Nem titok, hogy Woody Allennek vannak bizonyos fixációi. Ezek némelyike a történelem körébe tartozik (nácizmus, Hitler), mások művészeti jellegűek (modern, absztrakt művészetek), vagy éppen tudományosak (pszichoanalízis, Freud, filozófiai irányzatok). A magyarul Abszurd alak címmel bemutatott legújabb filmjében ez utóbbin van a hangsúly, az egzisztencializmus tájaira kalauzol minket.
Mint oly sok filmjében, röpködnek az idevágó nevek — Heidegger, Kirkegaard, Sartre, Dosztojevszkij —, és mint általában, most is több szereplő szájába adja a tételmondatokat. Jó hát, ha képben vagyunk valamelyest a témában, ahogy az Éjfélkor Párizsban is csak akkor élvezhető igazán, ha van némi lövésünk arról, hogy ki (és milyen) volt teszem azt Hemingway, Ella Fitzgerald vagy Dalí.
Ahogy kedvenc témái, úgy állandósított karakterei is ismerősek. Közhely, de Allen ugyanazokat a sztorikat forgatja le újra és újra. Az Abszurd alak cselekményét tekintve leginkább a Match Pointtal és Bűnök és vétkekkel tart kapcsolatot. Habár más filmjeiben is megjelenik a gyilkosság motívuma így vagy úgy, ezekben a filmekben központi elemmé válik. És nemcsak a gyilkosság, hanem a nyomában járó bűntudat (hiánya) és bűnhődés (elmaradása) is. Másfelől viszont az ezt megelőző, Káprázatos holdvilág című munkájának folytatásaként, vagy még inkább variációjaként is nézhetjük a filmet. Nem csak a női főszerepeket alakító Emma Stone köti össze a kettőt, a férfi főszereplők problémái is kísértetiesen hasonlók.
A világhírű bűvész és illuzionista, Stanley (Colin Firth) és a filozófiatanárként és nőcsábászként elhíresült, Abe (Joaquin Phoenix) is az élet értelmét keresi. Azt a valamit, ami élhetővé, hovatovább élvezhetővé teszi ezt a sivár, racionális, anyagias világot. Ám míg Stanley a szerelem mellett teszi le a voksát, Abe egy súlyos tettre szánja rá magát, s ennek hozományaként fedezi fel újra a szerelem, jobban mondva a szex jótékony hatását. Talán már ebből a kis összevetésből is sejthető, hogy a múltkorinál jóval izgalmasabb filmet tett le az asztalra Allen mester, bár a szereplőválasztással lehetne vitatkozni. Phoenix nagyszerű a szerepre, bár valószínűleg a világon bármilyen szerepet el tudna játszani. Viszont külön jó, hogy olyan színészről van szó, aki egyazon karakteren belül be tudja mutatni az emberi szépség és gyatraság teljes spektrumát. Cuki, pufi tanárból válik pszichopata gyilkossá, ráadásul úgy, hogy végig látjuk még benne a depis professzort is. Emma Stone viszont rendre ugyanazt a szerepet (magát?) játssza. Ha egymás mellé tennénk az Abszurd alakot, a Birdmant vagy akár az Őrült, dilis szerelmet, nem sok különbséget fedeznénk fel az egyes figurák között… Telitalálat viszont Parker Posey Rita, a mindenre elszánt, szereleméhes tanárnő szerepére.
https://www.youtube.com/watch?v=uqeZGKazVes
Visszatérve a cselekményre, bejön persze a Bűn és bűnhődés-párhuzam is, mert ahogy Raszkolnyikov, úgy Abe is próbára teszi magát a végletes tettel. Ám ennél sokkal keményebb állítást fogalmaz meg Allen — amit az említett parafrázissal ellentétben nem hangsúlyoz túl —, mégpedig hogy a radikális tettek tesznek boldoggá. A komfortzónán túli dolgok. Aztán persze pofán vágja a karma, nem is akárhogy, de akkor is, úgy tűnik, Abe számára egy idegen ember megölése kell ahhoz, hogy visszatérjen az életbe. Keringenek pletykák, hogy mi történt a barátjával, hogy kiknek és hogyan segített, hogy hány nővel lefeküdt, de eleinte ebből semmit sem látunk. Vagy éppen mindent. Egy kiégett, alkoholista, elhanyagolt pasi mászkál a kampuszon, aki ráébredt arra, hogy igazán jelentős tettet még nem vitt végbe. És akkor adódik az alkalom…
Ha csodát vártok, csalódni fogtok. Ha egy végiggondolt, a szokásos woodyságokkal teletűzdelt mozit reméltek, akkor mindenképpen nézzétek meg. A Vicky Cristina Barcelona frissessége és a Blue Jasmine komolysága keveredik benne, ami egy abszolút élvezhető filmet eredményez. Egyébként meg ki ne akarna megnézni egy filmet Joaquin Phoenixszel?!