Kritika

Evilági Caradhras – Everest

everest_2Átérzed a hideget, a fulladást, az erőfeszítést, a kitartás gyönyörét – és a hegy mindent felülmúló szépségét is: az Everest uralkodik a hegymászókon és a filmen is.

1996-ban egy addig nem látott tragédia zajlott le a Mount Everesten: a világ legmagasabb csúcsán egy csoport hegymászó került bajba, amatőrök, akik profi mászókat fogadtak fel vezetőül. A hegy akkortájt kezdett kommersz kalanddá válni. Néhányan rádöbbentek, hogy az Everest pénzt is kereshet nekik. A hegy, a viharok, az oxigénhiány és a fagy kezdte egyre kevésbé elrettenteni az embereket, a teljesítmény és a Himalája impozáns tájai egyre jobban csábítani.

Baltasar Kormákur izlandi rendező (101 Reykjavík, Csempészek, Dermesztő mélység) filmjében Jake Gyllenhaal, Josh Brolin, Sam Worthington és Keira Knightley alakít – no és az Everest. Bár a film az Alpokban és Izlandon is forgott, mondjuk úgy, hogy más tájak csak dublőrnek ugrottak be a sztár mellé: az Everest fensége dominálja az alkotást.

Az IMAX óriásvászna méltó csak az élményhez. A szürke és a fehér, a kő és a hó uralja a hegy világát, de a formák és minták akárha egy másik bolygóról származnának. A film el is játszik az idegenséggel. A kezdő képsorok a ködfehér hó és a hófehér köd homályában érzékeltetik az ember kicsinységét: a vászon sarkában másznak az alakok, körülöttük más dimenzióként fehérlik a hegy. Egy későbbi felvétel néhány hókupacból teremt másodpercekre irdatlan csúcsokat. A legszebb varázslat pedig az a képsor, amelyben az emberi léptékű ösvényről egy óriás, kőborította medencére nyit a kamera, s a medence aztán beleolvad a gerincbe, ami fölé pedig a csúcs magasodik – olümposzi méretek. De az Olümposz is törpe az Everesthez képest.

everest_5Ritkán készülnek ilyen gyönyörű képek hegymászó filmhez. A Himalája szépsége a One Mile Above című kerékpáros kalandfilmben volt hasonlóan lenyűgöző, Alaszkáé a Fehér pokolban, Tasmániáé Az orvvadászban, Új-Zélandé pedig, természetesen, A Gyűrűk Urában – az egyetlen filmben, amely az Everestnél fenségesebbé varázsolta a hegyeket. És az esztétikai minőség ráadásul nem önmagáért való: kimondatlanul beépül a film érvrendszerébe is, mint motiváció az emberek számára; megérezzük, hogy ezért a szépségért érdemes vállalni a hegymászás keserveit.

De az Everest túlságosan is dominálja a filmet. Az emberi karakterek haloványak. Még Jake Gyllenhaal különc hegyi vezetője – a legeredetibb, legmegírtabb szerep – is túl kevés teret kap a kibontakozáshoz; túl sok a szereplő, túl nagy a teher a filmen. A hegymászó-filmek a kitartásról szólnak: a teljesítményről, ami saját maga jutalma; nem azért küzd az ember, hogy szép tájat lásson az Everest csúcsáról, hanem hogy elmondhassa: képes volt feljutni. Mégis túl keveset tudunk meg a belső küzdelmekről, amelyek személyiséget varázsolhatnának az arcok mögé. A csoportdinamika is lehetne erősebb. És még a „miért”-et is csak egyetlen, furcsa kicsi beszélgetés firtatja. Pedig halálos kérdés az a „miért”.

everest_1És aztán: a film túlságosan is sorsszerű erőként ábrázolja az Everestet. A hegymászók úgy kezelik, mint A Gyűrűk Ura eleven Caradhrasát – mintha saját akarata lenne. Holott nincs neki. Fizikája van. Hőmérséklete, légnyomása, domborzati viszonyai. Minden, ami rajta az emberekkel történik, az ő döntéseik következménye. Verseny a csapatok között, engedékenység az iramban, hibák a szervezésben – ki-ki saját koporsóját ácsolja velük.

Éles a kontraszt a helybeli serpák és a nyugati kényelemből érkező turisták között: a serpa nem vállalja azt a kockázatot, amit a turista igen, mert számára az Everest nem misztikum (legyőzhető, meghódítható, akarattal lebírható), hanem veszélyes munkahely. A film nem teszi világossá ezt a mentalitásbeli különbséget, és így elkendőzi a szereplők felelősségét saját sorsuk iránt.

everest_6Az is igaz viszont, hogy a tisztelet is vezette az írókat. Baltasar Kormákur és a forgatókönyvírók többek között (a filmben is szereplő) Jon Krakauer könyvéből dolgoztak; az újságíró tudósítani ment az Everestre 1996-ban és egy drámával a kezében tért haza túlélőként, mégis józanul vette számba a körülményeket: a túl könnyű mászás illúzióját megteremtő oxigénpalackokat, a kereskedelmi mászás veszélyeit, a társaságok közötti versenyt – és még valamit: hogy az ember nem ítélheti meg „odalentről” a hegymászókat. Nem ismerjük a kimerültség, a hideg és az oxigénhiány állapotában meghozott döntések lelki hátterét.

Ezért nem ítélkezik a film: Kormákur maga ragaszkodott ahhoz, hogy ne igazolják vagy kritizálják a hegymászók döntéseit. Ezzel a film elveszítette az elemzés és értékelés lehetőségét, viszont nyert egyfajta érzelmi őszinteséget. Az Everest szándékosan nem az értelemre, hanem az érzelmekre hat: átadja a lelkesedést és a fáradtságot, a hideget és a fulladást, a kitartást és erőfeszítést… és belenyugvást, amikor az ember utoljára lefekszik a hóba. És a hegy monumentális, csábító szépségét. Az Everest uralkodik még a róla készült film fölött is.

Havasmezői Gergely

Havasmezői Gergely a Filmtekercs egyik alapítója. Történészként és újságíróként végzett, kommunikációs doktoriján dolgozik. Specializációja a film- és mozitechnika, a sci-fi és a társadalmi problémákkal foglalkozó filmek.

WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com