Egy pont a Coeneknek, egy mínusz Jolie kisasszonynak, egy pont Zamperininek, egy mínusz a 137 percért – az ember latolgatja a film esélyeit. Sajnos végül a negatívumok felé billen a Rendíthetetlen mérlege, mely a melodrámai csapdák kezdő rendezőknek kurzus példafilmje is lehetne.
Hatásvadászat, manipuláció, érzelgősség, geil – hogy csak néhány kifejezést mondjak, ami felmerült bennem a filmet nézve. Hogy elmorzsoltam-e néhány könnyet a Rendíthetetlent nézve? El, de úgy érzem, kierőszakolták belőlem. Mielőtt azt gondolnátok, porig fogom alázni a filmet, fontos tisztáznom, hogy semmi ilyesmiről nincs szó, Angelina Jolie második nagyjátékfilmje (és A Place In Time cimű dokunak köszönhetően harmadik rendezése) egészen használható iparos munka, ami azonban híján van annak a bizonyos plusznak, ami nagy művésszé teszi a rendezőket – mégpedig az arányérzéknek. Jolie biztosra akart menni, könnyeket akart, katarzist akart, és görcsös akarása bizony nyögésben csúcsosodott ki. A film utolsó negyedóráját csak az előtte lévő két óra menti meg, hogy ne váljék önmaga paródiájává, s bár értjük, mit akar, nehezen tudjuk szeretni érte.
Jolie nem először nyúlt háborús témához. Második rendezése A vér és méz földje Boszniába viszi nézőit, a Rendíthetetlen a második világháború borzalmait tárja elénk. Louis Zamperinit (Jack O’Connell), az olimpiát is megjárt futót a második világháborúban repülőgép szerencsétlenség éri, ezért 47 napot hánykolódik két társával a nyílt óceánon egy gumicsónakban, majd japánok fogságába esik. A helyi kisfőnök (Takamasa Ishihara) mindent elkövet, hogy betörje Zamperinit, aki azonban nem hajlandó megadni neki azt az örömöt, hogy elbukni lássa. A történet Laura Hillenbrand azonos című regényében látott ilyen formában napvilágot, és a belőle készített forgatókönyv rögtön felkeltette Jolie figyelmét, aki a forgatás során Zamperinivel is összebarátkozott.
A film méltó emléket állít Zamperini heroikus küzdelmének, Jack O’Connell tisztességes alakítás nyújt a sportoló szerepében, Takamasa Ishihara azonban kevésbé volt jó választás a szadista hajlamú táborvezető eljátszására. Takamasa Ishihara, vagy ismertebb nevén Miyavi, az egyik legismertebb japán visual key énekes A zenei sikerek után most Miyavi színészi babérokra tör, de játéka nem tudja levetkőzni a nagyszínpadon még talán jól is álló modorosságot. A film utolsó negyedórája többek között rajta siklik félre, a hatásvadász ripacskodás a kikényszerített meghatódottság ellenére is irritáló. A film legnagyobb hibája, hogy túlfeszíti a húrt, nehéz megbocsássuk mind az érzelgősség, mind a játékidő túlkapásait, pedig a kevesebb néha több elvén a Rendíthetetlen katartikus alkotás lehetett volna – így azonban csak egyszer nézendő motivációs film, ami sokkal bosszantóbb, mint ha nézhetetlen lett volna.
