárezi szerda.

A Sicario, Denis Villeneuve rendező thrillerje a közép-amerikai drogháborúról szól. Egy idealista FBI-ügynök (Emily Blunt) olyan titkos műveletekbe keveredik, ahol nemsokára maga sem tudja eldönteni, ki áll a jó oldalon, és létezik-e olyan egyáltalán; körülötte elpárolognak a törvények, kifacsarodnak a célok, az érdekek karóba húzzák az igazságot, és végül csak a háború marad: az örök. Pokoljárásában egy ismeretlen megbízójú férfi (a hallgatag Benicio del Toro) kíséri.

sicario_1

Hogy az Egyesült Államok közvetlen szomszédságában háború zajlik, nemigen izgatja a publikumot. A közvélemény a „háború” szóval a csatákat azonosítja: a katonákat, uniformisokat, tankokat-lovakat-harci szekereket, csatamezőt, bajtársiasságot. Pedig a konvencionális hadviselés – amiben ütközetek meg hivatalos hadviselő felek léteznek – igen ritka a háború másik válfajához, az úgynevezett low intensity conflicthoz („alacsony intenzitású konfliktushoz”) képest. A low intensity conflict háború ugyan, de jellemzően a kameráktól távol; legtöbb áldozata kis csoportban hal meg, leginkább kézifegyverekkel vívják, és a horror java a békés lakosságon csapódik le. Ez zajlik most Mexikóban. Két lépés az Egyesült Államok határától, és senki sem lepődik meg a lefejezett hullák nyilvános akasztásán.

Ezt a naiv közvéleményt rázhatnák fel a Sicarióhoz hasonló remekművek. (A magyar közönséget nyilván kevésbé érdekli a téma; extra Hungariam non est vita, sose is volt.) A film realizmusa azt a célt szolgálja, hogy ne lehessen belekötni holmi hollywoodi forgatókönyves túlzások miatt. A színészi játék az átélhetőség letéteményese: Emily Blunt ugyanazzal az erővel alakítja a törékeny, de makacs karaktert, mint Jessica Chastain tette a Zero Dark Thirtyben, Josh Brolin simulékony ügynöke mint a kígyó bújik a bőrünk alá, Benicio del Toro maga az ördög. Mindez félelmetesen koreografált akciójelenetek (Michael Mann jut eszembe) és bámulatos képek között zajlik.

sicario_2A film fényképezése önmagában is emlékezetessé tenné a Sicariót. Ez Roger Deakins, sokszorosan díjazott és Oscar-jelölt operatőr érdeme (még legjelentősebb filmjeinek listája is túl hosszú a felsoroláshoz; elég annyi, hogy köztük van csaknem a Coen-összes, a Skyfall, A falu). Az egyik képben a katonák sziluettje a vörös-kék égbolt ellenfényében olvad bele lassan a talajba – az alászállás motívuma ott, éppen akkor tökéletes.

Mivel a történet fikció, érzelmi erőben elmarad a hasonló stílusban rendezett Zero Dark Thirtytől (már ha nem tekintjük érzelemnek a rosszullétet). Szellemi elődként a Sziriána és a Traffic említhető, az irodalomból Don Winslow (például Drogháború és Barbár állatok című könyveivel). Így aztán a Sicario nem illik bele a hagyományosabb amerikai filmes hadsereg-felfogásba sem: ellentétben a Hollywood és a Pentagon együttműködésében készülő filmekkel, az itt szereplő Delta Force különlegesek vadabb és a törvényi nüanszokra kevésbé érzékeny harcosok.

sicario_4Apropó harcos. Ha egy olyan beszabadul a polgárkatonák közé, akkor derül ki, mire képes az ember haragjában. Benicio del Toro karaktere nagyon távol áll a nyugati katona ideáljától, viszont jóval közelebb a low intensity conflict valóságához. Az előbbi elméletileg akkor és csak akkor öl, amikor egyszerre muszáj és szabad, törvényesen és elszámoltathatóan – utóbbi akár indulatból, ösztönből, bosszúból vagy csak úgy. A különbség persze elmosódik a gyakorlatban. De éppen ezért alapvető fontosságú megértenünk a következő gondolatmenetet.

Amikor a hírekben (vagy a Sicarióban) savba hajított gyerekekről, lemészárolt családokról hallunk, az iszony nem azért támad bennünk, mintha a mai háborúk felülmúlnák borzalmaikban a múltbelieket, hanem azért, mert a mi toleranciánk csökkent irányukban, méghozzá radikálisan. Ezért hatékony a Sicario, és ezért van mind filmművészeti, mind etikai létjogosultsága a realista konfliktushorrornak. Egyrészt azt tudatosítja, hogy ma is létezik a nem konvencionális háború borzalma (alkalmasint a civilizáltnak tekintett határok közvetlen szomszédságában). Másrészt azt, hogy a mi világunk már olyannyira elidegenedett a háború következményeitől, hogy egy Sicario-féle alkotás belőlünk borzadályt vált ki – és ez nagyon jól van így. Folyamatosan csökken a közép-amerikaihoz hasonló háborúk száma a világban, de nem szabad elfelejteni, hogy léteznek – és természetesnek venni sem.

Szépségesen sötét, véres, kegyetlen, mesteri munka, egy horrorköltemény, ahol a szörnyeket és áldozataikat zseniális színészek alakítják festményre illő képkockákon: a felrázó erejű Sicario egy fénysugár a pokolból, és a pokol neve Mexikó.

Havasmezői Gergely

Havasmezői Gergely a Filmtekercs egyik alapítója. Történészként és újságíróként végzett, kommunikációs doktoriján dolgozik. Specializációja a film- és mozitechnika, a sci-fi és a társadalmi problémákkal foglalkozó filmek.

WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com