Hogyan lehetséges, hogy egy kiváló alapanyagból és nagynevű színészekkel elkészített krimi, amit egy tehetséges forgatókönyvíró készített, felháborítóan középszerű legyen? A hollywoodi feldolgozás legnagyobb hibáit kritikánk második felében három pontban foglaltuk össze.
Az amerikaiak által csúcsra juttatott műfaji film, ha még nem is haldoklik, de – élve az orvosi párhuzammal – rákban szenved. Több apró tünet utal erre, amelyek valahogy mégsem ugrották meg a mozirajongók ingerküszöbét. Pedig az utóbbi három hónapban olyan hagyományos zsánerfilmek buktak meg a tengerentúli kasszáknál, mint Az ételművész, az Our Brand Is Crisis vagy a Steve Jobs. Mind feltörekvő vagy (el)ismert rendezők (pl. Danny Boyle) alkotásai, amelyekben nagynevű színészek adják a húzónevet (pl. Sandra Bullock). Ebbe a sormintába illeszkedik a Szemekbe zárt titkok is.
Az argentin krimi amerikai feldolgozása két idősíkon játszódik. Középpontjában a fiatal FBI-os, Ray áll (Chiwetel Ejiofor), akit a 9/11-es terrortámadás utáni hónapokban egy mecset megfigyelésének feladatával bíznak meg. Élete azonban váratlanul összeomlik, amikor az épület melletti kukában egy holtestet találnak, akiről kiderül, hogy társának (Julia Roberts) a lánya. Évekkel később Ray még mindig nem adta fel a reményt, hogy megtalálja az elkövetőt, ezért újra felveszi a kapcsolatot Claire-rel (Nicole Kidman), aki a gyilkosság évében jogászként vett részt a tettes előkerítésében. A nyomok egy beépített ügynökhöz vezetnek.
A klasszikus elemekben bővelkedő krimi egyszerre nyomozós (ki ölte meg Jess lányát?) és bosszútörténet (a tettesnek bűnhődnie kell, és az igazságszolgáltatás eszköze nem képes megfelelő módon megbüntetni az illetőt). A kettősség jót tesz a filmnek, összetetté válik, amit a két idősík és a három erős karakter tovább fokoz (ehhez vegyük hozzá Julia Roberts kiemelkedő játékát).
A sok adottság és lehetőség ellenére az unalom egyfajta különös filterként húzódik rá a filmre. Minden életlen és fakó, akárcsak a gyilkosságban megtört főhősök. Hiányzik az izgalom, pedig van benne üldözés, hiányzik a főhősök iránti empátia, pedig megérdemelnék, hiányzik a meglepődés, pedig a történet csavaros. Hogyan születhet kiváló feltételek mellett egy, a lehetőségeihez képest ennyire gyenge végeredmény? Mert minden kétséget kizáróan a Szemekbe zárt titkok egy kortárs amerikai tévésorozat szintjén áll. Olyan, mint egy közepes Esküdt ellenségek vagy Gyilkos elmék epizód, amelybe jó vendégszereplőt kásztingoltak, és nyomába sem ér a hasonló témájú Holtodiglannak vagy Fogságbannak.
Talán kevesen látták az eredetit, pedig a Szemekbe zárt titkok valójában egy 2009-es, azonos című argentin film. Az alkotás akkor elnyerte a legjobb idegen nyelvű film Oscar-díját, jelenleg az IMDb listáján a világ filmművészetének 134. legjobbjaként tartják számon, és valóban egy lehengerlő erejű, megrázó és rendkívül összetett alkotás. Alább három – spoilerek is tartalmazó – pontban vesszük sorra, miért és mennyivel jobb, mint az aktuális hollywoodi feldolgozás.
- A történelmi arcél kicsorbítása: a dél-amerikai dráma Argentína sötét korszakába enged betekintést. Az a morális probléma, amely a film főszereplőjét nem hagyja nyugodni évtizedeken keresztül, a Nemzeti Reorganizációs Folyamatnak nevezett katonai diktatúra terméke. Az 1976-83 között létező junta kegyetlenségének két részletébe pillantunk bele: egyrészt a rendszer bárkit bármikor „eltüntethetett”. Emellett a rendszer még az olyan eszközöktől sem riadt vissza, hogy egy elítélt szexuális erőszaktevő gyilkost engedjen szabadlábra a saját céljai érdekében – ez a szál adja a Szemekbe zárt titkok bonyoldalmát. Az amerikai feldolgozás párhuzamot állít a diktatúra titkosrendőrsége és a Bush-korszak terrorelhárító egységei közé. Halványan arra utal, hogy a World Trade Center elleni merényletek után az állampolgárok szabadságjogainak korlátozása és a terrortól való mániákus félelem olyan szintre lépett az Egyesület Államokban, hogy a hatalom képes szabadon engedni egy rendőr lányának gyilkosát, mert a terrorista-gyanús sejtek felszámolása mindennél fontosabb. Billy Ray rendező azonban láthatóan annyira megijedt ettől a kemény kritikától, amelynek alanya egyszerre a kormánya és a korszak hisztérikus állapotban lévő társadalma, hogy teljesen kiherélte azt: a remake-ben a gyilkost nem szabadon engedik, csak eltüntetik a nyomokat. Ráadásul mindezt nem arctalan szereplők, hanem két karakter teszi, akiket primitív módon egyértelműen rossz és gonosz emberként állítanak be a készítők, felmentve ezzel az egész rendszert.
- Sekélyesség és leegyszerűsítés: Juan José Campanella direktor már maga is feldolgozást készített, ő egy könyvet adaptált a filmvászonra (erről itt írtunk). A regény fókuszában az igazságszolgáltatás lassan őrlő malmai állnak, a rendszert több évtizeden keresztül ismerteti apróbb részletekkel Eduardo Sacheri. Az író közigazgatás-bírálata az adaptációban is megjelenik, hiszen a hollywoodi verzióval szemben nem kettő, hanem négy idősíkon keresztül zajlik, így különösen éles az ellentmondás a folyamatosan változó világ és a jog archaikussága között. Az állami szervezetek bírálata teljességgel hiányzik az amerikai feldolgozásból, részben emiatt pedig Nicole Kidman karaktere üres és felesleges, látható, hogy a (már megint jobb sorsra érdemes) színésznő szenved a szerepében.
„Minden kétséget kizáróan a Szemekbe zárt titkok egy kortárs amerikai tévésorozat szintjén áll”
- Lelki társ helyett munkahelyi társ: a legfontosabb különbség a két történet között Julia Roberts karakterében rejlik. Az eredetiben ő nem a főszereplő kollégája, köztük valódi kapcsolat nincs, ő csak egy átlagember, akinek a feleségét ölik meg otthonában. Nincs tehát meg az a kollegiális-baráti kapcsolat közte és a nyomozást vezető főszereplő között, mint Jess és Ray között. Az amerikai verzióban a férfi ismerte és szerette az áldozatot, ezáltal teljességgel más, sokkal egyszerűbb motiváció vezérelte a nyomozásban, mint Benjamín Espoistót. A karakterek az eredetiben jóval összetettebb struktúra szerint illeszkednek egymáshoz, és a párhuzam sokkal lágyabb, mégis sokkal megragadóbb. A gyilkos, az áldozat férje és a főhős egyaránt egy szenvedély rabja, amely korszakoktól és az évek múlásától függetlenül irányítja életüket. A nyomozó három évtizeden keresztül szerelmes Irene Menéndez Hastings bírónőbe (a remake-ben ő Claire), az áldozat férjét a gyűlölet fűti harminc éven át, míg a tettes vesztét a kedvenc focicsapata iránti, minden változás ellenére fennmaradó rajongása okozza. A pszichológiai párhuzamok hiányában az amerikai filmben mindenki csak lóg a levegőben, nem köti össze őket semmi. Emlékszem, az eredeti utolsó jelenete olyan hatással volt rám, hogy a film megtekintése utáni nap ismét elmentem moziba, mert azt hihetetlenül különleges élményt azonnal újra át akartam élni. Az amerikai verzióban ennek a hangulatnak nyoma sincs.
Sok más eltérés is tapasztalható a két verzió között, de sajnos én egy-két beállítást leszámítva egyetlen olyat sem tapasztaltam, ami az amerikai javára szolgált volna. Lényeges azonban megjegyezni, hogy a hollywoodi krimi alapvetően nem rossz (noha nem is jó), igazán attól válik felháborítóan gyengévé, hogy ennek létezik egy olyan argentin verziója, amelyhez egyszerűen nem lett volna szabad hozzányúlni – legalábbis így nem. Létezik persze ellenpélda is az ilyen típusú amerikai arroganciára (gondolok itt David Fincher Tetovált lányára), összességében azonban a Szemekbe zárt titkok egyetlen erénye, hogy megnyugtat bennünket: az amerikai műfaji film, ha nem lesz képes megújulni, nem méltó a túlélésre.