Nem remekmû, de valamiért mégsem az az
egyszer használható, eldobható borotva. Vannak persze siralmasan kidolgozatlan
jelenetei, csiszolhatták volna még a forgatókönyvön, fõleg a film végén, de le
kell szögezni: Tony Bill filmjének csak a címe ennyire borzalmas.
Hiszen ha nem veszünk tudomást a
patetikus zenérõl, amivel nem túl sokat szöszölhetett a zeneszerzõ, amíg
kiötlötte, ha nem veszünk tudomást a patetikusan vetett pillantásokról korrekt
háborús filmet kapunk. Hõsiességgel, szerelemmel, csatajelenetekkel, saját
magukkal konfliktusba kerülõ hõsökkel, aki a társadalom legkülönfélébb
szegleteibõl jöttek.
Szóval
minden kötelezõ háborús-film elem beleépült a történetbe. Ennek a filmnek
azonban jót tesz a klisék egyszerû, naiv hasznosítása, amit az alkotói a
valóságos események közbeékelésével kicsit felhígítottak, hogy mégse legyen
olyan tömény.
A
film mögötti ideológia egyszerû, szereplõi ugyanis nem ismerik az erkölcsi
relativizmus világát. A hõs szó hõst jelent, s oldalán egy oroszlán néha
megpróbál a dolgok mögé látni. Ez a világ a film szimbolikájában is megmutatja
magát: a fekete sólyom és a fehérfejû sas összecsapása felett talán kicsit
eljárt már az idõ, ám jól illik a film hangulatához, amely a technika hõskorát
próbálja közelebb hozni.
A
film nézõi ugyanis már egyáltalán nem ismerik azt a kort, amellyel esetleg a
történelem könyveik összefirkált plakát mellékletein találkoztak. Ez a film a
kék zubbonyos franciák repülõszázadáról szól, tökéletesen, látványosan
megszerkesztett csatajelenetekkel.
Hõsi
eposz, így természetesen a történet a hõsök bemutatásával kezdõdik Egymás után,
rendre. Aztán a rendezõ végre összeengedi a fiatal színészeket Jean Renoval,
aki kellõen visszafogottan játszik. Egyedül talán az ellenségképet lehetett
volna kicsit árnyalni, hiszen egyértelmûen nem propagandafilmrõl van szó –
Paris és Priamos forog a sírjában. Mindezek ellenére a film rendkívül
szórakoztató.