Kritika

Lírai erőszak – Macbeth

MacbethMegérkezett Shakespeare legsötétebb drámájának legújabb filmes adaptációja a léleksanyargatóan nyers dokudrámájával 2011-ben berobbanó Justin Kurzel rendezésében. Az ausztrál fókuszában ismét nem a történet gördülékeny elmesélése állt, hanem a pszichológiai mélység és a költői fogalmazásmód.

Mint Shakespeare egyik legismertebb drámáját, a Macbethet a legtöbb embernek nem kell bemutatni: a skót nemes felemelkedésének és a hatalom mérgező ereje által való megőrülésének és elbukásának történetét rengetegen feldolgozták már, számos magyar fordítás készült, rendszeres vendég az irodalomórákon, és a színpadi színészek egyik legkedveltebb megmérettetése is (mind a címszereplő, mind Lady Macbeth megformálása). Justin Kurzel ennek tudatában nem arra törekedett, hogy elkészítsen egy szórakoztató, Hollywood szájbarágó technikáival élő változatot, melyet végigpörgethetnek felelet előtt a történetet nem ismerő és olvasás iránt affinitással nem rendelkező tinédzserek a kötelező helyett. Mégis: mint kurrens és szöveghű alkotás valószínűleg évekig ez a változat fog keringeni a középiskolák folyosóján. Nem is baj, mivel Justin Kurzel műve hosszú ideje a legjobb filmes Macbeth-adaptáció.

A korai feldolgozásokat a teatralitás uralta, melyet fokozatosan vetkőztek le a filmek: Orson Welles 1948-as Macbethjének expresszív díszletei még eléggé színpadiasak voltak; Kuroszava feudális Japánba ültetett adaptációja ’57-ben szintén tartalmaz teátrális beállításokat, noha sokkal felsnitteltebb és több külsőt használ, mint elődjei; Polanski méltán híres ’71-es Macbethje pedig már csak Shakespeare versszerű szövegét tartotta meg. A ’90-es évektől kezdve azonban az adaptációkat a modernizált újramesélések kezdték dominálni, gyakran kortárs gengsztermiliőbe ültetve a bűnügyi műfajhoz passzoló felemelkedés-bukás történetet – ilyen volt az Érinthetetlenek vagy a Scotland, Pennsylvania. Justin Kurzel ezt a hullámot megtörve az eredeti közeghez tért vissza, a 11. századba, és hogy igazán hű legyen a forrásműhöz, Skóciában forgatott.

macbeth2Azt azonban mégsem lehet mondani, hogy egy realista szemlélettel állt volna a műhöz – ez inkább Polanskit jellemezte, akinek rendkívül erőszakos Macbethje az első filmje volt felesége brutális meggyilkolása után. Kurzel ehelyett, akárcsak Welles, erősen stilizál – de míg a színész-rendező adaptációja expresszív, az ausztrál inkább az impresszió technikáihoz nyúl. Ezt a stratégiát alkalmazta visszafogottabban már előző filmje, A Snowtown-i gyilkosságok dramaturgiai felépítésénél is, ám ott erősen ragaszkodott a témához illő naturalista képi világhoz. A valós gyilkosságsorozatot feldolgozó mozi ahelyett, hogy következetesen dokumentált volna egy nemzeti tragédiát, pszichológiai tanulmány lett, költői feldolgozása egy társadalmi traumának (legközelebbi rokonai a szintén ausztrál Animal Kingdom és a kanadai Polytechnique). Noha a Macbeth kortárs történet helyett kosztümös dráma, valóság helyett fikció, ugyanúgy a tömeggyilkosságba torkolló emberi gyarlóságról szól, így nem mondható el, hogy túl messzire evezett volna Kurzel debütfilmje témájától.

Az ausztrál úgy ábrázolja Macbeth karakterét, mint háborúból frissen visszatért, poszttraumatikus stressz szindrómával rendelkező veteránt – nem véletlen kap nagy hangsúlyt itt a lázadókkal vívott csata, amely tulajdonképpen megelőzi a dráma cselekményét és a legtöbb filmes feldolgozásban már csak az eredményével találkozunk. Kurzel csatajelenetei azonban a Snowtown rögrealista erőszakszekvenciáival ellentétben hipnotikusan megfogalmazott költemények, lassításokkal és színstilizációval. A rendező a skót tájból is kihozza a maximumot lírai képei megkomponálásához: Kurzel már nem csak sok külsőt használ, tulajdonképpen alig alkalmaz belsőket.

Michael Fassbender a Macbeth című filmben

A színészek játéka a főszerepet játszó Michael Fassbendertől és Marion Cotillardtól kezdve az egészen kis képernyőidőre feltűnő epizódszereplőkig kifogásolhatatlan, Adam Arkapaw operatőr látványos képei pedig biztosítják, hogy ne érezzük úgy magunkat, mint aki színházban ül. Az atmoszféra megteremtésében azonban talán még nagyobb szerepe van a feltörekvő zeneszerzőnek, Jed Kurzelnek – biztosak lehetünk benne, hogy pár év múlva a legnagyobbak közt fogják számon tartani, akárcsak testvérét, Justint. A Macbeth azonban, azon kívül, hogy „113 percnyi gyönyörű”, nem sok mást mondhat el magáról a pszichológiai dimenzió ellenére sem. Persze, nem mintha ez nem lenne elég ahhoz, hogy jó filmként könyveljük el, de a tömegek szórakoztatásához túl lassan hömpölyög, és kicsit elveszik a saját művészkedésében. Ha minden idők legjobb Macbeth-adaptációja címét nem is nyeri el, azért annyit elismerhetünk, hogy 1971 óta nem készült ilyen igényes feldolgozás. Személyes bánat, hogy a magyar verzió – mind a feliratos, mind a szinkron – Kállay Géza 2014-es műfordítása alapján készült, mely ugyan pontos, de közel sem olyan ízes, mint Szász Károly 1864-es, régies fordítása.

WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com