Értékelés: 7/10 Így értékelünk mi »


Samuel Benchetrit: Lépcsőházi történetekAz eddigi vitatható sikerű vígjátékok után újabb humorból és ezúttal kesernyés beletörődésből is építkező filmmel rukkolt elő a francia író-színész-rendező Samuel Benchetrit. Ötödik filmje, a Cannes-i fesztivál különvetítését is megjárt meseszerű (tragi)komédia, bár hagy kívánni valót maga után, nézhető, sőt kellemes film.

A magyar cím kivételesen találóbb, mint az eredeti, a road movie-t vagy gengszterfilmet idéző Asphalte, mert a lényeg inkább a lépcsőházon, az egymás mellett élő embereken van, mint magán a kietlen külvároson. Az épület és a sivár, ipari jellegű környezet inkább esztétikai szempontból járul hozzá a filmhez: nem kevés szép képpel is szolgál – Pierre Aim jóvoltából. Talán nem véletlenül erre az operatőrre esett Benchetrit választása: Aim nevéhez fűződik többek között egy híres külvárosi francia film, Kassovitztól A gyűlölet. Ám ezzel a filmmel ellentétben nem társadalmi érdeklődésű alkotás, és nem is lélektani, nem is realisztikus: mese. Iróniával mesél anekdotikus, néhol a hétköznapok világától teljesen elrugaszkodott történeteket.

Hirdetés

Három, ugyanabban a romos, külvárosi házban lakó magányos ember életéből mutat párhuzamosan futó szakaszokat, humorral és fájdalommal, amikor épp sikerül baráti vagy szerelmi viszonyt kialakítaniuk egy véletlenül megismert, szintén magányos emberrel. Egy kamaszfiú szomszédságába költözik egy elfelejtett színésznő, egy magának való férfi szóba elegyedik egy magányos ápolónővel, egy eltévedt amerikai űrhajós a háztetőn landol, és egy maghrebi származású asszony fogadja be.

Samuel Benchetrit: Lépcsőházi történetek

Benchetrit saját, több kötetes önéletrajzi regényéből, az Aszfaltkrónikákból (Chroniques de l’asphalte) válogatott epizódokat a kamaszkorának környezetét bemutató adaptációhoz, ám ahogy kiemeli, a film története maga nem önéletrajzi. Jól lehet, a benne szereplő kamaszfiút, Charlyt, a rendező fia Jules Benchetrit játssza, párban a profi Isabelle Huppert-rel.

A színészválasztás jól sikerült a rendezőnek. A házmester címszerepét játszó Gustave Kevern ismét különc, ránézésre is komikus figurát alakít, egy antiszociális lakót, Sternkowitzot, aki nem akar beszállni a lift megjavíttatásába, majd tolókocsiba kerül, de mivel kizárták a lift használatából, suttyomban, főként éjszaka tud csak közlekedni. A szomszédos kórháznál megismerkedik egy ápolónővel (Valéria Bruni-Tedeschi), aki kérdőre vonja, hogy mi járatban van. A férfi – zavarában – az előző napi tévés élményéből, Clint Eastwood A szív hídjai című romantikus filmjéből eszébe jutó válaszokkal próbálja megindokolni, hogy mit is keres a környéken, és erre a füllentésre, miszerint fotós lenne a National Geographictól, építi az egész ismerkedést. Ugyanígy szerencsés találat Tassadit Mandi, a kabil származású, „tyúkanyó típusú” asszony, aki mintha fia lenne, úgy fogadja Johnt (Michael Pitt), az űrhajóst, és saját, drogügyek miatt épp börtönben ülő fia szobájában szállásolja el, még a fiú Olympique Marseille-es mezét is kölcsönadja neki – mert a szkafander bizony nem kényelmes földi viselet. Az övék a legjobban sikerült szál. A nyelvi nehézségek megszokott kavalkádja a közös szappanoperanézés során tisztul ki, majd a kétnyelvű beszélgetés boldogan, növekvő szimpátiával folytatódik.

Mindenképp a film javára szól, hogy a jelenetek önmagukban sokszor ügyesen vannak megrendezve, és jól működő vígjátéki pillanatokat produkálnak, legtöbbször az alaphelyzetből fakadóan. A film gyengeségei az egész megszerkesztetlenségéből és az egyes szálak kifejtetlenségéből fakadnak. Túl nagy és bonyolult előtörténete van az amerikai űrhajós érkezésének: mindkét másik szál hosszú percek óta fut, és érthetetlen, hogy minek vág át a rendező egy az űrhajójában, futópadon sprintelő űrhajósra. Forgatókönyvírói következetlenség a realisztikus és irreális szálak keverése. Míg a lift okozta kellemetlenségek és ismerkedés reális, az eltévedt amerikai űrhajós szinte képzeletbeli epizód. Néhol érezheti úgy a néző, hogy épp becsapják: a filmet végigkíséri valami titokzatos hang, melyet a nézőkön kívül mindenki sikításnak hall-értelmez, emellett még csak ijesztőnek sem tűnik és funkciója egyáltalán nincs.

samuel benchetrit: Lépcsőházi történetekA Lépcsőházi történeteknek nem mindig áll jól, hogy filmrajongó film. Néhol működik, ám bizonyos választások, már-már indokolatlannak, legalábbis öncélúnak tűnnek. Charly a szomszédba költöző egykori filmsztárral, Jeanne Meyerrel (Isabelle Huppert) ismerkedik az elromlott lift apropóján, majd utána együtt néznek filmet. A színésznő korai művét, anakronisztikusan a „régi és első ránézésre unalmas film” kliséjével bélyegzi meg a rendező (rendezői nézőpontból és a kamaszfiú szemszögéből), mert bár a 70-80-as évekből származtatja, és valóban Huppert egy saját fiatalkori filmjét vetíti, A csipkeverőnőt, a Lépcsőházi történetekbe fekete-fehérbe konvertálva illeszti be. Ez pedig csupán retorikai fordulat egy geg kedvéért, hogy Jeanne ennyire régi filmekben is játszott – filmtörténeti hitele sincs igazán, mert akkortájt már rég drágább volt, és ezért kevésbé gyakori a fekete-fehér nyersanyag.

Hiába van a rendezőnek töméntelen humoros ötlete, nem fejti ki őket, csak összedobálja. Az eredmény különc, néhol következetlen, mégis élvezhető.

Adatlap

Lépcsőházi történetek (Asphalte)
színes, feliratos, francia-amerikai vígjáték, 100 perc, 2015

rendező: Samuel Benchetrit
forgatókönyvíró: Samuel Benchetrit
operatőr: Pierre Aim
zene: Raphaël
producer: Alexander Akoka, Julien Madon, Marie Savare, Ivan Taieb
vágó: Thomas Fernandez

szereplők:
Isabelle Huppert (Jeanne Meyer)
Gustave Kevern (Sternkowicz)
Valéria Bruni-Tedeschi (ápolónő)
Tassadit Mandi (Aziza Hamida)
Jules Benchetrit (Charly)
Michael Pitt (John McKenzie, az űrhajós)

IMDb
Mafab



Van véleményed? Oszd meg velünk!

Powered by Facebook Comments