Értékelés: 10/10 Így értékelünk mi »


PulpFictionAmikor a Brian élete című filmtörténeti csodában a Júdea Népe Front nevű mozgalom tagjai arról vitatkoznak, mégis mit köszönhetnek az elnyomó rómaiaknak – kiderül, hogy gyakorlatilag mindent. Csatornázást, közbiztonságot, öntözést, utakat, jó borokat (!) és természetesen a békét. A Ponyvaregény jelentősége persze nem vita tárgya, 1994-es megjelenése óta ugyanis bőven a klasszikusok közé emelkedett. De aki nem ás különösebben a mélyére, vagy olyan fiatal, hogy e film utánzatain nőtt fel, talán nem is tudja, mit tett a filmművészetért Quentin Tarantino és az ő „regénye”. A héten a Pannonia Entertainment jóvoltából ismét a magyar mozikba került a kultikus alkotás.

A cikk szókimondó tartalommal bír. Ha nem bírod a káromkodást – akkor Tarantinót se bírod, szóval amúgy sem olvasnád végig.

Felesleges lenne klasszikus kritikát írni Quentin Tarantino mérföldköves alkotásáról, a mű ugyanis már kiállta az idő próbáját. Érdemes inkább azzal foglalkozni, minek köszöhető, hogy ilyen nagyhatású filmmé tudott lenni, mit adott az utána következő tömegeknek.

Hirdetés

Az időugrás

A Ponyvaregény divatba hozta a felszabdalt idősíkokat a lineáris történetvezetés helyett. Quentin Tarantino azóta elkészített filmjeiből tudjuk már, hogy nem szeret máshogy történetet mesélni, csak egymáshoz látszólag nem kötődő apró sztorik egyvelegében. És bár már a Kutyaszorítóban című opuszban is alkalmazta korábban ezt a technikát, a Ponyvaregény a tökéletes iskolapélda, amit egyébként azóta is hiába másol bárki (mert másolják rengetegen), még magának Tarantinónak se sikerült újra megismételnie a fonalak ilyen tökéletes összekutyulását. Sok a szereplő, sok a szál, tehát sokfelé kell figyelni, vagyis sose unatkozunk. Mindig azt találgatjuk, vajon mi köze a harmadik fejezetnek az elsőhöz; vagy hogy hozza össze a kávézóban reggeliző piti kis tolvaj házaspárt a hidegvérű bérgyilkosokkal. A végére természetesen kiderül, de épp ez a lényeg: csak a végére!

pulp-fiction-01

A beszélgetés

Tarantino valószínűleg nagyon szerethet beszélgetni, legalábbis a filmjei ezt mutatják. Minden művében dől mindenkiből a szó: vitáznak és érvelnek, valaki mindig meg akarja győzni a másikat a saját igazáról. A beszélgetés nem mindig izgalmas a filmvásznon. Láttunk már nem egy elszúrt jelenetet, amikor nem elég intelligens a párbeszéd, unalmas a téma vagy rettenetesen adják elő a színészek. A film mégiscsak képekben mesélt még ’94-ben is.

Hogy csinálja mégis Tarantino, hogy nála a végtelenített szövegelés ennyire izgalmas legyen? Úgy, hogy minden dialóguson átüt az IQ. Akárki beszél, legyen az egy kültelki sittes csávó, egy alvilági faszagyerek vagy nagymenő maffiózó, mindenki szövegeit intelligens ember írta (mert nyilván Tarantino nemcsak rendezőként jegyzi a filmet, hanem ő is írta Roger Avary nyomán). És mindezeket olyan lazasággal és lehengerlően, hogy a film mindig eléri az elsőszámú célját, a szórakoztatást. És persze ott van az a gyönyörű kettősség (hármasság?), amikor a hétköznapi témákat választékosan adják elő, de azért majdnem minden mondat cementje a bazd meg. Mert kevés filmben beszélgetnek egy női talpmasszázsnak, valamint legszentebb helyére való bejutásának viszonyáról annyira lebilincselően, mint a Ponyvaregényben.

Quentin Tarantino

Lássuk be, Tarantino nagy jampi – több szempontból is. Egyfelől lepukkant videotékásból a világ egyik legelismertebb írójává és rendezőjévé válni nagyszerű teljesítmény. Mindezt úgy, hogy az embernek az az érzése, a jó Quentin azóta sem állt be a sorba, nem hajol meg a nagy stúdiók akaratának. És bár hosszú évek óta a legnevesebb színészekkel dolgozik; a filmjeit divat imádni; készülő projektjeit epedve várja a fél világ; Hollywood is szereti – még mindig úgy tekintünk rá, mint arra a függetlenfilmes srácra, aki megcsinálta ezt a minimál költségvetésű ponyvát, amivel belépőt nyert az álomgyárba.

Másfelől pedig – mivel színészi kvalitásait tekintve nem sok önkritikája van – mindig ír magának egy szerepet. És nem átallja el is játszani. Általában pocsékul, manírosan, de ő mégiscsak hollywoodi produkciókban szerepel… Természetesen a Ponyvaregényben is. Arról nem is beszélve, hogy ki másnak néznénk el az ordas nagy nyúlásokat, ha nem Tarantinónak? Ő tiszteleg más filmek előtt, nem koppint. Ezt se sokan tudják rajta kívül.

pulp-fiction

Ezékiel 25:17

Milliók tanulták meg ezt a – valójában nem is létező – bibliai igét csak azért, mert Jules Winnfield (Samuel L. Jackson) szerint pont egy mészárlás lebonyolításához illik. Persze nem ez az egyetlen szöveg, amelyet idézni lehet a Ponyvaregényből: valószínűleg sok hétköznapba beivódott már az „örülünk, Vincent?” kérdés, vagy az, hogy „puska kellett volna, bazd meg”. Egyáltalán, a Ponyvaregény az egyetemes kultúra része lett iszonyú rövid időn belül. És itt nem csak arról van szó, hogy olyan óriási igazságokat fogalmaznak meg a filmben, mint „tudod, ugyanaz a szar van Európában is, mint itt, de azért valahogy egy kicsit más”, majd kulturális különbségként írja le azt, hogy Európában nem ketchuppal, hanem majonézzel eszik a sült krumplit, vagy hogy üvegpohárban adják a sört a moziban papírpohár helyett. Az egészben az a zseniális, ahogyan egyszerű dolgokat illeszt be a közgondolkodásba mindenféle sablon nélkül, viszont annál tökösebben.

És a többi

A Ponyvaregény nem nagyívű történelmi dráma, nem háborús hőseposz. Nem is családregény, nem könnyfakasztó szerelmi történet és nem valami történelmi személy portréja. Hanem egy vagány, dögös szócséplés Los Angeles alvilágáról – olyan tűpontos forgatókönyvvel, hogy 1995-ben minden díjjal megszórták, ami csak fellelhető a filmvilágban és számít is valamicskét. Megkapta a BAFTA-díjat, Golden Globe-ot, Arany Pálmát, és bizony elvitte az Oscart is a legjobb eredeti forgatókönyv kategóriában. Ne feledjük, ez volt az az év, amelyben a Forrest Gump versenyzett A remény rabjaival! Forrest Gump, akit ne ismerne élő ember, és az a közönségkedvenc A remény rabjai, amely az IMDb 250-es toplistáját vezeti hosszú évek óta. De jött Tarantino a Ponyvaregénnyel, és beemelte a vagányságot a hollywoodi fősodorba. Elhitette a nézőkkel és a filmesekkel, hogy nem kell feltétlenül valami óriásit mondani vagy hatalmas tragédiát villantani. Pont elég, ha valaki ír egy rendes forgatókönyvet, kitalál hozzá valami egyedi, újszerű nézőpontot; meggyőzi a színészvilág nagyszerűbbik felét, hogy érdemes a filmjében aprópénzért szerepelni, majd megcsinálja.

Hogy mindemellett visszakapta a filmvilág az éppen leszállópályán lévő John Travoltát, aki Vincent Vega szerepéért Oscar-jelölést kapott; vagy hogy Cristopher Walken mondatai a katonaság és a farpofák kapcsolatáról örökre beleégtek az agyunkba; hogy egy nyolcmillió dolláros költségvetésű film 100 milliót hozott a konyhára rekordidő alatt; hogy megmutatta, a mocskos, alpári dolgok is tudnak értékesek lenni – nos, ezt adta nekünk a Ponyvaregény.

Adatlap

Ponyvaregény (Pulp Fiction)
színes, magyarul beszélő, amerikai krimi, 150 perc, 1994

Forgalmazó: Pannonia Entertainment és Freeway Entertainment

rendező: Quentin Tarantino
író: Roger Avary, Quentin Tarantino
forgatókönyvíró: Quentin Tarantino
operatőr: Andrzej Sekula
díszlettervező: David Wasco
jelmeztervező: Betsy Heimann
producer: Lawrence Bender
executive producer: Danny DeVito, Michael Shamberg, Stacey Sher, Richard N. Gladstein, Bob Weinstein, Harvey Weinstein
vágó: Sally Menke
szereplők: 
Vincent Vega: John Travolta
Jules Winnfield: Samuel L. Jackson
Mia Wallace: Uma Thurman
Butch Coolidge: Bruce Willis
Jimmie Dimmick: Quentin Tarantino
Pumpkin: Tim Roth
Honey Bunny: Amanda Plummer
Fabienne: Maria de Medeiros
Marsellus Wallace: Ving Rhames
Lance: Eric Stoltz
Jody: Rosanna Arquette
Koons kapitány: Christopher Walken
Paul: Paul Calderon
Winston 'The Wolf' Wolfe: Harvey Keitel
, , , , ,

Van véleményed? Oszd meg velünk!

Powered by Facebook Comments