„Életemben először készítek filmet olyan történetből, amelyet félmillióan olvastak vagy olvasnak épp…” – mondta el vallomását Bernardo Bertolucci, az Én és te című film rendezője. Ahogy Niccolo Ammaniti könyvében, úgy a filmben is csak keressük a varázst.
A film annyit ad, amennyit a könyv enged neki; se többet, se kevesebbet. Többet nem, mert nem tud, ennyit lehet kihozni az alapanyagból, és azért kevesebbet se, mert Bertoluccinak fekszik ez a stílus, ezek a nehezen kezelhető gyerekek, és egyébként is, a könyv megfilmesíthető, a patinás római utcák jól mutatnak a vásznon.
Lorenzo (Jacopo Olmo Antinori) nem hogy zárkózott és magának való kamasz, de még egyenesen élvezi is. Minden jóérzésű, társasági ember számára hihetetlen, hogy valaki az iskolai sítábor helyett egy hétig saját családja házának pincéjében húzza meg magát, ossza be precízen a frissen feltöltött hűtő tartalmát, és mindenféle olvasnivaló könyvvel, kipróbálandó videójátékkal, meghallgatni való zenével vegye körbe magát. Az ő magányába tör be váratlan vendégként féltestvére, Olivia (Tea Falco), aki szöges ellentéte öccsének: nagyhangú, extrovertált, szétszórt, rumlis, problémás. Éppen drogproblémáinak tüneti kezelésére érkezett a pincébe. A két külön világnak közös a nevezője: magányukat és kitaszítottságukat ugyan máshogy vezetik felszínre, megbírkózni vele azonban egyikük se tud – vagy talán nem akar.
A 73 éves olasz filmrendező, Bernardo Bertolucci kilenc év után ismét furcsa fiatalokkal tért vissza a filmvászonra a tavalyi Cannes-i Filmfesztiválon. A 2003-as Álmodozók főszereplőihez hasonlóan Lorenzo és Olivia is hétköznapi konfliktusai elöl menekül az önként vállalt magányba vagy éppen a szenvedélybetegségbe. A történetben potenciálisan meglévő tanulságokat persze nem tudjuk levonni; ahhoz túlságosan is egyvonalas a sztori. A fiú szalad a világ elől, de a különös helyzet okán fel kell nőnie. Lehetne belőle egy erősen szövegcentrikus, intellektuális kamaratörténet, de inkább érzelmekre akar hatni. A fiatalok egzisztenciális problémáit nem kibeszéltetni akarja (az nem sikerült az első jelenetben feltűnő pszichológusnak sem), hanem egyszerűen érezni. A túlontúl lineáris történetben nincsenek kapaszkodók, melyektől katarzisunk lehetne; nincs se időnk, se módunk a katarzisra.
Pedig lehetne. A két fiatal színész ugyanis a lehető legmegfelelőbb választás volt. A mindössze 16 éves Jacopo Olmo Antinori a film összes jelenetében benne van, és elsőfilmes léte ellenére nonverbális megnyilatkozásaival nagy motorját tudja adni a történetnek. Igazi kamaszként, picit a szerepéhez idomulva azt is természetesnek vesszük, hogy tavaly szmokingban, csokornyakkendőben és tornacipőben pózolt a fotósoknak a cannes-i vörösszőnyegen.
Végül hallgassuk meg közösen a film legszebb jelenete alatt szóló zenét a magányos fiúról és lányról!
https://www.youtube.com/watch?v=yeigs-ypMj0
