Kritika

Szemfényvesztésbe zárt hatásvadászat – Szemekbe zárt titkok

Szemekbe zárt titkok - az első kép a készülő amerikai remake-bőlHogyan lehetséges, hogy egy kiváló alapanyagból és nagynevű színészekkel elkészített krimi, amit egy tehetséges forgatókönyvíró készített, felháborítóan középszerű legyen? A hollywoodi feldolgozás legnagyobb hibáit kritikánk második felében három pontban foglaltuk össze. 

Az amerikaiak által csúcsra juttatott műfaji film, ha még nem is haldoklik, de – élve az orvosi párhuzammal – rákban szenved. Több apró tünet utal erre, amelyek valahogy mégsem ugrották meg a mozirajongók ingerküszöbét. Pedig az utóbbi három hónapban olyan hagyományos zsánerfilmek buktak meg a tengerentúli kasszáknál, mint Az ételművész, az Our Brand Is Crisis vagy a Steve Jobs. Mind feltörekvő vagy (el)ismert rendezők (pl. Danny Boyle) alkotásai, amelyekben nagynevű színészek adják a húzónevet (pl. Sandra Bullock). Ebbe a sormintába illeszkedik a Szemekbe zárt titkok is.

Az argentin krimi amerikai feldolgozása két idősíkon játszódik. Középpontjában a fiatal FBI-os, Ray áll (Chiwetel Ejiofor), akit a 9/11-es terrortámadás utáni hónapokban egy mecset megfigyelésének feladatával bíznak meg. Élete azonban váratlanul összeomlik, amikor az épület melletti kukában egy holtestet találnak, akiről kiderül, hogy társának (Julia Roberts) a lánya. Évekkel később Ray még mindig nem adta fel a reményt, hogy megtalálja az elkövetőt, ezért újra felveszi a kapcsolatot Claire-rel (Nicole Kidman), aki a gyilkosság évében jogászként vett részt a tettes előkerítésében. A nyomok egy beépített ügynökhöz vezetnek.

2111A klasszikus elemekben bővelkedő krimi egyszerre nyomozós (ki ölte meg Jess lányát?) és bosszútörténet (a tettesnek bűnhődnie kell, és az igazságszolgáltatás eszköze nem képes megfelelő módon megbüntetni az illetőt). A kettősség jót tesz a filmnek, összetetté válik, amit a két idősík és a három erős karakter tovább fokoz (ehhez vegyük hozzá Julia Roberts kiemelkedő játékát).

A sok adottság és lehetőség ellenére az unalom egyfajta különös filterként húzódik rá a filmre. Minden életlen és fakó, akárcsak a gyilkosságban megtört főhősök. Hiányzik az izgalom, pedig van benne üldözés, hiányzik a főhősök iránti empátia, pedig megérdemelnék, hiányzik a meglepődés, pedig a történet csavaros. Hogyan születhet kiváló feltételek mellett egy, a lehetőségeihez képest ennyire gyenge végeredmény? Mert minden kétséget kizáróan a Szemekbe zárt titkok egy kortárs amerikai tévésorozat szintjén áll. Olyan, mint egy közepes Esküdt ellenségek vagy Gyilkos elmék epizód, amelybe jó vendégszereplőt kásztingoltak, és nyomába sem ér a hasonló témájú Holtodiglannak vagy Fogságbannak.

Szemekbe zárt titkok (Secret In Their Eyes)Talán kevesen látták az eredetit, pedig a Szemekbe zárt titkok valójában egy 2009-es, azonos című argentin film. Az alkotás akkor elnyerte a legjobb idegen nyelvű film Oscar-díját, jelenleg az IMDb listáján a világ filmművészetének 134. legjobbjaként tartják számon, és valóban egy lehengerlő erejű, megrázó és rendkívül összetett alkotás. Alább három – spoilerek is tartalmazó – pontban vesszük sorra, miért és mennyivel jobb, mint az aktuális hollywoodi feldolgozás.

  • A történelmi arcél kicsorbítása: a dél-amerikai dráma Argentína sötét korszakába enged betekintést. Az a morális probléma, amely a film főszereplőjét nem hagyja nyugodni évtizedeken keresztül, a Nemzeti Reorganizációs Folyamatnak nevezett katonai diktatúra terméke. Az 1976-83 között létező junta kegyetlenségének két részletébe pillantunk bele: egyrészt a rendszer bárkit bármikor „eltüntethetett”. Emellett a rendszer még az olyan eszközöktől sem riadt vissza, hogy egy elítélt szexuális erőszaktevő gyilkost engedjen szabadlábra a saját céljai érdekében – ez a szál adja a Szemekbe zárt titkok bonyoldalmát. Az amerikai feldolgozás párhuzamot állít a diktatúra titkosrendőrsége és a Bush-korszak terrorelhárító egységei közé. Halványan arra utal, hogy a World Trade Center elleni merényletek után az állampolgárok szabadságjogainak korlátozása és a terrortól való mániákus félelem olyan szintre lépett az Egyesület Államokban, hogy a hatalom képes szabadon engedni egy rendőr lányának gyilkosát, mert a terrorista-gyanús sejtek felszámolása mindennél fontosabb. Billy Ray rendező azonban láthatóan annyira megijedt ettől a kemény kritikától, amelynek alanya egyszerre a kormánya és a korszak hisztérikus állapotban lévő társadalma, hogy teljesen kiherélte azt: a remake-ben a gyilkost nem szabadon engedik, csak eltüntetik a nyomokat. Ráadásul mindezt nem arctalan szereplők, hanem két karakter teszi, akiket primitív módon egyértelműen rossz és gonosz emberként állítanak be a készítők, felmentve ezzel az egész rendszert.
  • Sekélyesség és leegyszerűsítés: Juan José Campanella direktor már maga is feldolgozást készített, ő egy könyvet adaptált a filmvászonra (erről itt írtunk). A regény fókuszában az igazságszolgáltatás lassan őrlő malmai állnak, a rendszert több évtizeden keresztül ismerteti apróbb részletekkel Eduardo Sacheri. Az író közigazgatás-bírálata az adaptációban is megjelenik, hiszen a hollywoodi verzióval szemben nem kettő, hanem négy idősíkon keresztül zajlik, így különösen éles az ellentmondás a folyamatosan változó világ és a jog archaikussága között. Az állami szervezetek bírálata teljességgel hiányzik az amerikai feldolgozásból, részben emiatt pedig Nicole Kidman karaktere üres és felesleges, látható, hogy a (már megint jobb sorsra érdemes) színésznő szenved a szerepében.

„Minden kétséget kizáróan a Szemekbe zárt titkok egy kortárs amerikai tévésorozat szintjén áll”

  • Lelki társ helyett munkahelyi társ: a legfontosabb különbség a két történet között Julia Roberts karakterében rejlik. Az eredetiben ő nem a főszereplő kollégája, köztük valódi kapcsolat nincs, ő csak egy átlagember, akinek a feleségét ölik meg otthonában. Nincs tehát meg az a kollegiális-baráti kapcsolat közte és a nyomozást vezető főszereplő között, mint Jess és Ray között. Az amerikai verzióban a férfi ismerte és szerette az áldozatot, ezáltal teljességgel más, sokkal egyszerűbb motiváció vezérelte a nyomozásban, mint Benjamín Espoistót. A karakterek az eredetiben jóval összetettebb struktúra szerint illeszkednek egymáshoz, és a párhuzam sokkal lágyabb, mégis sokkal megragadóbb. A gyilkos, az áldozat férje és a főhős egyaránt egy szenvedély rabja, amely korszakoktól és az évek múlásától függetlenül irányítja életüket. A nyomozó három évtizeden keresztül szerelmes Irene Menéndez Hastings bírónőbe (a remake-ben ő Claire), az áldozat férjét a gyűlölet fűti harminc éven át, míg a tettes vesztét a kedvenc focicsapata iránti, minden változás ellenére fennmaradó rajongása okozza. A pszichológiai párhuzamok hiányában az amerikai filmben mindenki csak lóg a levegőben, nem köti össze őket semmi. Emlékszem, az eredeti utolsó jelenete olyan hatással volt rám, hogy a film megtekintése utáni nap ismét elmentem moziba, mert azt hihetetlenül különleges élményt azonnal újra át akartam élni. Az amerikai verzióban ennek a hangulatnak nyoma sincs.

Sok más eltérés is tapasztalható a két verzió között, de sajnos én egy-két beállítást leszámítva egyetlen olyat sem tapasztaltam, ami az amerikai javára szolgált volna. Lényeges azonban megjegyezni, hogy a hollywoodi krimi alapvetően nem rossz (noha nem is jó), igazán attól válik felháborítóan gyengévé, hogy ennek létezik egy olyan argentin verziója, amelyhez egyszerűen nem lett volna szabad hozzányúlni – legalábbis így nem. Létezik persze ellenpélda is az ilyen típusú amerikai arroganciára (gondolok itt David Fincher Tetovált lányára), összességében azonban a Szemekbe zárt titkok egyetlen erénye, hogy megnyugtat bennünket: az amerikai műfaji film, ha nem lesz képes megújulni, nem méltó a túlélésre.

Tóth Nándor Tamás

Tóth Nándor Tamás külpolitikai és kulturális újságíró volt. A kettő metszetéből alakult ki filmes specializációja: a politikai témájú és a társadalmi változásokat feldolgozó filmek, valamint a Mediterrán-térség, Németország és Latin-Amerika filmművészete. A Filmtekercs Egyesület pénzügyi vezetője. tothnandor@filmtekercs.hu

WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com