A Taviani testvérek legújabb filmje, a Csodálatos Boccaccio időutazás, de nem a szó jó értelmében. Egy letűnt elbeszélőmód anakronisztikus megjelenése, ami a 21. század elején porosnak és igencsak túlhaladottnak tűnik – pláne annak fényében, hogy 1971-ben már láttunk egy ennél jóval modernebb feldolgozást.
Amilyen formabontó film tudott lenni a nem véletlenül Arany Pálmát szerző Cézárnak meg kell halnia, annyira konvencionális mozi lett a Csodálatos Boccaccio. Már előre dörzsöltem a tenyeremet, micsoda intellektuális kaland lesz a Taviani fivérekkel visszatérni a reneszánsz Itáliába, és előre irigyeltem a diákokat, akik felfedezve a testvérpár adaptációját nagyobb örömmel forgatják majd a Decameront – hát nagyon nagyot tévedtem. Pont ez az a film, ami miatt a nebuló igazolva látja majd, mennyire eljárt Boccaccio felett az idő – és az, ami miatt a kritikus úgy véli, bizony a Tavianik sem állíthatnak mást magukról.
Mintha egy tévéjátékot látnék a hatvanas-hetvenes évekből. Biztosan mindenki emlékszik ezekre, döcög a színészi játék, a kosztümök abból az anyagból készültek, amiből maradt az előző forgatásból, a mese kellően szájbarágós, a tanulság pedig nem marad el soha. Hasonló lett a Csodálatos Boccaccio is. Bár a rendezők úgy nyilatkoztak, filmjükkel a pestisként pusztító pénz uralta jelennek is üzennének, sajnos ezt a párbeszédet nem sikerült megjeleníteniük – ez a film valahol a múltban ragadt mind az elbeszélői eszköztár, mind az üzenet szintjén.
Az eredeti mű 100 novella laza szövedéke, melyeket egy kerettörténet fog egésszé. A mese szerint hét nő és három férfi az 1348-as firenzei pestisjárvány elől vidékre menekülve történetek mesélésével szórakoztatják egymás tíz napon át, így kerül a gyűjteménybe tízszer tíz szerelmi-erotikus és ironikus-szatirikus, korát meghaladóan felvilágosult história. A saját forgatókönyvükből dirigáló testvérek többé-kevésbé megtartva a kerettörténetet öt mesét fűznek laza lánccá. Csakúgy, ahogy Boccaccio eredetijében nem sokat tudunk meg a narrálókról, a hangsúlyt a rendezők az epizódokra helyezik – melyekben azonban szinte semmi érdekes nincsen.
Talán csak az operatőr Simone Zampagni munkáját érdemes kiemelni, aki szemlátomást törekedett rá, hogy a korszak festményeire jellemző beállításokat alkosson. Mi tagadás, szépek is a képek, nem véletlenül gyűjtött be a film három Donatello-díjat a jelmezért, sminkért és látványért. A tetszetős kompozícióhoz azonban nem társul gondolatiság, a rendezőpáros semmilyen egyéb módon nem törekedett újító, szabadszellemű vagy legalább csak kreatív narratív megoldásokra – egyfajta romantikus nosztalgia járja át a jeleneteket, melyek így egyszerűen nem érnek fel Boccaccio szellemiségéhez, sőt, egyenesen unalmasak. Különösen igaz ez annak fényében, hogy 1971-ben maga Pier Paolo Pasolini egy sokkal modernebb felfogásban adaptálta már a mester művét. Boccaccio novellagyűjteménye tele van életigenléssel, pajkossággal, játékos fricskákkal. Ezt a szellemet adja vissza Pasolini Dekameronja, mely ugyan elhagyja a reneszánsz szerző kerettörténetét, mégis sokkal közelebb áll az eredetihez, mint a Taviani testvérek új verziója, akik nem hogy nem adnak hozzá a témához, még el is vesznek belőle. Boccaccio novellái nincsenek bő lére eresztve, a Tavianik feleslegesen húzzák az egyes történeteket – Pasolini a szóban forgó filmnél rövidebb alkotásában anno tíz mesét fűzött lánccá, így az egymást sokkal pörgősebben váltó epizódok nézőbarát ritmust is adtak művének.
A Dekameron a maga száz meséjével kiapadhatatlan forrása a jó történeteknek – erre az öt epizódra azonban felesleges időt pazarolni. Ha van két felesleges óránk, inkább nézzünk meg újra Pasolini ma már 45 éves, nagyon is szerethető változatát.