Mátyássy Áron Víkendje szerzőibb a műfaji filmnél és fordítva. A thriller műfaji elemeinek megfelelőit rendre megkapjuk, és ilyen értelemben pöpec darab, de kevés olyan része akad, amit a rendező korábbi darabjaiban ne láttunk volna. Remek színészekkel és egy figyelemfelkeltő és fenntartó darabbal Erdélyben indult a magyar moziősz.
Némi pozitív rácsodálkozással fogadta a hazai sajtó az „első magyar szarvasvadászos thrillerként”, whááááá kategóriás előzetessel beharangozott, kissé félresikerült hétvégi kiruccanást. Az ember persze már meg sem lepődik a minél nagyobbat mondás spiráljánál, de ugyanezt a jelzőt (mínusz szarvasvadászos) már elhasználta a szakma a Halálkeringőnél (az sem az első volt), de hogy ne kelljen ilyen régre visszaemlékezni, az elmúlt évek legnagyobb magyar thriller sikerét, A berni követet is meg lehet említeni, bár az tévéfilm. Mindegy is, hányadik, elég azt mondani, Mátyássy és a thriller. Akik kevésbé ismerik a rendező munkásságát, talán még erre is felkapják a fejüket, noha 2009-ben Magyar Filmszemle fődíjas Utolsó idők sem áll messze az azóta a Coen testvérek és Cormac McCarthy által kisajátított „No country” típusú senkiföldje vad történeteitől. Iván, az akkori autószerelő és fogyatékos nővére Eszter valahol a keleti határon már előszele volt egy erőskezű rendezőnek, aki első filmjével abban az évben a legjobb lett, hogy aztán Átok című sorozatával, főleg annak harmadik évadával megerősítse a róla alkotott képet: Mátyássy jól fogja a gyeplőt és a nézők idegeit egyaránt.
Az utolsó filmszemlék egyikét nyerte az Utolsó idők, hogy már az új filmes érában tudjon ismét a műfajhoz nyúlni a rendező, ezúttal jelentősen más történetben, de valami hasonló érzést támasztva a nézőben a filmkockák pergése alatt. A fegyver dördülése legalábbis hasonlóan élesen szól, amikor arra van szükség. A Víkendben pedig dördül a fegyver: Márta, a pert még el nem vesztő sztárügyvéd (Gryllus Dorka) és férje, kollégája, László (Simon Kornél a való életben is) megy el egy közös erdélyi vadászatra legutóbbi védencükkel, Istvánnal, a rámenős és sikeres, de „sajnálatosan valami miatt” büntetőügybe keveredő vállalkozóval (Lengyel Tamás). A felmentés megünneplése azonban hirtelen puskadördüléssel fordul komorabb hangulatba. Valaki itt ma nem a saját lábán megy le a hegyről.
Van néhány érdekes, nem kifejezetten szokványos megállapítás, amit a Víkendről el lehet mondani. A legfontosabb, a film előtt már meglévő, de beigazolódott prekoncepció, hogy nagyon jól sikerült a casting. Ahogy maga a rendező is elmondta, mindig fontos, hogy legyen valami közös a művész és az általa megformált karakter között. Legyen valami kémia, ami elhiteti velünk, nézőkkel, hogy erre a szerepre csak ő lehet a megfelelő, még ha ez persze nem is így van. De itt elhisszük: hogy Márta egy 120 százalékon égő, minden hájjal és rafináltsággal megkent dúsgazdag ügyvédnő, aki beigazol minden jogászi sztereotípiát, hogy férje egy teszetosza pasi, akinek egyszer volt jó fogása (ti. a felesége), tipikusan nem első generációs ügyvéd, vagy hogy István a magyar vállalkozó felső tízezer fajtájának visszataszító tagja. A három karakter között is működik valami, és ez adja a film alapfeszültségét, nem a hegyen történt gyilkosság. A casting azonban nem csak ezért lett nagyon jó, hanem azért is, mert van egyfajta „végre” élmény: Gryllus Dorkát 5 éve nem láttuk filmben, Lengyel Tamásnak pedig már igazán kijárt egy főszerep egy komolyabb magyar moziban. Emberi jellemeket és viszonyokat tár fel a film, ami kifejezetten a szerzői filmesek sajátja, ezzel óhatatlanul gyengíti a klasszikus műfaji kereteket. Ez persze nem baj, de aki „csak” egy műfaji filmet akar látni, az ne erre jöjjön! De beszélhetünk még az epizódszereplők, Papp János, Vass Teréz vagy Árpa Attila alakításáról is, akik újabb rétegeket hívnak elő. Persze igazán thriller egy Hetedik vagy A bennfentes is, de mégis ki merné megkérdőjelezni David Fincher vagy Michael Mann szerzői jelenlétét.
A Víkend le tud szögezni, de nem csak a színészi jelenléttel vagy a rendezőre jellemző ritmusérzékkel, hanem a hideg fényekben pompázó képekkel is. A bihari hegyek egyszerre gyönyörű, mégis gyilkos titokzatossággal jelenlévő magasságai és mélységei olyan érzelmi és látványbéli többletet adnak, amit az operatőr, Győri Márk egyedi látásmódja emel ki még inkább. Kamerájával megmutatja – de csak éppen hogy – a muskátlis-pántlikás Erdélyt, ez pedig nagyon alátámasztja a film hangulatát is. És noha nem az első, de mindenképpen az egyik legjobb magyar thriller az ilyen részletekre is nagyon figyel.
