A harmincas családapák elméjének legmélyebb bugyrába ereszti le nézőit Ole Giaever. Kendőzetlenül bemutatja, ahogy egy egészséges, sportos, jómódú férfi szó szerint és képletesen levetkőzi a társadalmi elvárásokat. A Magam ura egyszerre szórakoztató és megrendítő, általános és egyedi, amely a stáblista után kivetnivalót és elgondolkodnivalót egyaránt tartogat.
„Miért van mindig mindenért bűntudatom?” – meglepően általános kérdés egy olyan férfitól, aki alapvetően kivetnivaló nélkül éli az életét. Martin (Ole Giaever) egy kisfiú édesapja, egy norvég kisvárosban él, és kihívásoktól mentes munkája van. Bár mindenben átlagosnak tűnik élete, a néző éppenséggel egy olyan szabadidős tevékenységébe csatlakozik be, ami teljesen szokatlan. Martin rendszeres időközönként egyedül elvonul a természetbe túrázni, egy estét a szabad ég alatt tölt, egyet pedig egy ilyen célt szolgáló túraházban.
A férfit azonban életszakaszának általános kérdései gyötrik, amelyek mintha egyre jobban elhatalmasodnának rajta. Például már azon is többször elbizonytalanodik, hogy nem kéne-e inkább a családjával töltenie a hétvégét, vagy, éppen ellentétesen, elmenni berúgni a kollégáival. „Pedig annyira szeretem ezt csinálni” – gondolja, majd később már azon félelmét hallgatjuk, hogyha nem bírná az egészségi állapota ezeket a kirándulásokat, akkor semmi értelme nem lenne az életének. A főhős gondolatmenete áll a film középpontjában, az önmagával folytatott, csak a néző számára hallható „szóváltás” teszi a látottakat igazán érdekessé a norvég táj mellett.
A Magam ura szerkezetileg és művészi értelemben is egy one-man show: a férfit alakító főhős pedig egy személyben a film forgatókönyvírója, operatőre, vágója, rendezője, sőt még zeneszerzője is. A játékidő nagyobb hányadában csak Martint látjuk és halljuk, de ez nem erőltetett, sőt, remek színészi teljesítményre utal, hogy a főhős nem válik idegesítővé. Ráadásul igazából nem is hős, rengeteget szerencsétlenkedik, esendő és emberi, neméhez híven például sokat gondol a szexre. Az elvonulás szabadsága így először az önkielégítésben csapódik ki, bár az ominózus jelenet mellőz mindenfajta emelkedettséget, sokkal inkább az Amerikai pitére emlékeztethet. Az egész azonban nem öncélú. Bár elsőre annak tűnik, Martin gondolatai nem rendszertelenek, lassan kirajzolódik az az ív, ahogy a kivonulástól eljut a hazatérésig.
„főhőse egyszerre átlagos, mégis karakteres, története egyaránt általános, mégis egyedi”
A túrázás lelki hatásairól éppen idén láthattunk egy ízig-vérig amerikai filmet, Vadont, amelyben a főszerepet játszó Reese Witherspoon anyja halálának emlékétől próbál megszabadulni a természetbe történő elvonulással. Martin tragédia helyett éppen azoktól a társadalmi elvárásoktól menekül, melyek Emile Hirsch figuráját is elvonulásra késztette az Út a vadonba című filmben, noha a norvég férfi esetében nyilván jóval kevésbé tudatos viselkedésről van szó.
A Magam ura attól a kettősségtől válik igazán élvezetessé, hogy a főhőse egyszerre átlagos, mégis karakteres, története egyaránt általános, mégis egyedi. A kettő egy olyan összetett érzést nyújt a nézőnek, amelyben úgy képes távolságot tartani a főhősétől, problémáit úgy tudja függetleníteni magától, hogy ezzel párhuzamosan számtalan azonosulási lehetőségbe is belekapaszkodik. Minél több ponton kapcsolódik az életünk a főhőssel – nem, életkor, családi állapot, lakóhely, pláne jellem tekintetében –, annál érdekesebb a film. Összességében pedig ez a legnagyobb pozitívuma és egyben negatívuma, hiszen ha nincsenek meg a kapcsolódási pontok, akkor kevés izgalmat kínálnak nekünk a látottak.
Ilyen értelemben a Magam ura igazi rétegfilm, ez azonban a forgalmazás hátterének ismeretében egyáltalán nem meglepő. A filmet a SCOPE50 keretében a magyarhangya nevű forgalmazó juttatta el a magyar mozikba. A kezdeményezés célja az volt, hogy egy amatőr, de a filmek iránt elkötelezett 50 fős csoport részt vegyen a forgalmazás nehézségeinek megismerésében azáltal, hogy 10 különleges, jó, de a nagy fesztiválok díjait nélkülöző vagy épp húzónevek nélkül készült alkotások közül kiválasszanak egyet, amely a magyarországi forgalmazásban megtalálhatja azt a csoportot, ahol igazán értékelik. „Nincsenek forgalmazhatatlan filmek, az igazi nehézség a célcsoport becsábítása a mozikba” – mondta lapunknak Donáth Péter, a magyarhangya igazgatója.
Jómagam a SCOPE50-re benevezett alkotások közül a Magam urán kívül hármat láttam, ezek közül a Frankofón Filmnapokon vetített Hippokratészről és a Lux-díjra jelölt Osztályellenségről korábban már írtam is. A két alkotás közös vonása, hogy fontos társadalmi területek (az egészségügy és az oktatás) belső ellentmondásaira világít rá, és bár hiába szólnak súlyos kérdésekről, mégis egyfajta szakbarbárság jellemzi őket. Mindkettőnél (és különösen a harmadiknál, egy osztrák horrornál) sokkal könyedebb hangvételű film a Magam ura, mégis komoly kérdés számomra, hogy képes lesz-e megtalálni hazai közönségét. Bízzunk benne, hogy a SCOPE50 tagjai képesek voltak megtalálni a megoldást a hollywoodi blockbustereken és az animációs filmeken kívül minden mozit érintő problémára.