Értékelés: 7/10 Így értékelünk mi »


aljasnyolcas1

Egyszer mindenki kinövi az (egyik) kedvenc rendezőjét. Engem lepett meg legjobban, hogy Tarantino trükkjei az Aljas nyolcasban már nem tudtak lenyűgözni.

A sztár- és franchise vezérelte kortárs filmgyártásban, Quentin Tarantino azon kevés rendező közé tartozik – talán Christopher Nolan mellett –, akinek pusztán a neve bevonzza a közönséget, bármit is csináljon. Míg Nolan hatásvadászata soha nem tudott megfogni, Tarantino korábbi munkáira kellemes nosztalgiával gondolok, és várom, hogy minden új filmjében olyat lássak, amit senki más nem tud rajta kívül mutatni. Olyan belső szabályrendszer szerint működő világokat alkot, amiben, eddig úgy gondoltam, helye van a brutalitásnak, és bőven elég volt a stílusjátékán ámulni, hogy ezt morálisan sose kérdőjelezzem meg.

Hirdetés

aljasnyolcas8

 

Az operatőr, Robert Richardson bámulatos kezdőképei és Ennio Morriocone filmzenéje gyorsan behúznak Tarantino a Becstelen brigantyk és a Django elszabadul után harmadik újraírt történelmi fantáziájába. A film alapszituációját a vadnyugati környezet és annak jellegzetes szereplői teremtik meg, de westernnek nem igazán nevezhető, ahogy például a Django sem volt az. Sokkal inkább kamaradráma vagy nyomozós krimi. Ha mégis western, akkor Tarantino azt a műfajt szedi szét darabjaira, ami megteremtette és időről-időre újra megpróbálja megszilárdítani a konzervatív amerikai nemzeti identitást. Az Aljas nyolcas annyiban újító, hogy polgárháború utáni faji ellentéteit teszi meg fő konfliktussá. A fajgyűlölet és diszkrimináció tematikája korábban csak burkoltan, tudat alatt jelenhetett meg a westernekben – a feketék helyett az indiánok testesítették meg a fehérek kisebbségtől való félelmeit, legyőzésük erősítette meg a fennálló társadalmi rendet. Újrajátszott történelem, mert a film radikálisan más befejezést kínál az elnyomott réteg számára.

aljasnyolcas5

Abban is atipikus western, hogy szinte csak erkölcstelen antihősöket vonultat fel. Jó/rossz ellentétet nem is lehet felállítani, mert mindenki ugyanakkora szemétláda. A „hóhér” John Ruth (Kurt Russell) vérdíj reményében felakasztani viszi Daisy Domergue-t (Jennifer Jason Leigh), a hóviharban találkozik az egykor északiak oldalán harcoló fekete Warren őrnaggyal (Samuel L. Jackson), aki szintén fejvadász, valamint az ostoba seriffjelölt Mannixszel (Walton Goggins). A hóvihar elől a fogadóba mennek, ahol négy másik ismeretlent találnak, és mindenki gyanús. Tarantino szándékosan többszereplős filmet képzelt el, ahol egyik karakter sem fontosabb a másiknál, de ennek eredménye az lett, hogy igazából senki sem válik igazán jellegzetessé. Ki lehet emelni pár színészi alakítást, de inkább csak a rendező korábbi karaktereinek kissé módosított változatait látjuk újra, akik tisztességesen felmondják a jópofának szánt dialógusokat. Jackson hozza a rutint, és Kurt Russel néha idóta kis olvasószemüveget viselő karaktere Daisyvel való kapcsolata miatt válik árnyaltabbá. De Tim Roth, Demian Bichir vagy Jennifer Jason Leigh – akinek minden grimasza tökéletes –, adottságai kihasználatlanul maradnak. A Leigh alakította egyetlen fontos női (antagonista) szereplőt, ahogy azt többször hangsúlyozzák, pont úgy kell kezelni, ahogy az összes többi férfit, ő is válik a legtöbb bántalmazás elszenvedőjévé. Hogy ez szimplán szexizmus, vagy épp annak kritikája, azt nem tudom eldönteni.

aljasnyolcas3

A Djangóhoz képest csendesebb, kevésbé grandiózus film eleinte az Aljas nyolcas, és a játékidő közepéig úgy tűnik, Tarantino ezúttal elkötelezi magát a klasszikus történetvezetés mellett, ami kifejezetten jól áll neki. Kint süvít a szél, és bent is – a klausztrofób, zárt szituációban megmutatkozik a szereplők igazi arca. A polgárháború sérelmeit magukon viselő és az előitéleteikből nem engedő alakok összezártsága semmi jót nem jelent. Könnyen lehet bárkiből potenciális szövetséges vagy ellenség.

Amikor már pattanásig feszül a helyzet, Tarantino bedobja azt az eszköztárat, amit két évtizede mindenki tőle másol. De a megkevert időrend, szerzői kommentár vagy a stilizált látványvilág (lassítások, az erőszak esztétizálása) szükségtelennek, erőtlennek hat. Egyrészt pofátlan újrafelhasználása a korábbi filmjeiben megjelenő elemeknek, és nem is szolgálják az egyébként nagyon egyszerű történet szövését. Korábban volt helye annak, hogy több szemszögből látjuk ugyanazt a helyzetet, és a fejünkben rakjuk össze a történetet, itt ugyanez felesleges túlmagyarázás. Hiába válik akciódúsabbá és pörgősebbé a cselekmény egy bizonyos pont után, mégsem izgalmasabb annál, mint amikor csak lassú tempóban beszélgettek a szereplők és gyűlt a feszültség. Ha a három órában valami unalmas, akkor azok pont a csavarosnak szánt, de mégis kiszámítható fordulatok és az arcunkba tolt véres erőszak.

Ahogy Mannix, miután pisztolyt szorítanak a halántékához, a vita közepén kijelenti, hogy inkább ne beszéljünk már a politikáról, Tarantino is ugyanúgy visszavonul a konfliktus feloldásától. A felépített árnyalt faji diskurzusra adott válasza csak a kéjes, válogatás nélküli személyes bosszú lesz. A cinikus zárlat fényében átértelmezhető ez a mai társadalomra is rávetített kommentár – hiszen közel sem valósult meg Lincoln elfogadáson alapuló utópiája. Ezért tulajdonképpen üdvözölhetnénk, hogy Tarantino sötét és kiábrándult helyzetjelentése nem áltat a társadalmi egység és együttműködés hamisságával, és jobb esetben hagy maga után gondolkodni valót. De az is lehet, hogy ezúttal sem akart mást, csak egy szórakoztató vérfürdőt rendezni.

Adatlap

Aljas nyolcas (The Hateful Eight)
színes, magyarul beszélő, amerikai western, 182 perc, 2015

rendező: Quentin Tarantino
forgatókönyvíró: Quentin Tarantino
operatőr: Robert Richardson
zene: Ennio Morricone
vágó: Fred Raskin

szereplők:
Kurt Russell (John Ruth)
Samuel L. Jackson (Marquis Warren őrnagy)
Jennifer Jason Leigh (Daisy Domergue)
Tim Roth (Oswaldo Mobray)
Walton Goggins (Chris Mannix)

IMDb
Mafab

, , , , , , ,

Van véleményed? Oszd meg velünk!

Powered by Facebook Comments