Ridley Scott mesterműve vászonra született. Az Alien, A nyolcadik utas: a Halál harmincöt év múltán is szép és erős. Nézd meg moziban!
Harmincöt éves az Alien. A filmmel nemcsak a sci-fi egyik legbefolyásosabb mitológiája jelent meg, hanem a science-fiction új iránya, a horror addig ismeretlen szintje és a modern női akcióhős is. (A feminizmushoz is sokat tett hozzá a film egyébként.) Ezek a megállapítások ma már közhelynek számítanak, és az ember bele se gondol: mekkora műről beszélünk itt! Mekkora hatást váltott ki ez a jelentéktelennek induló szörnyhorror!
Most, a harmincötödik évforduló tiszteletére újra moziba kerül a 2003-as rendezői változat digitálisan felújítva. És hidd el, látnod kell.
A film kezdő képsorai a Nostromót pásztázzák. Az üres folyosók – emlékszel a tévéből, a VHS-kazettáról, a DVD-ről? Én alig. Bezzeg emlékeznék, ha vásznon láttam volna! Mert nem hiába nevezték a művészeti rendezés és a díszlet Oscarjára; nagyvásznon a Nostromo gyönyörű. Minden egyes képen. Olyan részleteket, beállításokat fedezhetünk fel, melyek nem is léteznek kisebb méretben/felbontásban. Színeket, melyek korábban nem voltak! És a skála egyértelműen vászonra szabott: a vászon előtt ott érzed magad te is a folyosókon.
Következésképp a hatás is erősebb. Ez a harmincöt éves alkotás ma is magával ragad. Vannak részei, melyek nem öregedtek szépen – a chestburster bábu nevetséges, szegény, a hang pedig nagyon nem Dolby Surround, ezzel kollégám is egyetértett –, de ezek jelentéktelenek a film általános minőségéhez képest. És a felújítás igen jól sikerült: észrevehetetlen, mi csak a filmet látjuk, oly közel az eredeti minőséghez, amennyire lehet.
„Nagyvásznon a Nostromo gyönyörű.
Minden egyes képen.”
Néhány filmnél óhatatlanul a sors (szerencse/Isten) kezére kell gyanakodnunk, annyira valószínűtlen a végül lezajló valóság. Itt például Dan O’Bannon eredeti forgatókönyvét, mely már eleve számos ikonikus pillanatot tartalmazott (és elég volt ahhoz, hogy Alan Dean Foster kiváló könyvet szerkesszen belőle), Walter Hill és David Giler producerek írták át, beillesztve a női karaktereket – Ripley eredetileg férfi volt – és az androidot, megteremtve például a dialógusok jellegzetes szárazságát. H. R. Giger dizájnjához azonban nem nyúltak. Walter Hill még meg is rendezte volna a filmet, végül mégis a fiatal Ridley Scott mellett döntött, maga pedig producerként maradt az alkotás mellett – ennek a nagyszerű döntésnek köszönhetjük a legtöbbet, mert Scott aprólékos zsenialitása tette ezt a filmet felejthető monster-slasherből a filmtörténet egyik nagy alkotásává.
És végül közösen megtalálták a hasonlóan ismeretlen, fiatal színésznőt, Sigourney Weavert.
Ridley Scott minden rendezői döntése jónak bizonyult, a film általános irányaitól az apró részletekig, a kivágásra ítélt jelenetekig, a híres storyboardig, melynek hatására a stúdió megduplázta a költségvetést. Sok történet és érdekesség kering a gyártásról; összességükben ezt a képet mutatják: a rendező a film készítésének minden fázisában ura volt a helyzetnek, és egyszerre bizonyított kivételes kreativitást a viszonylag szűk anyagi lehetőségek között és látnoki megérzést abban, hogy az újfajta látványvilágból mi fog működni a vásznon és mi nem. Az Alien nem volt eredendően az a mű, amivé Ridley Scott tette, és nem is holmi véletlennek köszönhetően vált naggyá: tudatos, sokszor bátor munka volt végig.
És amikor az első, ismerős zenei témák megszólalnak, te visszaugrasz oda, ahol először láttad az Alient – a tévé elé, a kazetták közé, a legszerencsésebbek egy régi Vörös Csillag moziba. És újra átéled, csak most jobban, nagyobban. A legjobb fajta emlékidézés: nem nosztalgia, hanem felelevenítés. Megelevenítés. Felújítás. Menj és nézd meg!
