Kritika

Leláncolt test, felszabadított lélek – A kezelés

a_560x375Fuhh. Körülbelül ennyit sikerült papírra vetnem közvetlen azután, hogy megnéztem Ben Lewin filmjét. A kezelés elnyerte a Sundance Film Fesztiválon a közönség és a zsűri különdíját is, és több kategóriában jelölték a Golden Globe-ra és az Oscarra. Pusztán ez a néhány gyakorlatias információ is elegendő lehet, hogy megnézzük, de nyugodt szívvel ígérhetem, hogy egy valóban különleges filmélménnyel gazdagodunk majd.

A középpontban Mark O’Brien (John Hawkes), egy 36 éves férfi áll, aki gyermekparalízis következtében élete nagy részét teljes mozdulatlanságra ítélve tölti. Szellemileg viszont tökéletesen ép, így nem meglepő módon vágyai is hétköznapi, emberi vágyak. Áhítozik a tudásra, sóvárog a szerelemre, és nem utolsó sorban, kívánja a testi kielégülést. Vágyait azonban sokáig csak a házi macska ismeri, hiszen betegsége mellett katolikus neveltetése, és hite is akadályozza az őszinte beszédben. Egy nap azonban szerelmi csalódása tettekre vezérli, és a helyi felekezet szabadelvű papjához (William H. Macy) fordul tanácsért, feloldozásért, felhatalmazásért. Egy szexterapeuta (Helen Hunt) segítéségét kérve végül nemcsak a testiség örömeivel ismerkedik meg, hanem szerencsétlen sorsát is jókedvűen képes elfogadni. Testi korlátai alól pedig lelki szabadsága oldozza fel.

The-Sessions-8

Helen Hunt alakítja Cherylt, a kissé radikális eszközöket alkalmazó terapeutát. Eleinte őt magát is kétségek gyötrik, hogy képes lesz-e egyáltalán bármiféle eredményt elérni, de hamarosan nemcsak páciense lelkét, de talán egy kicsit a sajátját is megmenti. Furcsa, helyenként morbid tragikomédia remek színészi alakításokkal és olyan világi és vallási problematikával, ami talán néhány konzervatív nézőben kiveri majd a biztosítékot. Én mégis azt gondolom, hogy olyan témákat boncolgat, amiről egy filmnek feltétlen szólnia kell, és olyan letisztult eszközöket használ, amilyeneket egy ilyen tipusú filmnek feltétlen használnia kell. A tavalyi év egyik legsikeresebb darabja az Életrevalók hasonló témával milliókat bilincselt a moziszékekbe. A korábbi film hangvétele jóval könnyedebb volt, alapvetően mégis mindkét alkotás a testi korlátok közé zárt lélekről szól.

The-Sessions-2

Noha megtörtént eseményeket dolgoz fel a film, vagyis valóban létező személy életét ábrázolja, a főhős helyzete természetesen értelmezhető és értékelhető egy testi fogyatékkal nem rendelkező ember számára is. Saját környezetemből, sőt saját gondolataimból kiindulva tapasztalom, hogy számtalan ember éli le úgy az életét, hogy külső okokat keresve menti fel magát a tehetlenség súlya alól. „Nem tudok előrelépni az életben, mert nincsenek lehetőségeim.”, „Nem vagyok boldog, mert nem fizetnek eleget a munkámért.”, „Nem leszek soha szerelmes, mert minden férfi/nő csak át akar verni.” Ez a film számomra arról szólt, hogy egy valódi korlátok között élő ember is képes lehet a boldogságra, ha a boldogságot önmagában keresi. Nem a vallási értelemben vett hitről beszélek, mégis a hit a legfontosabb. Ha a mindennapjainkban a negatív dolgokat mantrázzuk képtelenek leszünk pozítiv eredményeket elérni. Ha a világ gonoszságát, és igazságtalanságát látjuk csupán, lehetetlen, hogy egy pillanatra is boldognak érezzük magunkat. Mark mozdulatlanságba merevedve is képes volt felszabadítani az elméjét, és egy vastüdőben élve megváltania önmagát. Akkor mi, kétlábon járó „egészségesek” miért lennék képtelenek rá?

Értékelés: 8/108pont

A kezelés (The Sessions)
színes, amerikai filmdráma, 95 perc, 2012

rendező: Ben Lewin
forgatókönyvíró: Ben Lewin
zeneszerző: Marco Beltrami
operatőr: Geoffrey Simpson
producer: Stephen Nemeth, Judi Levine
vágó: Lisa Bromwell

szereplők:
John Hawkes (Mark O’Brien)
Helen Hunt (Cheryl Cohan Greene)
William H. Macy (Father Brendan)
Moon Bloodgood (Vera)
Annika Marks (Amanda)
W. Earl Brown (Rod)
Blake Lindsley (Laura White)
Adam Arkin (Josh)

IMDb

 

Varga Gergő

2011-ben végeztem az ELTE Filmtudomány mesterképzésén, amit három szabadon bölcselkedő év előzött meg. Mindig is humán beállítottságúnak tartottam magam, de eleinte inkább az irodalom, mintsem a film vonzott. Első maradandó filmes élményeimet nem tudom olyan nagyságokhoz kötni, mint Bergman, Truffaut vagy Tarr Béla, sokkal inkább egy másik legenda, Jackie Chan akrobatikus mozdulatai derengnek fel. Egyetemi éveim alatt elképesztő iramban és mennyiségben szívtam magamba a nagy korszakok és a figyelemfelkeltő kortárs filmeket. Csillagjegyemhez hűen pedig mindenben megtaláltam az érdeklődésem. Több, mint egy éve írok a „'tekercsnek”, a szerkesztőség tagjai szemtanúi lehettek első publicisztikai lépéseimnek, és jó anyák és apák módjára noszogattak a helyes irány felé.

Filmek: Király Jenő kurzusai és írásai óta gyakorlatilag minden műfajban találok filozófai mélységet, mégis inkább a lelki vívódásokat kedvelem, mintsem a fizikai szenvedést. A horror így tehát kívül kell, hogy essen a rajongási zónán, bár a CGI technológiák előtti filmek maszkmesterei mindig is kivívták a tiszteletemet. A Távol-Keletről több alkotás is megérintett Ki-duk Kim gyakorlatilag bármelyik filmkölteménye, Chan-wook Park agresszív, brutális, mégis káprázatos thrillerjei. John Woo otthon és később az USA-ban rendezett akciómozijai. De a magyar filmgyártás Latabárja legalább annyira képes megnevettetni, mint az állati nyomozó Jim Carrey-je. A hatvanas-hetvenes évek magyar filmművészete pedig elképesztő műveket termelt ki!

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com