Láttatok már norvég ifjúsági filmet? A többszörösen díjnyertes Sarkköri mentőexpedíció gyönyörű tájképekkel, néhány izgalmas kalanddal és három idegesítő gyerekkel próbálja belopni magát a szívünkbe.
A Sarkköri mentőexpedíció a sima Mentőexpedíció (vagyis: A marsi) high conceptjét emeli négyzetre: igaz, itt a főhősök nem hagyják el a Földet, de ugyanolyan elszigetelt és reménytelen helyzetbe keverednek, mintha egy másik bolygóra utaztak volna. Ráadásul itt nem is képzett tudósokról, hanem gyerekekről van szó.
Norvégiában három testvér felszökik egy mentőhelikopterre, mert nagyon szeretnék már látni pilóta édesapjukat. A helikopter viszont nem a remélt helyre viszi őket, hanem a sarkvidék egy lakatlan, jeges és sziklás szigetére. A gyerekek leugrálnak a gépről – ami hirtelen nélkülük száll fel. Mivel senki nem tudta, hogy a gépen vannak, a helyzetük kilátástalan.
Nos, ennyiből is világos, hogy a film alaphelyzete totálisan hihetetlen, de annál hatásosabb. Annak ellenére is komolyan izgulhatunk a testvérekért, hogy ha nem is a világ legostobább, de a világ legidegesítőbb gyerekeiről van szó. A félénk nagylány (Kaisa Gurine Antonsen), a rosszcsont fiú (Leonard Valestrand Eike) és a hisztis, okoskodó kislány (Ida Leonora Valestrand Eike) alapvető és nagyon bosszantó hibákat vét az első pillanattól kezdve, amelyekből aztán erőltetett dramaturgiai mozgatórugókat fabrikál a film (komolyan, miért nem kutatják át azonnal töviről hegyire a házat, amiben meghúzzák magukat? Amikor az egyetlen szabadulási lehetőségük elvész, miért nem próbálják rögtön visszaszerezni?). Ráadásul néha úgy viselkednek, mintha nem a saját butaságuk miatt ragadtak volna a Sarkkörön, a felnőtteknek viszont kötelességük megtalálni és megmenteni őket.
Máskor viszont valóban félelmetes és feszült a Sarkköri mentőexpedíció: a találkozások a szigeten ólálkodó jegesmedvével vagy a vékony jég izgalmas jelenetekbe sodorják a meggondolatlan hőseinket. Egy-egy újabb sikertelen szabadulási kísérlet vagy váratlan krízis (például: elfogy az élelem) újból feltornássza a gyakran leülő feszültséget – a lélegzetelállító tájképeknek is nagy szerepük van abban, hogy ilyenkor teljesen átérezhetjük a gyerekek helyzetét és ötletünk sincs, hogyan keveredhetnek ki a jeges csapdából. A film viszont – természetesen – nem élezi ki végletesen a veszedelmeket, valahogy mindig megoldódnak a problémák; és általában nem a gyerekek találékonyságának köszönhetően.
Ez a kettősség pedig amellett, hogy hullámzó színvonalúvá teszi a filmet, elbizonytalanít a célközönséget illetően is. Elvileg családi kalandfilmről vagy a ma oly divatos young adult-történetről (a nagylány révén becsúszik egy coming-of-age dráma is) lenne szó, de kisgyerekként halálra rémültem volna ezen a filmen, tinédzserként pedig untam vagy nevetségesnek találtam volna. Szerencsére a kínosan szentimentális rétegek hiányoznak, a család újraegyesítése után mégis úgy érezzük: másnap már csak jót nevetnek az egészen, maradandó traumát senkinek nem okozott a sarkvidéki kiruccanás. Ahogy nekünk sem.
