Christian Petzoldnak igazán érett már egy díj a Berlinalén. Az évek során több Arany Medve jelölést begyűjtött és idén végre sikerült is megkaparintania egy macit. Ugyan ezüstből van, de ez szinte másodlagos, ha a Legjobb rendezésért kapja kézhez az ember.
A film 1980-ban játszódik egy kelet-német kis vidéki városban, ahová Berlinből száműzik Barbarát. A doktornő megelégeli a sorsát, és úgy dönt, átszökik Nyugatra.
Tökéletesen visszaadja az NDK hangulatot a miliő, nem utolsó sorban a Trabantok és Wartburgok megnövekedett aránya miatt. De nem csak a külsőségekből sugárzik a rendszer, a szereplők minden mikrorezgése és gesztusa tele van félelemmel, gyanúval és bizalmatlansággal. Barbara (Nina Hoss) folyamatosan azt kémleli, figyelik-e, az emberekkel szembeni bizalmatlansága pedig egyáltalán nem alaptalan. Andréról (Ronald Zehrfeld), a másik orvosról tudja, hogy jelentéseket küld róla. A fojtogató hangulatot erősítik a házkutatások, amihez hozzá tartozik Barbara fizikai átvizsgálása is, és olyan, Kelet-Európa többi országában sem ismeretlen berögződések, mint a sötét autó, ami bármikor megállhat a ház előtt vagy a váratlanul megszólaló csengő.
A klausztrofóbikus atmoszférát erősíti, hogy Barbara zárt terekbe van kényszerítve: André autója – amivel munka után akár akarja, akár nem, hazaviszi –, a kórház vagy a lakása. Amint véget érnek ezek a kötelező körök, Barbara rohan ki a természetbe: biciklire száll, egy helyi erdőben találkozik NSZK-beli barátjával és a szökést is a tengeren tervezik. Mindezt a bezártságot erősíti a szűkebb amerikai plánok használata, amivel képileg is rászorul a tér Barbarára.
Három fontos szereplőnk sorsában sok a közös vonás, amivel a film megfogalmaz egy rendszerkritikát is: mindnyájan belekényszerültek jelenlegi helyzetükbe, amit nem elég, hogy folyamatosan ellenőriz a rendszer és képviselői, de amiből csak szökés árán lehet kitörni (a rendszert továbbá nagyban jellemzi, hogy Barbarának áthelyezésének indoklásául azt adták, hogy „a parasztoknak és a munkásoknak köszönheti, hogy tanulhatott, most itt az ideje viszonozni nekik”). Ilyen szereplő Barbara mellett Stella (Jasna Fritzi Bauer), a kamaszlány, aki munkatáborba kényszerül dolgozni, és folyamatos szökési kísérletei miatt kerül mindig kórházba, ahol találkozik Barbarával. Sorsuk nem csak hogy hasonló, de innentől kezdve össze is fonódik. A száműzöttség és kirekesztettség állapotában végre megtalálják egymást, azt az embert, akiben megbízhatnak, és aki támaszt nyújthat.
André és Barbara sorsában közös, hogy száműzöttek, és hogy mélységesen elkötelezettek munkájuk iránt. Kapcsolatuk fokozatosan fejlődik, erre a legszebb példa az, ahogy a film elején kötelező volt Barbarának beszállni André kocsijába, hogy hazavihesse a férfi (és közben ellenőrizze mit csinál) majd – hogy ettől a kötelezettségtől megszabadulhasson – Barbara biciklire vált, amire később André is átszokik kimutatva, hogy képes idomulni a nőhöz.
Barbara kezdeti daca aprólékosan oldódik fel, hiszen nem is akar idetartozni. Erre példa az erdő sűrűjében történő légyott nyugati barátjával, a tőle kapott nyugat-német cigaretta pedig a hétköznapokban is emlékezteti a nyugathoz való tartozás vágyára. Betegei lesznek azok, akik feloldják ezt, és elkezdik őt idekötni, amit André közeledő magatartása csak fokozni fog. Barbara életében lassan eltolódnak a hangsúlyok, és egyszer csak elérkezünk ahhoz a ponthoz, amikor felteszi magában azt a kérdést, hogy mi a fontosabb: a jobb életkörülmények egy olyan politikai rendszerben, ahol szabadon csinálhatok, amit akarok, vagy pedig a munkánk iránti elkötelezettség és a szerelem?
A rendező nem először adott főszerepet Nina Hossnak, erre példa a Jerichow és a Yella is. A Yelláért Hoss egyébként a 2007-es Berlinalen megkapta a Legjobb női alakításért járó díjat. És ha már visszatértünk a fesztiválokhoz, a filmet megtekinthetjük a Sehenswert (magyarul Szemrevaló) Német Filmek szemléjének nyitófilmjeként is október 4-én.
