Kritika

Coppola még mindig tud – Tetro

Francis Ford Coppola visszatért. A 2007-es Youth Without Youth-ot nem számítva tizenhárom évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a rendezőzseni valami olyat alkosson, amiről ismét beszélhetnek az emberek. A Tetro pedig kétségkívül az a film, amiről muszáj beszélni.

Öt Oscar díjjal és megannyi filmremekkel a háta mögött Francis Ford Coppola igazán megengedhette magának, hogy saját költségén végre egy olyan filmet készítsen, ami a forgatókönyv első szavától a film utolsó képkockáig száz százalékig a sajátja. Egy ilyen rendezőzseninél azonban mind a közönség, mind pedig a kritikusok hajlamosak minden új mozit az előző sikerek nagyságához mérni, az ilyenfajta összehasonlítgatások pedig sokat csorbíthatnak egy adott film hírnevén. Ez a hasonlítgatás a Tetro esetében annyiban jogos, hogy a hosszú szünet után Coppola ismételten megcsillant valamit mindabból a tehetségéből, ami csak úgy sugárzott a hetvenes-nyolcvanas évekbeli filmjeiből.

Legújabb alkotása egy olasz testvérpár történetét meséli el: a 17 éves Bennie Buenos Airesbe érkezik, hogy megkeresse bátyját, Tetrot, a kiégett költőt, aki még évekkel ezelőtt szökött meg otthonról. Habár a vibrálását végig a levegőben érezzük, végül egy befejezetlen színdarab derít fényt arra a sötét családi titokra, ami választ adhat közös múltjuk megannyi megválaszolatlan kérdésére.

A Tetro egy ízig-vérig Coppola-film, ami nem rest megidézni olyan korábbi alkotásokat, mint a Rablóhal (lásd testvérpár szerepeltetése), vagy éppen A keresztapa (olasz család Amerikában, igaz, most délen); a Tetrót mindvégig szervező flashback-szerkezet pedig szinte nyílt párbeszéd a maffiatrilógia középső részével. Már ezek a finom kis utalások is kiemelik a film személyes hangvételét, amit a rendező többször is hangsúlyozott már korábbi interjúiban, mindezt pedig tovább erősítik az olyan önéletrajzi elemek, mint például a Coppola édesapjához hasonlóan karmester apa szerepeltetése. Bár így elsőre furcsának tűnhet, a fekete-fehér színvilág csak tovább fokozza ezt a bensőségességet, mindemellett pedig a film művész-jellegét is megalapozza. Ha pedig már a képi világnál tartunk, hiba lenne említés nélkül elmenni Mihai Malaimare operatőri munkássága mellett, akinek minden képe valóságos remekmű, mind kompozíciós, mind pedig technikai szempontból. Az erős képi világot pedig csak tovább erősíti Coppolának az a húzása, hogy a hagyományos flashbackhez képest csavart egyet a színvilágon, így a jelen helyett a múlt képei válnak a harsány színek hordózóivá.

Azoknak tehát, akik már régóta ki voltak éhezve egy újabb Coppola-filmre és már kiheverték a Yout Without Youth okozta csalódást itt a remek alkalom, hogy birtokba vegyék a mozik nézőtereit, bónuszként pedig még Vincent Gallo és Alden Ehrenreich remekbeszabott alakításait is megcsodálhatják. Ugyan lehet, sőt, biztos, hogy fognak találni hibákat a filmben, mert vannak neki, de az összhatás és a felfedezés, hogy a rendezőzseni még mindig velünk van, megfelelő ellensúlyozásnak ígérkezik.

Tetro
fekete-fehér, feliratos, amerikai-olasz-spanyol-argentin filmdráma, 127 perc, 2009

rendező: Francis Ford Coppola
forgatókönyvíró: Francis Ford Coppola
zeneszerző: Osvaldo Golijov
operatőr: Mihai Malaimare Jr.
producer: Francis Ford Coppola
vágó: Walter Murch

szereplő(k):
Vincent Gallo (Tetro)
Alden Ehrenreich (Bennie)
Maribel Verdú (Miranda)
Klaus Maria Brandauer (Carlo)
Carmen Maura (Alone)
Rodrigo De la Serna (Jose)
Leticia Brédice (Josefina)
Mike Amigorena (Abelardo)

IMDb-átlag: 7,3
http://www.tetro.com/

Zsély Csilla

2007 szeptemberétől koptatom az ELTE-BTK filmes tanszékének padjait, és mint minden rendes bölcsész, én is igyekszem mindig (legalább) két lábbal a föld felett járni. Habár a filmezés gyakorlati oldala mindig is jobban foglalkoztatott (az amatőr filmkezdeményezéseket mostanra már szerencsére leváltották a kiforrottabb művek), 2009 őszén egy szép napon mégis az írásra adtam a fejem, és megpályáztam egy helyet az akkor épp munkaerő-frissítésen munkálkodó Filmtekercsnél. Azt pedig, hogy a filmezés és az arról való írás milyen békésen megfér egymás mellett, mi sem bizonyítja jobban, minthogy újabban már szorgosan igyekszem elsajátítani a sajtóakkreditációk minden csínját-bínját, mint a fesztivál rovat vezetője.

Filmek: Az animációs filmek iránti már-már beteges rajongásom talán életem első moziélményére, a Toy Story 1996-os megtekintésére vezethető vissza, a forma iránti lelkesedésem azóta töretlen, és újabban egy animációs blog elindításához vezetett. Egyébként nagyjából mindenevő vagyok, bár szívszaggató melodrámák, kaszabolós horrorok és zombifilmek kerüljenek. Abszolút kedvencként Tim Burtont említeném, A majmok bolygója kivételével.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com