Andrzej Wajda filmje egy szépen szõtt, érzelmes, de nem túlcsorduló, mélyen megindító memento. Kerüli a fölösleges vérfürdõt és izgalmat, nem hagy nekünk könnyet sem. Talán csak a lengyeleknek. Csak azt akarja elmondani, hogy egy ország volt, s nem lett. Egyik napról a másikra, hogy aztán nehezen, de mégis újra legyen. S erre mind emlékezzünk, de – ahogy a film utolsó szavai is tartják – „megbocsátunk az ellenünk vétkezõknek”.
Amikor Ralph Fiennes A napfény ízében játszott, azt mondta, soha nem tudja megérteni a diktatúrákat, s hogy kilépve egy helyrõl miért kell gyanúsan körbenézni. Nem tudja, mi az a fortélyos félelem. Ezt csak kelet-európai tudja, s ez az, ami megmutatkozik a film minden pillanatában. Mind jobbról, mind balról.
De elõbb pár szóban a történetrõl. Mert a nem lengyeleknek kis idõ kell, amíg belerázódnak, s rájönnek, hol is vesztették el a fonalat történelemórán. Mert az ugye nyilvánvaló, hogy Hitler 1939. szeptember 1-jén megszállja Lengyelországot. Azt is tudjuk, hogy 10-én pedig a Szovjetunió érkezik keletrõl, mintegy a német birodalom alól felmentõ sereg. Az már viszont kevésbé egyértelmû, hogyan vitték el a teljes lengyel tiszti állományt – több mint 10 ezer emberrõl van szó – Oroszország belsõ területeire, hogy ott egész egyszerûen tarkón lõjék, és tömegsírba forgassák, arccal lefelé. Nem volt itt szó másról, mint tudatos lengyel népirtásról. Aztán se szó se beszéd, a szemünk áttára indul meg a háború utáni kommunikációs adok-kapok, elõbb a német propaganda beszél orosz vérengzésrõl, majd fordítva. Ezalatt pedig ugyanazok a képek peregnek…
A Katyn megmutatja, milyen az, amikor mindegy, milyen színû a terror és a diktatúra. A módszerek ugyanis kísértetiesen hasonlóak, annyira, hogy sokszor egy asztalnál ül vörös és fehér, s hõsnõnk egyszerûen csak nem tudja, mit is szóljon és merre. Az „írja alá, hogy” kezdetû mondatok, a megfigyelések, az árulások, a kétigazságok és a féligazságok, az elhallgatások, a lopva nyitott ajtók és a még évtized után is hazavárt férj mítosza – ezeket nem értheti más, csak a vasfüggönytõl keletre élõ.
A Katyn – bármilyen meglepõ is – nõdráma. Ott van Andrzej felesége, anyja és lánya, a tábornok felesége és lánya, a repülõstiszt testvérei és még mások is. Sok névtelen, ismeretlen katona egyedül maradt felesége, örökségként meghagyott csonkacsalád. Noha nem õk a fõszereplõk, mégis világos, hogy õk a film gyújtópontjai. Az õ szemükben látjuk visszatükrözõdni, hogyan is állunk éppen a háború vége és az elveszett férfi újra megtalálásának reményével. Bizonyos, hogy a film ezt szerette volna megmutatni.
Totális, grandiózus szerelmi vallomás. Nem egy alkalmat megragad a film, hogy Krakkót jól láthatóan mutassa. Aki már járt a régi lengyel fõvárosban, annak nem kell ecsetelnem, milyen is a szerelem elsõ látásra. S vajon milyen lehet, ha az embernek ez a város maga a világ? Milyen lehet ezt háború alatt, hontalan országban látni, s megmutatni úgy is, mint az induló új világ terepét. Madártávlatból, háztetõrõl, csak egy pillanatra, vagy a fõtér zegzugaiban elbújva. Maga a világ.
Maga a világ talán ez a film is – azoknak a lengyeleknek, akik erre a filmre, mint egy lehetõségre vártak, amikor együttérzõen megveregetik a vállukat, mondván, jól van, testvérem, ezt is megéltük. Élünk. Katynban nincs öröm, se megkönnyebbülés. De élünk. Élünk!
Katyn
színes feliratos lengyel történelmi dráma, 100 perc, 2007
színes feliratos lengyel történelmi dráma, 100 perc, 2007
rendezõ: Andrzej Wajda
író: Andrzej Mularczyk
forgatókönyvíró: Przemyslaw Nowakowski , Wladyslaw Pasikowski , Andrzej Wajda
operatõr: Pawel Edelman
szereplõk:
Artur Zmijewski (Andrzej)
Maja Ostaszewska (Anna)
Andrzej Chyra (Jerzy
IMDb-átlag: 7.2