A hétvégén sikeresen révbe ért a 19. Titanic Nemzetközi Filmfesztivál. Az idei év közönségdíjas filmje a belga Hasta La Vista! lett. Ez a hibátlan flamand tragikomédia Geoffrey Enthoven rendező és producere, Mariano Vanhoof kíséretében érkezett kis hazánkba, hogy a humor demokratizáló erejével, mindig aktuális és komoly üzenetet adjanak át nekünk.
Fogyatékkal élőkről filmet, ráadásul vígjátékot forgatni nem könnyű feladat. A hatásvadász szentimentalizmus és a sértő érzéketlenség közötti határvonal vékony, megtalálni és megtartani komoly emberi és rendezői adottságokat kíván. A Hasta La Vista! alkotói felismerték a helyes arányokat és túlkapások nélkül meséltek el egy értékes és mérhetetlenül humoros történetet.
Lars (Gilles De Schrijver), Philip (Robrecht Vanden Thoren) és Jozef (Tom Audenaert) huszonéves jóbarátok, akik különböző okok miatt testi fogyatékkal élik életüket. Legnagyobb problémájukat mégsem a kerekesszék vagy a fehér bot jelenti, hanem az egyre nyomasztóbbá váló szüzességük és a szürke monotonitásban vergődő hétköznapjaik. Elhatározzák, hogy szülői felügyelet nélkül a napfényes Spanyolországba utaznak, hogy egy kifejezetten fogyatékosok számára működtetett luxusbordélyház selyemtapétás falai között, életük első nemi kalandját éljék át. Az eseményeket a rákbeteg Lars állapotának romlása bonyolítja, így a pontról pontra megtervezett nyaralásból hirtelen improvizált szökés lesz.
A mű alapjául egy 2008-ban készült dokumentumfilm szolgált, melynek szintén kerekesszékben élő főhőse egy hasonló utazás alkalmával élte át első szexuális élményét. Az alkotók elmondták, hogy az eredeti történet hőse nagy szerepet kapott a játékfilm forgatása során is. Egyrészt részletes, ugyanakkor meghökkentő lazasággal mesélt a mozgássérült emberek gondolatairól és egyáltalán nem különleges vágyairól, másrészt, hozzásegítette a három – valójában egészséges – főszereplőt a hiteles és megható színészi játékhoz. A film legnagyobb erénye, hogy a befogadókat anélkül készteti gondolkodásra és együttérzésre, hogy állandóan tragikus vagy túlcsorduló képekkel bombázná őket. Nem a mozgássérültek életéről, hanem az életről általában szól a film, csak most éppen fogyatékos emberek állnak a kamera előtt. Az élet múlandósága, a szerelem és vágyak beteljesülése vagy a barátság hétköznapi problémákat szülnek, amivel a vak embernek éppen úgy kell szembenéznie, mint egészséges embertársainak. A gúny és a rosszindulat főhőseinket is jellemzi, mikor például vallon származású kísérőjüket, vagy éppen a holland turistákat figurázzák ki. A pillanatnyi boldogság és a valamivel állandóbb dráma, a hétköznapi és a megismételhetetlen pillanatok nem az egészséges emberek privilégiumai. A bolygón minden ember, elsősorban ember, és csak azután fekete vagy fehér bőrű, szőke vagy barna hajú, alacsony vagy netalán magas növésű, hosszútávfutó vagy éppen mozgáskorlátozott.
A film vezérgondolata is lehetne, a vaksága ellenére mindenkinél tisztábban látó Jozef mondata, amit Claude-nak (Isabelle de Hertogh), az ápolónőnek szán: „Claude, a Te fogyatékosságod a hűtlen férjed volt.” A film üzenete, hogy ne csak leéljük a Földön eltöltött rövidke időt, hanem éljük is meg, annak minden felhőtlen és felhős pillanatát, hiszen lehet, hogy az lesz az utolsó. Teljesen mindegy, hogy reggel bal lábbal, vagy láb nélkül kelünk fel, ha elhisszük, hogy van értelme felkelnünk.
