Kritika

Ez a süti nem az a süti – Madeleine

Osvárt Andrea produkciós cége, az Amego Film egyik első játékfilmes bemutatkozása, az olasz koprodukcióban, két kevésbé ismert olasz rendező keze alatt készült Madeleine (muszáj megjegyeznem, hogy a másik a jövő héten hihetetlen módon mozis premiert megérő, nagyon amatőrnek tűnő Vakfolt) láthatatlan, bátortalan, és összességében nagyon könnyen felejthető film. Leginkább azért, mert címe és szándéka ellenére semmi köze a híres madeleine-jelenethez.

A történet szerint Madeleine és nővére apai nagymamájuknál töltik a nyarat Olaszországban, míg anyjuk Franciaországban marad, elfoglalt apjukat pedig hiába várják. Különböző bonyodalmak miatt azonban elindulnak a városba megkeresni a válás óta régen nem látott apát, és – elvileg – megpróbálják helyrehozni kapcsolatukat. Ebből még bármi kisülhetne, a vérszegény forgatókönyv, az elvi koncepció hiánya és a bátortalan rendezés azonban minden ízt és karaktert elvesz.

A Madeleine-hez kapcsolódó érzéki emlékezeti lánc teljesen hiányzik, holott az emlékezésnek elvileg szerepe lenne: így tudunk meg valamicskét a nagymamáról, így szembesülünk a tönkrement házasság és családi élet régi nyomaival, és így értenénk meg az apa kiszámíthatatlan reakcióit. A probléma csak az, hogy míg így összeszedve jól mutat ez a fenti mondat, és még izgalmasnak is tűnik, a film egyáltalán nem ilyen összeszedett, és nem is izgalmas. Hiába tűnik úgy, pár jelzéssel még nem tapint rá sem kulturális, sem szociális, sem meghatározó egyéni vagy kollektív problémákra.

Ez a következetesség fájón hiányzik a Madeleine-ből, és a néző kénytelen hamar ráismerni, hogy a filmben mindez csak hangos csörömpölés, velős hozzávalók nélkül. Lényegében nem fontos a nagyszülői emlék, elég, ha csak említésszintjén beletesszük, onnantól kezdve semmi súlya nincs. Egy ponttól már a nagymama személye sem érdekes, és ezen a misztikus jelentőségűnek beállított pávatoll sem segít; ennek sem teremtődik ugyanis semmi helye a történetben. Ugyanez igaz az apára is: lényegtelen, miért ilyen, lényegtelen, mi történt korábban, lényegtelen, mi a jelenlegi helyzet, mert a film minden percben ellentmond önmagának, és valójában a konfliktusrendezés módja sem érdekli, így nem érdemes már bosszankodni sem az értelmetlenségen.

És ez a legnagyobb gond, hogy minden esemény és minden szereplő következmény nélküli és következetlen, súlytalan, üres, felesleges. Felejthető, mert nincs célja, a kvázibonyodalom is olyan hangsúlytalan és fogalmatlan, hogy tényleg csak vakarni tudjuk a fejünket. Történet és karakterek nélkül meg nem érdemes játékfilmet forgatni. Ez a tojás azonban még csak nem is héj a belső anyag nélkül, ennek még héja sincs. Vizualitásában és képi történetmesélésében is rendkívül egyszerű, kiszámítható, „szürke,” nagyon erősen küzd az ellen, hogy bármi emlékezetes vagy maradandó származzon belőle. A film így annyira bátortalan, íztelen-szagtalan, felvállalatlan, hogy nem is értem, miért készült el. A Madeleine nem hisz magában, és innentől hiába próbál hinni benne bárki is.

Ja, de a plakátja legalább szép.

Fazekas Balázs

Fazekas Balázs pszichológus, újságíróként specializációja a filmek és a lélektan kapcsolódási pontjai, a pszichológiai jelenségek, elméletek filmes megjelenése, a művek mélylélektani-szimbolikus értelmezései.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com