Kritika

Shyamalan visszatér – Széttörve

A Széttörve nemcsak feszült thriller, hanem mozis esemény is: M. Night Shyamalan régi erejét mutatja újra.

A hasadt elméjű gyilkos egy pince-labirintusban üldözi áldozatát, és mégsem ez a legizgalmasabb, hanem ahogyan percről percre érik benned a bizonyosság: „Shyamalan tényleg visszatért, ezt a filmet már nem ronthatja el”, és ahogy várod az utolsó perceket, reménykedve, hogy valóban nem rontotta-e el – a maga filmvégi-csavar-mániájával vagy nagyotmondási hóborttal… A Széttörve akkor is az utóbbi idők egyik legjobb thrillere lenne, ha nem Shyamalan rendezte volna, így viszont esemény is.

A gyűlölet, ami a kritikusi szakmában M. Night Shyamalan nevét övezi, kivételes jelenség. (Uwe Boll jut még eszembe, de ő legalább rászolgált.) Csalódottságból fakad: Shyamalantól pályájának elején azt várták, hogy ő lesz a következő Spielberg, és aztán rácáfolt – filmjei egyre kevésbé feleltek meg a közízlésnek, utóbb pedig (vitatható, mikortól) ténylegesen el is romlottak. Az utolsó léghajlítót már a legelfogulatlanabb író sem tartaná jól kivitelezett műnek.

Magamról el kell mondanom, hogy az átlagnál tovább Shyamalan-rajongó maradtam, mert ez árnyalja a véleményemet – miután azt írtam, például, A faluról, hogy „ha nem tetszett, békülj meg vele, hogy egyetlen dolog hibádzott ebben a filmben: te, a néző”, elég nyilvánvaló lehet, hogyan tekintek a rendezőre: nem olyasvalakinek tartom, aki két, véletlenül jó filmje után megmutatta igazi, tehetségtelen önmagát, hanem briliáns művésznek, akinek egy darabig rossz szériája volt.

Hát Shyamalan most visszatér. Vége a rossz szériájának. Nemcsak én mondom, hanem a világsajtó is.

A Széttörve egy igen erős műfaji thriller; kevesebb benne a személyes rendezői jegy, mint Shyamalan korábbi filmjeiben, több a zsáner-vonás – ami tagadhatatlan alázatot mutat a rendező részéről. A film vezénylésében Shyamalan régi önmagát hozza: noha a jelenetek önmagukban szelídebbek, mint amit egy thrillertől várnánk (egy-két csúcsponttól eltekintve), a film egésze folyamatosan épülő feszültséggörbe, épp elég kérdéssel és rejtéllyel a figyelem fenntartásához és egy leheletnyi Shyamalan-érintéssel mégis – annak az érzésével, hogy bár különös dolgok zajlanak a vásznon, a világ mégis hihető, koherens.

Shyamalan erős alkotótársakra is lelt. James McAvoy félelmetesen, csodálatosan, hátborzongatóan nagyszerű! Néhány pillanatában Anthony Hopkins Hannibal Lectere, Heath Ledger Jokere jut eszembe róla. Ami a három lányt illeti (Anya Taylor-Joy, Jessica Sula, Haley Lu Richardson): vagy Shyamalan írta meg őket idegesítő hisztérikának és a szinkron kiválóan visszaadja ezt, vagy Shyamalan normális reakciókat adott a szájukba, és a magyar szinkronstúdió hozta a szokásos színvonalat.

Persze nem mondom, hogy a film hibátlan. A kritikának muszáj megemlítenie, hogy – utólag visszagondolva – néhány jelenet fölöslegesnek tűnik, hogy akadnak céltalan történések, hogy a sztori úgy önmagában nem nagy szám. De Shyamalan a B-kategóriás történetek A-kategóriás hangulattá emelésében (volt és újra) nagymester: a halottakat látó gyerek, a szuperhős-eredettörténet, az idegenek inváziója, a szörnyek az erdőben – ezek mind azért működtek nála, mert Shyamalan filmjeiben (amint egy jó világépítőtől elvárható) a narratíva másodlagos; a hangulat és a sejtetés, a mögé láttatás, a képzelet elindítása, a beleérzés a lényeg.

És itt aztán beleérezheted magad a börtönbe és a meghasadt elmébe is.

És hej, mi van a végén, barátom! Régóta nem volt ennyire valami egy film végén, csak nem mondhatom meg, mióta, mert rájönnél; százhúszat ver a szívem, ha rágondolok! Régi szép idők, amikor vágyva vártam a következő Shyamalan-filmet… Eljöttek újra.

Havasmezői Gergely

Havasmezői Gergely a Filmtekercs egyik alapítója. Történészként és újságíróként végzett, kommunikációs doktoriján dolgozik. Specializációja a film- és mozitechnika, a sci-fi és a társadalmi problémákkal foglalkozó filmek.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!