Ronald Harwood 1999-ben debütált Quartet című darabjával. Elsőként Michael Codron guildfordi (Yvonne Arnaud Theatre) színházában láthatták a remek darabot, később a West Enden futott az Albery Theatre-ben. A főszerepeket Alec McCowen mint Reggie, Donald Sinden mint Wilf, Stephanie Cole mint Cissy és Angela Thorne mint Jean alakították. A megkapó történet a művészek csillogó világáról, az öregedés elfogadásának nehézségeiről, és arról a szenvedélyről szól, mellyel egy igazi előadó fordul a hallgatósága felé. Harwood régi jó barátja, Tom Courtenay adta az első löketet a film elkészítéséhez.
Harwood felidézte az első történéseket: „Tom először öt vagy hat évvel ezelőtt hívott fel azzal, hogy filmet kellene készítenünk a Quartetből, és hogy ő Reggie szerepét szeretné eljátszani.”
„Emlékszem, a darab nagyon megérintett.” – mondja Courteney, ki Reggie Paget a filmváltozatban. „Ronnie nagyon izgatott volt a forgatókönyv elkészítésének ötletétől. Néhány évbe beletellett, míg végre megláttuk a fényt az alagút végén.”
Harwood egy 1984-ben készített dokumentumfilmből (Tosca’s Kiss) merített inspirációt. A filmben egy svéd rendező, Daniel Schmid mutatja be közönségének a milánói Casa di Riposo per Musicisti lakóit. A házat Guiseppe Verdi alapította 1896-ban, létrehozva egyik legnagyszerűbb művét: a ház valójában menedék volt. Lakói „idős operaénekesek, kik nem voltak a szerencse kegyeltjei, vagy fiatalon nem volt tehetségük a megtakarításhoz. Szegény és drága társak az életemből!”
Maggie Smith látta a darabot, Dustin Hoffman pedig elküldte neki a Tosca’s Kiss forgatókönyvét nagyjából akkor, mikor beszállt a filmkészítésbe. „Ez volt az, ami vágyat ébresztett benne, hogy megrendezze a filmet.” – meséli. „És mert láttam a darabot, kedvem kerekedett valahogy a kettőt összegyúrni.”
Mikor az adaptáció elkészült, Harwood – háta mögött Courteney-vel és Albert Finneyvel (Az öltöztetőben dolgoztak együtt), Maggie Smith-szel megtámogatva fordult Mark Shivashoz (a BBC Films volt vezetője), a Headline Picturesnél. Shivas sajnos félretette az anyagot – mindez 2008-ban történt.
Rá egy évre fogtak ismét munkába: mikor a BBC Films producere, Finola Dwyer épp az Egy lányról utómunkálataival foglalkozott, felkeresték a forgatókönyvvel. Dustin Hoffman akkor forgatta a Szerelem második látásra c. filmet Dwyer kedvenc operatőrével – John de Borman és Hoffman életre szóló barátságot kötött a munkálatok alatt.
„Borzalmasan jól csináltuk.” – mondja de Borman. „A forgatás alatt folyton mondtam Dustinnak: ismeri a színészség kvintesszenciáját – muszáj rendeznie…”
Hoffman pontosan fel tudja idézni, amikor de Borman egyszer felhívta telefonon. Először boldog új évet kívánt, majd mintegy lezárásképp csak úgy mellékesen odavetette: „Apropó, vállalhatnál egy szkriptet, amit én szeretnék fényképezni, és itt szeretném fényképezni, mert szeretem Londont, és van egy házunk itt.”
De Borman egyeztetett Dwyerrel, aki örömmel fogadta Hoffmant: „Valaki olyat kerestem, aki igazán képes emelni az anyagon – akitől megkapom, amit látok benne, ugyanakkor valami frisset is képes hozzátenni. Akkor Dustin 72 éves volt, akár élete utolsó nagy szerepe előtt. Épp, mint a Kvartett karakterei. A film igazán amolyan jutalomjáték: úgy éreztem, tökéletesen illik hozzá, ami így is volt.”
„Repülőn olvastam el a forgatókönyvet” – meséli Hoffman – „és mikor befejeztem, a feleségem rám nézett, látta a könnyeimet, és megkérdezte, miért sírok. Annyit mondtam: Ezt muszáj elolvasnod! Sosem sírok mostanában; eléggé szigorú kritikus vagyok.”
De Borman még aznap hallhatta Dustin Hoffman hangján a telefonban, hogy lenyűgözte a forgatókönyv: „Azonnal felhívott, és azt mondta: Meg fogom csinálni, John! Kivel kell beszélnem?”
„Valaki egyszer azt mondta, az öregségben semmi mókás nincs.” – emlékszik Hoffman. „Ahogy öregszik a tested, egyre sebezhetőbbé válsz, de én mindig azt hittem, hogy a lelkem gazdagodhat. Közel 75 éves vagyok, és úgy gondolom, 3 dolog történhet meg veled, ha elég szerencsés vagy, és elélsz idáig: fejlődsz, visszafejlődsz, vagy maradsz ugyanolyannak, mint voltál. Utóbbi (úgy gondolom) egyenlő a visszafejlődéssel. De megvan az esélyed a fejlődésre.”
„Dustin annyira reflektál magára a filmre.” – mondja de Borman. „Itt egy ember, aki generációja legismertebb színésze volt, mégis nagyon emberi. Hatalmas humorérzéke és tehetsége van, élete mégis megváltozott. Mindezek a film elemei is egyben. Teljesen Dustinra reflektál. Azért készülhetett el így, mert ugyanez történik Dustinnal is.”
Hoffman úgy írja le a Kvartettet, mintha a létezést képezné le :„Embereket látunk életük harmadik felvonásában, a végsőben – mégis még mindig oly sokat tudnak adni.” Maggie Smith is hasonló véleményen van: „Mivel mindannyian zenével foglalkoznak, megvan bennük a vágy a folytatásra, és valóban folytatják is. Azért küzdenek, hogy megtehessék mindazt, ami sok-sok évvel ezelőtt természetes volt.”
Billy Connolly véleménye az időskori színjátszásról: „A legmerészebb képzelet számára sem vagyok fiatal, de élek. Nem veszek tudomást a koromról, és nem hagyom el magam. Mindig úgy éreztem, hogy az életkoromról játszani annyira értelmes dolog, mintha a házszámom adnám elő; nincs semmi értelme.”
A Kvartett filozófiájának megtestesülése a következő: Beecham House lakói számára az életkor csak apró kellemetlenség, de azzal az elhatározásszerű vággyal egészítik ki, hogy rokkantsággal ne járjon. Pauline Collins azt mondta: „Őszülő hajukon, tántorgó öreg lépteiken és unalmas párbeszédeiken túl mindannyiukban fiatal szív dobog.”
Michael Gambon úgy tartja, hogy az előadóművészekben (és az előadásokban) van valami, ami fiatalon tart még a nyugdíjas években is. „Ha átlagos munkád van, 65 évesen golyót kapsz. Ha színészként vagy énekesként élsz, egészen addig folytathatod, míg összeesel. Valaki alkalmazni fog. Legalábbis remélem!”
„A zenészek csak akkor vonulnak vissza, amikor muszáj.” – mondja Jack Honeyborne, a neves dzsessz-zongorista, a stáb tagja. „Néhányan a színpadon haltak meg. Te hogyan fogsz? Ülsz majd otthon, és tévét nézel?”
Dustin Hoffman zenei ambíciói még azelőtt megnyilvánultak, mielőtt színészkedni kezdett volna. Ötéves korától zongoraleckéket vett, és mielőtt a színészet felé nyitott volna, elsőként az opera világa iránt érdeklődött. „New Yorkban kezdtem színjátszást tanulni. ’58-ban találkoztam egy sráccal (munkanélküli színész volt, mint én). Úgy hívták: Robert Duvall. Az egyik bátyja operaénekes volt, szobatársak lettünk, így tudok egy keveset a világukról.
„Először úgy mentem operába, hogy semmit sem tudtam róla. A Carment láttam Jessye Normannal, és emlékszem, jó helyen ültem. Éppen a Diploma előtt bemutatója után voltam. Csak ültem és néztem, ahogy áriázik. Fogalmam sem volt, miért, de sírni kezdtem. Nem tudom, történt-e velem hasonló azelőtt. Nem tudtam, mit énekel, de valami olyasmit csinált, ami földöntúli volt; valamit, ami igazán az.
Hoffman hisz abban, hogy filmjét mélyen átszövi a humor és a lélek. „Billy Wilder azt mondta, ha meg akarod mondani a közönségnek az igazat, jobb, ha tréfásan teszed.”
Végül Connolly összegezte a film mondanivalóját: „Ne halj meg, amíg meg nem haltál. Maradj érdeklődő az utolsó pillanatig. Arról ábrándozom, hogy ilyen leszek majd. Mindig érdeklődő, mindig benne valami különlegesben. Ne hagyd, hogy etessenek! Egyél magad… És sose vizelj a nadrágodba!”
