Értékelés: 6/10 Így értékelünk mi »

flo1Van úgy, hogy egy különös élet több művészt is megihlet. Ez történt Florence Foster Jenkins, a dúsgazdag New York-i örökösnő történetével is, akiről egy éven belül két film is született. A Florance – A tökéletlen hang bizonyosan nem lesz Stephen Frears legkiemelkedőbb filmje, de attól még lehet a legmulatságosabb.

Tavaly először a francia Xavier Giannoli Marguarite – A tökéletlen hang címmel forgatott filmet a történetből, majd ezt követte ugyanazon évben Stephen Frears feldolgozása, egész eredetire sikeredett magyar címmel: Florence – A tökéletlen hang. A világszerte elismert angol rendező a hetvenes évek elejétől készít filmeket, köztük legismertebbek az 1985-ös Az én kis mosodám, az 1988-as Veszedelmes viszonyok, a 2000-ben Nick Hornby könyvéből filmre vitt Pop, csajok, satöbbi, és a legsikeresebb filmje a 2006-os A királynő.

Hirdetés

Florence Foster Jenkins (Meryl Streep) mióta eszét tudja, zenerajongó, és New-York-i otthona Arturo Toscanini és más híres mesterek előtt is tárva-nyitva áll. Kislánykori álma, hogy ünnepelt énekesnő legyen, s ettől a zenei tehetség tökéletes hiánya sem tántorítja el. Szerencséjére milliomos papájától örökölt vagyona beláthatatlan távlatokat nyit előtte. Florence eleinte csak szűk baráti körben, házikoncerteken csillogtatja meg operaénekesi erényeit, mígnem végül a Carnegie Hall színpadán köt ki. A nála hét évvel fiatalabb, kitartott férje, az elvetélt angol színész, St. Clair Bayfield (Hugh Grant) menedzseli koncertjeita bírálókat kíméletlenül kiiktatva. Feleségesikereiben” komoly szereppel bír még a művésznőhöz ambivalensen viszonyuló zongorakísérő, Cosmé McMoon (Simon Helberg) mulatságos figurája.

Frears dramedyjének konfliktusát az szüli, hogy a botrányosan tehetségtelen Florence rendíthetetlenül hisz önmaga tehetségében, és a környezetéből senki sem veszi magának a bátorságot, hogy felvilágosítsa őt a valóságról. Így férje áldásos támogatásával 25 éven át nyomasztja közönségét hamis énekével, s az idő csak felbátorítja:Egyre jobb és jobb leszek” pihegi. A film számos kérdést felvet a házastársak intim lelki kötelékét vagy Florence és környezetének ambivalens viszonyát illetően, de a rendező egyik szálon sem ás túl mélyre, éppen ezért az autodidakta énekesnő szereplési mániája önmagában kevés is lenne a nézők figyelmének két órán át való fenntartásához. Frears filmjét két dolog menti meg a tömény unalomtól: a házaspár parádés színészi játéka és a lenyűgöző tárgyi környezet teremtette atmoszféra. Igen, Stephen Frears laposan csordogáló filmjét a két főszereplő, Meryl Streep és Hugh Grant játéka viszi a hátán, ám ők valóban képesek élvezetessé tenni a történetet. Meryl Streeptől már megszoktuk a csodálatos játékot, szinte már el is várjuk tőle, és olyannyira nem cáfolt rá most sem a várakozásunkra, hogy legújabb filmjéről máris Oscar-esélyesként beszélnek. Ehhez nagyon hálás szerepnek bizonyult számára a kiöregedett naiva ártatlan szempillarezgésekkel kísért éktelen rikácsolása. Bár Hugh Grant azt tervezte, hogy határozatlan időre visszavonul és nem vállal több filmszerepet, a rendezőnek csak azért sikerült meggyőznie őt, mert a színész régi vágya volt, hogy Meryl Streeppel együtt játszhasson. A filmet nézve belátjuk, tudta, mire vágyik, mert Grant talán Meryl kisugárzásának hatására a kitartott, nyálas modorú, szerető férj szerepében élete nagy alakítását hozza.

flo2

A színészi játékon túl a film atmoszférája ragadhatja még meg a nézők figyelmét. Danny Cohen ügyes operatőri munkája révén a negyvenes évekbeli, üvegfelhőkarcolók nélküli New Yorkot ismerhetjük itt meg, a maga elbűvölő, nosztalgikus világával. Pásztázzuk az akkortájt emelt híres épületeket, a jól ismert utcákon „cikázó” old timer autókat, a korabeli sárga taxikat és a Carnegie Hall pompázatos koncerttermét belülről. Kuncoghatunk a sok pénzzel, de annál kevesebb ízléssel megáldott Florence giccs-vintage lakásbelsőjén, és a felsőbb társadalmi réteghez tartozó hölgykoszorún megcsodálhatjuk a divatos korabeli ruhákat. Aki csak egy kicsit is érzékeny az ilyesfajta látványvilágra, nem bánja meg, ha ezt a filmet választja.

Xavier Giannoli és Stephen Frears „tökéletlen hangjai” ugyanarról a valóságban is létező nőről szólnak, mégis másként és az egy évben készült filmjüket összevetve, nem az angol rendező viszi el a pálmát. Frears a cselekményvezetésben is több lehetőséget kínáló gazdag New York-i közegbe helyezi Florence Foster Jenkins életét, szemben Xavier Giannolival, akinek Marguerite-je egy szürke kisvárosban él. Ennek ellenére a „tökéletlen hang” francia változata összetettebb emberi viszonyokat hordoz, s ezért érdekesebb is. Következik ez egyrészt Marguerite és Florence személyiségének eltérő jellegéből és férjük rendezői felfogásbeli különbözőségéből. Marguerite jószívű, bőkezű asszony, akit kitartott férje elhanyagol, viszolyog tőle, mi több, menekül előle. Az asszony az éneklésbe fojtja libidóját: azért szerepel, hogy férje felfigyeljen rá, szeretetet kapjon tőle, és ő viszontszerethesse. A hibavaló vágyakozástól válik a kapcsolatuk lélektanilag bonyolulttá és kiismerhetetlenné, ő maga pedig, elviselhetetlen rikoltozása ellenére is szerethetővé. Florence ezzel szemben önző és magamutogató, aki pincsikutya módjára őt körbeugráló férjét is a maga menedzselésére használja csupán. Mikor St Clair saját színészi „tehetségét” szeretné érvényre juttatni mellette, férjét unottan lepattintja. Lényeges különbség még, hogy Florence házvezetőnője imádattal csüng milliomos úrnőjén, míg Marguerite rejtélyes fekete inasáról mindvégig nem derül ki, szereti vagy titkon gyűlöli úrnőjét, s ahol tud, árt neki, ami a drámai befejezésben is teret kap. Ez a filmen végigvonuló nyugtalanító ambivalencia különleges lebegést ad Xavier Giannoli filmjének szemben Frears álmosan hömpölygő, egysíkú történetével.

Az viszont mindkét filmben felvetett probléma, hogy lehet-e a művészetet pénzért megvásárolni. Bármilyen furcsán hangzik is, de Florence Foster Jenkins a maga tehetségtelenségével is nagy hatást gyakorolt az amerikai művészvilágra. David Bowie legértékesebb zenei válogatása között szerepelt aművésznő” által felvett egyetlen bakelitlemez, és Barbra Streisand is igencsak kedvelte őt. Florence története felveti azt a kérdést, hogy miben rejlik a művészi hatás titka. Miként az ő esete is mutatja, talán abban, hogy a rendhagyó és különös művészi megnyilvánulások izgalmasabbak, s ezért vonzóbbak is, mint a szabályosan szép esztétikai alkotások. De ez is csak az emberi lélek kiismerhetetlenségét bizonyítja.

A Florence – A tökéletlen hang bizonyosan nem lesz Stephen Frears legkiemelkedőbb filmje, de attól még lehet a legmulatságosabb. Aki odavan Meryl Streep játékáért, ki ne hagyja.

Adatlap

Florence – A tökéletlen hang

színes, magyarul beszélő, amerikai-angol vígjáték, 110 perc, 2015

rendező: Stephen Frears

forgatókönyvíró: Nicolas Martin

operatőr: Danny Cohen

zene: Alexandre Desplat

producer: Michael Kuhn, Tracey Seaward

vágó: Valerio Bonelli

Szereplők

Florence Foster Jenkins – Mery Strepp

St Clair Bayfield – Hugh Grant

Cosmé McMoon – Simon Helberg

Kathleen – Rebecca Ferguson

Phineas Stark – Stanley Townsend

John Totten – Allan Corduner

Earl Wilson – Christian McKay

IMDb

, , ,

Van véleményed? Oszd meg velünk!

Powered by Facebook Comments