Értékelés: 9/10 Így értékelünk mi »


María Nieves & Juan Carlos Copes in OUR LAST TANGO

A szerelemhez sosem lehet túl öreg az ember. Igaz ez az idén már hároméves Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál filmjeinek, Az utolsó tangónk és az Elszáll, mint a füst szereplőire is, akiket a művészet iránti lángolás éltet hetvenen, nyolcvanon is túl.

Zene és tánc. Szenvedély, ősi ösztön, olyan erő, ami addig hajtja az embert, amíg csak lépni tud, amíg csak fel tudja emelni a hangszert. Ennek eredt utána két alkotás is: German Kral 2015-ös filmje, Az utolsó tangónk és Robert Kirchhoff és Filip Remunda közös műve, a szintén tavalyi Elszáll, mint a füst. Bár a téma nagyon hasonló, a két film mégis nagyon eltérő színvonalon mutatta be vizsgálatának tárgyát: nem véletlen, hogy Kral alkotása a Vertigo Média kegyét is elnyerte, és október 13-ától  a hazai mozik műsorán is látható – nagyon is ott a helye, régen láttam ennyire megérintő, ennyire szívhez szóló és szakmailag is ennyire megnyerő dokumentumfilmet.

Hirdetés

Az utolsó tangónk (9/10) középpontjában Buenos Aires, és talán az egész világ leghíresebb tangópárosa, Maria Nieves és Juan Carlos Copes állnak. Ők azok, akiknek köszönhetően az egész világ tangót jár, legendák, akik azonban közel húsz éve nem táncoltak együtt egyetlen lépést sem. Történetük nem csupán egy táncospár története, de mély érzésekkel, szerelemmel, tisztelettel és gyűlölettel teli románc is egyben. German Kraltól a filmet követő közönségtalálkozón megtudtuk, talán bele se fogott volna filmje elkészítésébe, ha tudja, micsoda indulatok munkálnak szereplőiben, ha tudja, hogy összehozásuk valójában lehetetlen.

6g33pv95sfm4h3_scale1500x1000

Aki ismeri a tangót, talán nem csodálkozik ezeken az indulatokon, és talán azon sem, hogy a tangóról legőszintébben maga a tangó beszél. Kral csodálatosan ráérzett, hogy ennek a történetnek a mélyebb rétegeit csakis a tánc mondhatja el, ezért a két táncossal készített interjúkat elismert tangótáncosok által előadott dramatizált táncjelenetek szakítják meg, melyek az alkotópáros életének legfontosabb korszakairól, fordulópontjairól mesélnek. A direktor azonban még ennél is tovább ment: bepillantást engedett ezen táncbetétek készülésének kulisszái mögé is, és ezzel még egy réteget lehántott a sztoriról, mely így már az egész argentin tangó története lett. Nagyon izgalmas, amit látunk – mind Maria Nieves és Juan Carlos Copes szempontjából, mind dokumentumfilmes értelemben. Kral filmje patikamérlegen mért, mindenből pont annyi van benne, amennyi kell – nem érzelgős, de érzelmes, nem tudálékos, de informatív, egyszerre művészet, egyszerre a művészet dokumentuma.

steam-on-the-river_awm_min Sajnos pont ezek azok az elemek, melyek hiányoznak Robert Kirchhoff és Filip Remunda filmjéből, az Elszáll, mint a füstből. Egyetemes kérdésekről beszél – az élet elmúlásáról és a művészet alkonyáról –, de kevés információval szolgál és így saját maga által helyzetbe hozott ziccereket hagy ki. A történet a kommunizmus elől három nyugatra menekült zenész meséje, a trombitás Laco Deczi Amerikában, a szaxofonos Lubomír Tamaskovic Franciaországban, a bőgős Ján Jankeje pedig Németországban kísérelt meg felépíteni egy új életet. A cseh és a szlovák közönségnek talán ismert művészekről van szó, de számomra nagyon nehéz volt elhelyezni ezeket az embereket – a film szinte semmilyen tényszerű információval nem szolgál, úgy tűnik, a rendezőknek sokkal fontosabb volt az üzenet, mint a szolgálat. Kral filmje e tekintetben is sokkal jobb helyzetben van – képes saját gondolatait úgy kifejezni, hogy megadja a nézőknek a kellő háttéranyagot a saját véleményformáláshoz is. Az Elszáll, mint a füst több pontján éreztem úgy, hogy manipulálnak, hogy nem azt látom, ami történt, hanem azt, amit az alkotók megkomponáltak – kár, pedig gondosabb szerkesztéssel, sokkal többet mondhatott volna ez a történet is.

, , , , , , , , , , , ,

Van véleményed? Oszd meg velünk!

Powered by Facebook Comments