Magazin Papírfény

A dzsungelsziget foglya: az eredeti Tarzan

Tarzan nem csak fantasztikus filmszereplő: kulturális szimbólum, toposzok és archetípusok hordozója, izgalmas irodalmi figura is. A karaktert és kontextusát elemző cikk első részét olvashatjuk most.

 

Tarzan, a naiv

A Tarzan-filmek többsége eddig a történet zsigeri naivitására koncentrált, mások eposzt akartak belőle faragni (főként a némafilmes feldolgozások), esetleg viktoriánus nagyregényt (Greystoke, Tarzan a majmok ura Tarzan: Christopher Lambert, r: Hugh Hudson), melynek méltóságteljes felszíne mögött vad szenvedélyek remegnek, s volt, aki James Bond sikerét meggyalogolva kémfilmmé alakította (Tarzan and the Valley of Gold (1966), Tarzan: Mike Henry, r: Robert Day). Ám eddig egyetlen film sem próbálkozott azzal, hogy visszaadja azt a hidegrázós borzalmat, ami e naiv, olykor valóban eposzi máz alatt van.

Burroughs “ponyvaregényfolyama” persze nem egy eposz, hanem csupán véletlenszerű játék mindenféle motívumokkal, mintha a sztori csak alibinek lenne. Ponyvaregény persze, amiben alighanem hiába keresnénk öncélú kalandon és megmosolyogtató konyhafilozófián kívül mást. A szereplők tetteinek motiváltsága is egyszerű kliséket követ. Ez alól általában maga a főhős sem kivétel, aki az eposzi hősökhöz hasonlóan ismétlődő szöveghelyek közt éli napjait, csak hát, szemben a héroszokkal, aligha van tetteinek igazi következménye.

Tarzan, a majomember jobbára beszédképtelen, jámbor ösztönlényként jelenik meg mindennapi metaforáink között. Kétségtelen ehhez főként a húszas, harmincas évek fekete-fehér filmfeldolgozásai szolgáltatnak alapot. Bár abban a címszereplő nemes érzésű igazságosztóként jelenik meg, de hiába mentette meg Jane-jét mindenféle vadaktól, szolgáltatott igazságot a maga bölcs módján, a pop-kulturális közhely szerint ő az az erős és kissé ütődött óriás, aki  nem tud  jól formált mondatokban beszélni.

Pedig a Tarzan-könyvek lényege éppen a szó, a beszéd, a kommunikáció, amivel a főhős ki tud törni elszigeteltségéből. A történet ugyanis az elszigeteltség, az elszigetelődés történeteként is felfogható. Minden Tarzan-könyvben tematizálódik valamiképp a fogság. A harmadik kötetben (Tarzan a fenevadak élén) egyértelműen vezérmotívummá válik, mígnem az egyik utolsó történetben már vadállatként szállítják az angol lordot, ketrecben egy hajó fenekén.

A könyvek Tarzanja nem csupán az őserdők vadállati nyelvén tud beszélni, de tud angolul, franciául, mindenféle fiktív és valóságos nyelveken, ahogy az óriásmajmok nyelvén és latinul is. Edgar Rice Burroughs úgy írta meg a hősét, hogy ő legyen a civilizáció kora előtti romlatlan ember, aki megismerkedve az emberiség vívmányaival elfoglalja helyét az őt megillető trónon. De Tarzan úgy találkozik ezekkel a vívmányokkal, hogy mindvégig kívülálló marad, jellemét nem befolyásolják a civilizáció Burroughs által sokszor hangoztatott káros hatásai.

Ez a kívüliség persze nagyon sok alakot öltött már az irodalomtörténetben: Ibn Tufajl természetes embere Hajj ibn Jakzán, akit egy lakatlan szigeten egy gazella nevel fel és autodidakta filozófusként ismerkedik a világgal; Voltaire vadembere, aki tükröt tart a 18. századi francia társadalomnak; vagy Kipling  Mauglija, akinek a történetei a dzsungel vad törvényei mögötti etikát mutatja be – azért is születtek, hogy rálelhessünk azokra az alapvető emberi tulajdonságokra, amik lényegünket alkotják.

Erdő – hülé, hylaea

Amikor Arisztotelész a formák előtti anyagot próbálta megnevezni, „ami önmagában se nem valami, se nem mennyiség, se más olyasmi, amikkel a létezőt szoktuk meghatározni”, a hülé szót  használta, ami, ahogy erre Hankiss Elemér is rámutat, betű szerint azt jelenti: erdő. Hylaea-nak hívjuk most is a trópusi erdőségeket, ha a tudományos nevüket akarjuk használni. Az erdőség a maga áthatolhatatlanságában, formátlanságában vonzotta a görögök képzeletét: Hylea a görög mitológiában is megjelenik, ott él minden szörnynek anyja, Ekhidna, akinek gyermekeivel (Hüdra, Khimaira vagy a nemeiai oroszlán) a hatalmas erejű Heraklész is küzdött.

tarzan_1Az erdőről talán eszünkbe juthatnak még a germán erdősségek, melyek útját állták a Római Birodalom terjeszkedésének, s később a Grimm-mesék központi toposzává váltak. Számunkra, magyarok számára a Bakony volt egykor az Erdő, mely régen talán egész a Dráváig húzódott, és napokig is lehetett bolyongani benne, anélkül, hogy az eget meg lehetett volna látni. Olyan sűrű volt, hogy a honfoglalók gyakorlatilag körbelakták, s eleinte csak az üldözések elől menekülők tévedtek be sűrű fái közé.

De az ókori görögöknél még távolabbra is mehetünk az időben. Az emberiség első fennmaradt eposzának, a Gilgamesnek is egyik legfontosabb helyszíne az erdő, ahonnan Enkidu származik.

Ott álltak: Gilgames és Enkidu az erdő szent küszöbén.
Látva-látták a cédrusok sötétre zárt sűrűjét,
látva-látták a tűnt homályba vesző ösvényt,
Huvava félelmes nyomait. Ott: hol az jött és ment,
amit letiport az újra és újra kisarjadt,
hisz megújult mindig a mágikus erdő
a Cédrus-hegyen, istenek lakhelyének küszöbén,
istennők trónjának páholyán, ott: hol
Gilgamest és Enkidut gyötörte a tudni-vágy.
Ott a Föld hatalmas cédrus szakállat növesztett,
önnön orcájára édes árnyékot így vetett,
hogy ki e sűrűbe indult, mind elveszett.
Tüskés bozót alulról és sűrű erdő odafent
vastag boltozattal nagy sátrat emeltek,
melynek sűrűjében nincs se fönt, se lent.
Cédrusok és ciprusok összekavarodva,
úgy tűnt, nincs út már többé sehova,
se oda-innen, se innen-oda.
Oly hatalmasra nőttek a fák,
nem csak az eget, de egymást
is folyvást át-, és átkarolták.
Így táncolt a Cédrus-hegyen a cédrus erdő;
sebeiből pedig csak hullott,
egyre hullott a gyanta eső.
Gyanta-áradattá ömölve össze,
gyilkos folyamként söpörve
útjába sodrodót mind elölve.
És akkor: Gilgames és Enkidu az erdő szent küszöbén,
hallva-hallották, hogy egy madár zengni kezd;
hallva-hallották, hogy zengésre zeng felelet.
Remegő morajjá rezgett e zengéstől a levegő,
mígnem egy kabóca kezdett szólóba,
s követte őt ezer társa rengő kórusba.
Daluk teret szőtt, csipogó csönddé téve a levegőt,
hol galamb nyögött ott gerle válaszolt,
a gólya keleplése az erdőn áthatolt.
Fajd zokogott és még vagy tízezer madár,
tízezerszer tízezer különböző hangon
zengve áradt szerte a dallam-ár.
S a dallam-árra ült fel fennhangú énekével
egy majom, sikoltó kéjjel,
dalában a sötétlő éjjel.

Az eposz a vadont és a civilizált világot állítja szembe egymással. És úgy vélem, igazat adhatunk Weiner-Sennyei Tibornak, a szövegrész fordítójának: az eposz szerzője nosztalgiával és lelkiismeret furdalással telve idézi fel az erdő képét. Ami már-már környezettudatos gondolkodásra utal, a civilizáció hajnalán.

Természetesen Gilgames erdeje, a Bakony vagy az afrikai dzsungel sok mindenben különböznek egymástól. Ám minden mitikus erdő a rejtélyek világa, ami egyszerre csapda és menedék is. Ez az ősanyag tökéletes terep arra, hogy mindenféle pszichológiai, társadalmi kísérleteket végezzünk benne. Bouroughs is ezt teszi könyveiben.

Kaland

A Tarzan könyvek legfontosabb eleme a kaland, ami mindent bekebelez. Ez irányítja meséjét. A cselekmény általában több szálon fut. Néhány esetben az időben is ugrál. Egyik prototípusa azoknak a történeteknek, melynek lényege, hogy valamilyen módon fenntartsa az izgalmat: a hős vajon odaér-e az utolsó pillanatban megmenteni, akit meg kell. A kalandok sorrendje, szereplői, helyszíne azonban mindegy.

tarzan_3Bourroughs sosem járt Afrikában, s elég halvány elképzelése van arról, hogyan élnek ott az emberek. Éppen ezért teljesen szabadjára engedi a képzeletét: őslényeket, beszélő gorillákat, keresztes lovagokat, rómaiakat helyez el Afrika fennsíkjain, völgykatlanain, őserdei mélyén. Így teszi egyértelművé, akarva-akaratlanul, hogy könyvét semmiképpen sem olvashatjuk etnográfiai kalauzként. Egyik visszatérő helyszíne például Opar városa, melynek uralkodója La, a lángsugarú isten főpapnője s körülötte népe: Atlantisz elsüllyedt világának elkorcsosult leszármazottai.

Bouroughs tehát hetet-havat összehordott 24 regényében és ezzel olyan népszerűségre tett szert, hogy valójában felülírta a vadember hagyományát – miközben olyan embereket ihletett meg, mint Gabriel Garcia Marquez vagy (a nemrégen újra Magyarországra látogatott) Jane Goodall.

Tarzan történetei és a mágikus realizmus között egyáltalán nem nehéz kapcsolatot találni. Marquez többször is megemlíti Bouroughs hősét, amikor olvasmányairól kérdezik, így válaszolt például Plinio Apuleyo Mendoza kérdésére: „Van viszont néhány könyv, amely jobban tetszik a többinél, de ezek sem mindig ugyanazok. Nem is azért szeretem őket, mintha jobban volnának megírva, hanem egészen különböző, gyakran nehezen megmagyarázható okok miatt. Ma este például a következő volna a lista: Szophoklész: Oidipusz király, az Amadís de Gaula, a Lazarillo de Tormes, Defoe: Londoni pestis, Pigafetta: Primo viaggio intorno al globo terracqueo [Az első utazás a Föld körül], Burroughs: Tarzan, a dzsungel fia és mások.” (Plinio Apuleyo Mendoza: A guajava illata)

Jane Goodall a fák lombjai között olvasta a Tarzan regényeket. Szinte minden beszédében utal a karakterre, s mindig hozzáteszi, hogy Tarzan a rossz Jane-t vette el. Valószínűleg a majomember történetei is hozzásegítették ahhoz a felismeréshez, hogy a csimpánzoknak önálló személyiségük van.

Tarzan fő fegyvere a szó. A beszéd erejével teremt újra kapcsolatot az emberi világgal. Villámgyorsan megtanul angolul, amint találkozik az első európaiakkal.  Nyelvtanárként tudom, ez az egyik első hatalmas baklövés a jobbára még földön járó első kötetben. Amit sorra követ a többi, egyre szemtelenebb, a tudományossággal valószínűleg szántszándékkal szembemenő agyrém – az olvasó azonban jól teszi, ha felülemelkedik az ilyesmin, hiszen világos, hogy Burroughs csak egy lehetséges világot épít, ami csak nyomokban emlékezett az olvasó által tapasztalt valóságra. S egy ilyen világ esetén csak az számít, hogy koherens egész maradjon. S Burroughs elég tehetséges ahhoz, hogy ne maradjon adós a koherens világgal.

Olykor a dramaturgia egyenesen megköveteli az írótól, hogy csodás lényekkel tarkítsa elbeszélését, ilyenkor Burroughs kérdés nélkül szót fogad a forma elvárásainak. Néhol azonban kissé elveti a sulykot, és olyankor is ehhez az eszközhöz nyúl, amikor az olvasó már kissé besokall a sok fantasztikumtól. Sőt más vonatkozásban is fittyet hány mindenféle dramaturgiai elvárásoknak. A háromszáz oldalas kötetek utolsó húsz oldalára is előszeretettel pakol teljesen új szereplőket. Mindent a kalandnak rendel alá. Így lesz Tarzanból félistenszerű lény, aki megszerzi az örök ifjúságot és a halhatatlanságot is.

Tarzan és az örök élet

Ezt lovagolta meg Philip José Farmer, aki több szempontból kiemelkedik Burroughs világát díszletként használó és szereplőinek sorsát tovább szövő ponyvaszerzők közül.  Ő egy bonyolult időutazásos (Time’s Last Gift) történetet is kreált Burroughs hőse számára. Sőt megírta az igazi Tarzan életrajzát is (Tarzan alive). Burroughs ugyanis az első könyvének bevezető szakaszában, a szokásos trükkel élve, igaz történetként tálalja a majmok közt nevelkedett angol lord meséjét, és úgy meséli el mintha a valóságos történet szereplőinek nevét és néhány körülményt megváltoztatott volna.

Tarzan tehát többszörösen túlélte megálmodója halálát ( Edgar Rice Burrough 1875-ben született és 1950-ben halt meg). Azt azonban nem  szabad elfelejteni, hogy a Tarzan-történet, bár az őserdei díszletek alapján időtlennek tűnik, mégis minden elemében magán viseli annak a kornak a nyomait, amelyben keletkezett. A Lord és a vadember egy személybe koncentrált archetípusai valójában egymás szöges ellentétei, az ellentétek e párosítása szülte Jekyll és Hyde történetét is, mely majdnem ugyanannak a kornak a terméke.

tarzan_2Másfelől Tarzan történetei jobbára mind a XX. század fordulójához illetve első feléhez kötődnek. A Scramble for Africa korszaka ez, amikor az európai nagyhatalmak mindent megtettek azért, hogy uralmuk alá hajtsák a hatalmas földrészt. Belgák, angolok, németek, hollandok versengtek és háborúztak egymással területekért, hogy minél nagyobb darabot hasítsanak ki maguknak, miközben az egész földrészt vérrel borították.

Ennek a korszaknak sajátos lenyomata Tarzan mítosza. Tarzant olvasva nemegyszer propagandaanyagokba is botlunk. Tarzan végül is egy angol főnemes, így, ha kívül állóként is, a civilizáció kicsinyes szokásait, aljasságait megvetve is, mégiscsak az angolok oldalára áll.

A dzsungelsziget foglya: az eredeti Tarzan II.

Ám mégsem ez a fontos. A könyvek Tarzanja olyan, amilyennek Burroughs a nemes civilizátort képzeli el, aki egyé vált a vadonnal, s a vadon törvényeit egyesíti a civilizáció vívmányaival. A jobbik felünk.

A cikk itt folytatódik.

Szentpály Miklós

Szentpály Miklós a Filmtekercs egyik alapító tagja. Magyartanárként és újságíróként végzett a PPKE bölcsészkarán, doktori címet szerzett. Több folyóiratnak ír irodalomkritikákat, magyar mint idegen nyelvet tanít. Specializációja a filmtörténet, a filmnyelv lehetőségei, a szépirodalmi adaptációk, a sci fik, képregényfilmek és szerzői filmek.

WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com