A tavalyi év egyik legjobban várt román filmjében a szokásos hiperrealista hozzáállást kaptuk. Radu Muntean ismét szuperközeliben vesz egy történetet: kameraállásai mellett vonatkozik ez az emberi reakciókra is. A lépcsőházban elkövetett gyilkosságot nem a klasszikus nyomozási narratívával, hanem az arra adott emberi visszajelzések tükrében látjuk, a szivárvány minden színében.
Teodor Corbannak jó éve volt a tavalyi: a Berlini Filmfesztiválon debütált, majd ősszel hozzánk is nagy hangon eljutott Aferim! főszerepe után Cannes-ban Az alsó szomszéd következett. A román filmművészet jelenlegi két legnagyobb Raduja, Jude és Muntean hozta tehát őt helyzetbe, két különböző, mégis hangsúlyos szerepben. Amíg Jude 19. századi folyton beszélő hőséből szép lassan kihámozzuk a lényeget, addig Pătraşcu úr, egyszerű bukaresti vállalkozó családapa hallgatásával mondja el a legtöbbet. A film elején lépcsőházi fültanúja lesz egy beszélgetésnek egy férfi és egy nő között. Délután a nőt holtan találják lakásában. A főszereplőnek minden kétséget kizáróan az a véleménye, van összefüggés a két eset között, mégsem jelzi ezt a rendőrségnek. A dolgok továbbfeszülnek, amikor a gyilkos ügyfele lesz Pătraşcunak. Aki továbbra is néma marad, azonban belül emésztik a történtek.
Az alsó szomszéd hozza Muntean előző filmjének szuperlassított és szuperközeli tulajdonságait. Ahogy a 2010-es Ünnepek után extrarészletességgel mutatta meg egy házasságban megesett megcsalás részleteit, úgy részletezi itt egy gyilkosság és az arra adott reakciók kapcsolatát, különbözőségét. És ahogy előbbi esetében sem szaftos részletekre kell gondolni (hiszen az életben is csendben zajlanak ezek a drámák), úgy itt sem láttat semmit: a bejárati ajtó rendőrségi szalaggal elzárva és néhány, félszavakból is érthető beszélgetés mindent elmond, sok idő telik el, amíg explicit módon hangzanak el krimikből ismert kifejezések. A gyilkos is nagyon kedves és előzékeny. A szuperlassítottság és részletgazdagság hosszú snittekkel operál, amiben lehetőség van a történetben résztvevő szereplők kapcsolatának alapos megvizsgálására. A főszereplő viszonya családtagjaival a gyilkosság előtt és után jelentősen megváltozik, Pătraşcu egyre frusztráltabb lesz, ami környezetére is hatással van, nem is beszélve a gyilkossal való kapcsolatáról. Hallgatásáról nem sokat tudunk, motivációit nem nagyon látjuk (hacsak nem vihetjük általánosságba: a férfiak nehezebben nyílnak meg, sokáig tart rászánni magukat, hogy valami fontos dologról beszéljenek). Ez azonban csak részint zavaró, ugyanakkor eléri a rendező, hogy ne a gyilkosság részleteire, hanem a főszereplő fejében zajló folyamatokra figyeljünk.
Talán ugyanezt a célt keresi a film képi világa is. Már-már sauli mennyiségben látunk szuperközeli felvételeket fókuszban a főszereplővel akár közvetlenül, akár az autó visszapillantójából. Mondanom sem kell, a fókusz akkor is Pătraşcun van, amikor a történések egyébként kívül zajlanak. Ez a megjelenítési mód lehetőséget ad arra is, hogy valamiféle belső mozit alakítson ki bennünk, egyre jobban azonosulva a főhős frusztrált állapotával, így egyre inkább a megfelelő reakciónak tekinthetjük a finálé verekedését a főszereplő és a gyilkos között.
Érdekes kérdés, bár a főhős viselkedéséhez képest mellékes a ház többi lakójának reakciója: az áldozatról pillanatok alatt szövődő elméletektől kezdve a bejáratnál folyamatosan égő gyertyákon át a főszereplő fiának tudatalatti azonosulásáig, ami a film utolsó, holdkóros jelenetében lesz teljessé.
Rövid időn belül a második kriminek nevezhető román film jut el a magyar mozikba. Amíg azonban a Miért én? sokkal inkább műfaji alkotás a politikai thrillerek eszköztárának sajátosan román elemekkel való felhasználásával, addig Az alsó szomszéd inkább csak történetének kiindulópontjában nevezhető kriminek. Radu Muntean nem tudja, de nem is akarja meghazudtolni magát és a továbbra is töretlen román szerzői filmet.
[author_bio author=”ryzsy”]
