A Fantom visszatért, sajnos azonban a Skyfallt készítő csapat – bár a stáblistán ugyanazokat a neveket olvashatjuk – nem jött vissza vele. Sam Mendes nem tudta megismételni a bravúrt, így a 007 Spectre csak egy közepes James Bond kaland lett.
Pedig micsoda várakozás előzte meg a 24. hivatalos James Bond filmet – annál is inkább, mert a sorozat előző tagja, a Skyfall minden reményünket felülmúlóan jól sikerült. Mendes – miután az első két Daniel Craiggel forgatott film felrúgott jó pár szabály, és nem egy rajongó haragját váltotta ki – úgy tudta visszavezetni James Bond karakterét az ismert terepre, hogy közben friss, modern, szellemes és önreflexív filmet tudott készíteni. A Skyfall nemcsak a sorozat filmjei között kiemelkedő, de Mendes rendezői életművébe is szervesen illeszkedik: az Amerikai szépség, A kárhozat útja és a Szabadság útjai direktora a lélek jó ismerője, s annak finom rezdüléseit volt képes megmutatni a Bond, M (Judi Dench) és Raoul Silva (Javier Bardem) alkotta gyilkos háromszögben is. Talán pont ezért nem tud működni a 007 Spectre – A Fantom visszatér: a pszichológiát ezúttal ugyanis felváltja az akció, a motivációk helyét pedig mondvacsinált indokok veszik át.
És el is érkeztünk a legújabb Bond-film gyengeségeihez. A legkomolyabb hibát egyértelműen a forgatókönyvben kell keresnünk. John Logan, Neal Purvis és Robert Wade amilyen jó könyvet írtak előzőleg, annyi ostobaságot kreáltak az új filmhez. Kiszámítható fordulatok, logikátlanságok és ésszerűtlenségek tűzdelik a történetet, bár a mese a szokásos: Bond a földkerekség leggonoszabb ellenségétől, Blofeldtől (Christoph Waltz) igyekszik megmenteni a világot egy csinos hölggyel (Léa Seydoux) az oldalán, és az MI6 bevált csapatával, M-mel (Ralph Fiennes), Q-val (Ben Whishaw) és Moneypenny-vel (Naomie Harris) a háta mögött. Nem is lenne ezzel gond, ha az írócsapat nem akarna kicsit nagyobbat markolni, mint ami egyetlen filmbe belefér. A rebootolt franchise ugyanis univerzumépítésre törekszik, csakhogy nem teremti meg annak feltételeit. Hiába mondja azt Blofeld, hogy ő Bond minden korábbi rémálmának okozója, ha ez csak egy frázis marad, amit az őt játszó színész szájába adtak az alkotók. Nem áll össze a kép, az utólag szétszórt morzsák olyanok, mint amikor a gyilkos a tetthelyen balesetet sejtető tárgyakat helyez el ügyetlenül.
Blofeldtől jóval többet várnánk – de ahogy a szavai is üresnek hatnak, maga a karakter is erőtlen.
Pedig Bond egyik legnagyobb ellenségéről van szó, akit korábban hat másik filmben már négy színész – Donald Peasence, személyes kedvencem, Telly Savalas, Charles Gray és Max von Sydow – is életre keltett, jóval nagyobb sikerrel. Waltz gonosza – bár az alkotók Bonddal közös gyerekkorából még személyes motivációt is igyekeztek adni neki – komolyan vehetetlen, és a legkevésbé sem tűnik valódi ellenfélnek. Az eredeti novellában és több korábbi filmben Blofeld külsőre is jellegzetes, nagydarab figura – ezen karakterisztikáit a szerzők most „kiszervezték”: a szinte mindvégig némán játszó Dave Bautisa lett Blofeld verőlegénye.
Sajnos nem Waltzé az egyetlen kidolgozatlan karakter – a Moriart… azaz a szupersablonos C szerepében felbukkanó Andrew Scottal M-nek dobnak nagyobb csontot a készítők, szerencsétlen Monica Bellucci nyúlfarknyi, és a történet szempontjából tökéletesen érdektelen szerepében pedig megint csak eye-candyként funkcionál; erotikusnak szánt, ellenben röhejesre sikerült szerelmi jelenete Bonddal csak annyira elég, hogy biztosítsa, hogy a kerekded idomaiért rajongó nézők jegyet váltsanak a filmre. Szerencsére nem ő „A” Bond-lány a filmben: Léa Seydoux – hogy valami pozitívumot is mondjak – kenterben veri Craig eddigi összes partnerét. Öntudatos, önálló, természetes és szexi – olyan tökös karaktereket idéz, mint amilyen Halle Berryé vagy Michelle Yeoh-é volt még a Pierce Brosnan érában. Hozzá hasonlóan erős az MI6 csapata is – nagyon érződik, hogy nem ebben a részben kezdték el építgetni karakterüket.
Persze a Sam Mendes-i lélekbúvárkodás hiányáért kárpótolhatna az akció… Ígéretes a film nyitánya, Bond főcím – oh, csak tudnánk feledni ezt az igencsak halovány nótát – előtti rombolása most is ütősre sikeredett, de ahogy a kezdetben vágás nélküli snittbe is megérkezik az illesztés, úgy tér a film is vissza a már ismert szekvenciákhoz:
tesztoszteron bunyó, autós üldözés, Bond kínzatása és persze füstfelhős robbantgatás – csak a szokásos.
Persze a „szokásos” James Bond eszköztárnak köszönhetjük, hogy elérkeztünk a 24. részhez, így nem szabad azt leértékelni. Akik szívesen nézik ismét végig, ahogy Bond körbeutazza a világot, akiket Q kütyüi motiválnak jegyvásárlásra, akik szerint felesleges a duma, csak kerüljön már le a ruha Bellucciról, garantáltan jól fognak mulatni. Sam Mendes ugyanis remek rendező, így most sem adott ki a kezéből vállalhatatlan munkát, csak éppen filmje, ahogy Mr. White (Jesper Christensen) szerint Bond is az, egy hurrikánban táncoló papírsárkány lett – kitéve a viharnak, amit a forgatókönyvírók szele keltett.
P.S.: Bár szeretném Mendest felmenteni, de az igazság az, hogy a rendező nem véletlenül nem írta alá a következő filmet… Korábban úgy nyilatkozott, hogy egy könnyedebb, lazább (vajon úgy értette, súlytalan?) Bond-filmet szeretne csinálni – hát ez sikerült neki…
