, , + 4 címke

Értékelés: 8/10 Így értékelünk mi »


roomAz ír Lenny Abrahamson alkotása nem a szívszorító, Oscar-csalogató téma miatt kapott „legjobb film”-jelölést. A szoba mindenfajta hatásvadászatot megkerül a kényes tematika filmrevitelénél, zsigeri sokk helyett szellemileg érint meg.

Úgy látszik, az írek mindig párosával támadnak. 2014 nyarán egy hét különbséggel ért a hazai mozikba Lenny Abrahamson (Frank) és John Carney (Szerelemre hangszerelve) zenés filmje, melyek – noha nagyon különbözőek voltak – egyaránt a független produkciók és a stúdióproduktumok oppozícióját vették témául. Már csak származásukból adódó pozíciójuk miatt is természetesen reflektálnak ezen filmek a populáris kultúra szélére szorultjaira. Nincs másképp most se: ugyancsak egy hét különbséggel mutatják be Lenny Abrahamson legújabb alkotását, A szobát, valamint ír társának, John Crowley-nak szintén legjobb film Oscar-jelöltjét, a Brooklynt. Mindkettő nagyrészt az Egyesült Államokban játszódik, még sincs Hollywoodnak egyikhez se köze, és mindkettő a kijutásról szól – legyen az egy 3×3 méteres szoba falai közül való szabadulás, vagy egy hasonlóan puritán, limitált lehetőségekkel szolgáló ír kisvárosból való kitörés.

Az ötéves Jack (Jacob Tremblay) egész életét a szobában élte le, számára ez a négy fal jelenti a világ határait, nem is nagyon vágyik többre élettere kilenc négyzetméterénél – bár ez főleg korából adódik, a gyermeki fantázia ugyanis nem ismer határokat. Anyja, Joy (Brie Larson) hét éve él fogvatartója által bezárva ide – a férfi nagyjából minden este meglátogatja, hogy ellássa a legalapvetőbb szükségletekkel a túléléshez (étel, szappan stb.), és cserébe átvegye a szexuális fizetségét a tehetetlen nőtől. Joy azonban még nem adta fel a szabadság reményét, bár már nem elsősorban saját szabadulásának vágya hajtja, hanem élete új értelmének, a fiának kíván jobb sorsot. A szoba azonban nem egy feel-bad mozi az emberi természet sötét oldaláról (a regényt ihlető esethez képest enyhítettek a szituáción, bár kétségkívül továbbra is embertelenek a körülmények), és nem azért nem, mert a kijutás sikeres lesz, hanem azért, mert a hangsúly nem a fogvatartó és fogvatartott, helyette a foglyul ejtett és a fogságban született, vagyis anya és fia viszonyán van. Az emberi lélek megtörhető – kettejük kapcsolata nem.

Hirdetés

aszoba_04

Emma Donoghue forgatókönyvíró saját regényét adaptálta, így nem volt kérdés, hogy hű marad-e a filmváltozat a könyvhöz. Ám míg a regény a kisfiú szemén keresztül mesél, Lenny Abrahamson adaptációja ritkán alkalmaz narrációt, és Danny Cohen kamerája is nagyrészt objektív megfigyelő marad. Már az is bravúros, ahogy az operatőr egy kicsi, zárt helyiségben komponál és a különböző lencsék váltogatásával hol tágabbnak, hol szűkebbnek ábrázolja a teret, de az igazán hatásos rész akkor jön, amikor kilépünk ebből a térből. Jack szökésjeleneténél ugyanis felvesszük a fiú nézőpontját, és míg a korábbi objektív látószögek elsősorban a vizuális befogadásra épülnek, addig itt az optikus érzékelést felváltja a haptikus. Ahogy egy egész életében szűk, sötét térben nevelkedett gyereknél felerősödnek a látószervekkel szemben a szagló-tapintó szervek, úgy erősödik fel a Jack nézőpontját rögzítő kamera képében is a megmutatóval ellentétben a letapogató szerep.

Az operatőri brillírozás ugyan nem érdemelt Oscar-jelölést (erős volt a mezőny, tegyük hozzá), de Lenny Abrahamson rendezése, stílusérzéke, amely egyben tartja ezt a művet, igen. Szerzői szempontból is érdekes A szoba, az ír rendezőnél ugyanis visszatérő motívum a bezártság, a rabság: a Frankben egy papírmasé maszk jelenti egyik szereplőnk számára a börtönt, amelyből mentális betegsége miatt nem tud szabadulni – itt fizikai korlátok akadályozzák főhőseinket. De mindkét film – bár A szoba átvittebb értelemben – valahol a popularitás és a művészi önkifejezés konfliktusáról mesél. Jack és Joy fogságból való szabadulásának története azt mutatja meg, hogyan tudnak az artisztikus ambíciók felülkerekedni a lehetőségek korlátain – hogyan tud az ír film, amely kevésből gazdálkodik, kitörni a béklyóiból és olyan sikereket elérni, mint egy évben két legjobb film Oscar-jelölés. A kategória két legalacsonyabb költségvetésű filmje ugyanis A szoba és a Brooklyn.

aszoba_03Ezek a többletjelentések, szerzői olvasatok csak gazdagítják a filmet, de ne feledkezzünk meg arról a zsigeri drámáról, ami a történet középpontjában játszódik le. Mi nézők csak egy kis szeletét kapjuk meg annak, milyen érzés lehet hermetikusan elzárva élni a külvilágtól egy szerszámos kamrából átalakított szobában, valamint annak az egész életen át kísértő belső konfliktusnak, hogy a fiadban, akit mindennél jobban szeretsz, az erőszakolód vére kering. Egy ilyen traumát, amit Joy átél, soha nem lehet teljesen feldolgozni, A szoba igazi érdeme pedig, hogy nem áll meg a film a kiszabadulásnál – nem is állhatna, hisz az egyfajta hazug hepiend lenne. Az igazi küzdelem ugyanis ezután indul: Joy számára a reintegráció, Jack számára a végtelen új inger kezelése, a család számára pedig a rehabilitáció. Lenny Abrahamson folyékonyan illeszti egymásba a két radikálisan eltérő történetfelet, és hatásvadász elemek használata nélkül sokkol. Nem fogjuk boldogan elhagyni termet, de talán egy fokkal jobb emberként lépünk ki a moziból. A film életigenlés, de nem a rózsaszín szemüveges fajtából.

Adatlap

A szoba (Room)
színes, feliratos, ír-kanadai filmdráma, 118 perc, 2015

rendező: Lenny Abrahamson
író: Emma Donoghue
forgatókönyvíró: Emma Donoghue
operatőr: Danny Cohen
zene: Stephen Rennicks
producer: David Gross, Ed Guiney
vágó: Nathan Nugent

szereplők:
Brie Larson (Joy)
Jacob Tremblay (Jack)
Sean Bridgers (Öreg Nick)

IMDb

Mafab

, , , , , ,

Van véleményed? Oszd meg velünk!

Powered by Facebook Comments