Magazin

A musical és a színpad

A musical eredetileg nem filmes műfaj, hiszen már az ókori görögök is színpadra állítottak zenés darabokat; igaz, a musical az opera és operett egyvelegéből nőtt ki. Roppant fiatal ágazata ez a zenés daraboknak, de kétségkívül izgalmas, s az alatt a cirka 100 év alatt is sokat fejlődött, mióta 1866-ban színpadra vitték az elsőt, a The Black Crook címűt a Broadway-n. A Broadway azóta a világ leghíresebb zenés előadásainak gyűjtőhelye, s egyre-másra kerülnek ki onnan (is) olyan művek, melyeket később filmrendezők és írók filmtekercsre álmodnak. Minden idők egyik legszerethetőbb musicalét, az Ének az esőbent (kép fent) január 15-én kedden 19 órától az Átriumban ismét filmvásznon láthatják a műfaj szerelmesei – ennek kapcsán merengünk a musical színházhoz való viszonyáról. 

A hangosfilm megjelenésével az út a zenéhez egyenes volt. Már az első hangosfilmben, A jazzénekesben (kép lent) is komoly szerepet kap a muzsika – és természetes a színpad is. Az első filmmusicalek szerzői alig tudtak másban gondolkodni, még a filmek cselekménye is gyakran kötődött a színházhoz. A backstagerek mellett persze mindig jelen volt a spontán dalrafakadás is, de gyakran kötődött természetes közeghez – hol egy tempomi éneklés, hol egy táncfelkérés adta az apopót az énekre-táncra. A harmincas évekkel indult a musical virágkora, mely egészen a hatvanas évekig kitartott. A korszak legnagyobb sztárjai természetesen a színpadokról indultak: Fred Astaire, Gene Kelly, Judy Garland mind-mind nagyszerű énekes-táncosok voltak, akik aztán megállták a helyüket a film világában is.

jazz+singer

A musical könnyed műfajnak tűnik, bolondozásnak, vidám komédiázásnak. És a leggyakrabban az is. Pontosabban még a legdrámaibb, legfeszültebb musicalekbe is belecsempésznek egy kis könnyedséget. Ebben igazán hasonlít az operettre, ahol a különös bohóc szerepköre megjelenik feszültségoldónak, vagy az elsöprő szerelmi szenvedély feloldásaképpen. Kálmán Imre lassan egy évszázada sikeres Csárdáskirálynőjében a jól ismert Miska főpincér alakja az, amely ellenpontozza a főszereplők szerelmi szenvedéseit. Ez a musicalekben sincs másképp: a legendás West Side Story (1957) egy Amerikába átültetett Rómeó és Júlia adaptáció, ennélfogva nem titok, hogy a végkifejlete mennyire tragikus, mégis olyan táncjeleneteket írtak bele, amelyeknél óhatatlanul is inkább mosolyra szalad a szájuk, és mi is felpattannánk táncolni.

De térjünk vissza a színpad kérdésére! Egy idő után a musicalek egyre inkább eltávolodtak a színháztól – de elszakadni sosem szakadtak el tőle, hiszen az ének, a tánc előadás mivolta megmaradt. Az 1957-es Mókás arc Fred Astairrel és Audry Hepburnnel a főszerepben egy művelt, ám visszahúzódó könyvesbolti eladólányról szól, aki végül a kifutón köt ki érdekes személyisége és „mókás” arca miatt. Egyre-másra fotózzák egy magazin számára, és nem nehéz kitalálni, hogy a kifutó a színpadot helyettesíti. Az 1952-es Ének az esőben című Gene Kelly-klasszikusban egyenesen színészeket látunk, akik a némafilmes korszakot felváltó hangosfilmes színészekké kénytelenek válni. Filmtörténeti dilemmát is körbejár a film: egyáltalán jó színész-e az, aki hang nélkül csak arcokat vág, eltúlzott gesztusokkal hadonász? Ugyanis abban a jelenetben, mikor végre sikerül egy hangosfilmet felvennie a stábnak, az elővetítés során a nézőtér hangos kacagásban tör ki a túljátszott jelenetek láttán. Botrányos. Így hát a főszereplő kitalálja, milyen vicces lenne, ha inkább énekelne és táncolna a filmjeiben (valójában a filmmusical megszületését látjuk – csakúgy ahogy később A némafilmesben is). Ez egyben azt is sugallja, hogy a musicalben a színészi adottságok nem annyira fontosak, énekelni és táncolni kell tudni. De ez persze nem így van. A musical glamúros világa egészen más adottságokat követel meg, mint egy érzékeny dráma előadása, ahol csak arcrezdüléseket figyelünk, amikor a tekintet is beszél. A musical nagybetűs szórakoztatás, de ez sem egyszerűbb, mint egy nagyívű tragédiában helyt állni.

Ahogy fejlődött a filmművészet, egyre több helyszínen és témában alkottak musicaleket is. Forradalmi változást hozott az 1969-es Hair (részlet fent), melyből Milos Forman 1979-re készített filmváltozatot. Mind zenéjében, mind pedig formájában kettős és pszichedelikus mű. Egy velejéig romlott világban próbálnak a hippik kizárólag a békével foglalkozni, de a vietnámi háború megfosztja ettől őket. Leghíresebb és egyben legfelkavaróbb jelenetében Treat Williams a gazdagok étkezőasztalán járja el a szabadság táncát, és énekli el, mennyire álságos a világuk. Az asztal – akár a színpad. A rendezők valójában mindenütt találtak egy színpadra hasonlító helyet, ahol ügyesen elhelyezhették ezeket a jeleneteket.

rocky_horror_picture_show_movie_image_tim_curry_01

A hetvenes években a klasszikus értelembe vett musicalek háttérbe szorultak, és előre tört a táncfilm. A hetvenes évekre végetért a klasszikus musicalek korszaka, és egy új éra kezdődött a Rocky Horror Picture Show-val (kép fent), a Jézus Krisztus Szupersztárral és a Grease-zel – ezeket követve indult lassú növekedésnek a műfaj a nyolcvanas, kilencvenes években, többek között a hihetetlen mennyiségű rajzfilmnek köszönhetően, ahol az énekes betétek elengedhetetlenek voltak. Persze élőszereplős musicalek is születtek egyre, másra: az 1996-ban készült Evita (melynek rendezője az az Alan Parker, aki a Pink Floyd – The Wall című kötelező érvényű zenés filmet is jegyzi) például már teljes egészsében a zenére épül, a szereplők nem is szólalnak meg prózában. A színpadias jellegre azonban így is rábukkanhatunk: az Eva Perónt játszó Madonna az azóta is sokszor dúdolt Don’t Cry For Me Argentina című dalt egy erkélyen énekli a néphez. A 2000-es évekre a musical újra erőre kapott, és az azt megelőző 20 év gyengébb termései után egyenesen Oscar-közelbe juttatta a szereplőket és a készítőket. A 2002-es Chicago (kép lent) visszarepít a ’20-’30-as évek színpadi világába, és nem mellesleg szereplőit (Richard Gere kivételével, de ő Arany Glóbuszt kapott) és rendezőjét is Oscarra jelölték, sőt, Catherine Zeta-Jones be is állíthatta vitrinjébe a szobrot. Visszakerült hát a musical méltó helyére. Ennek a filmnek egyik legjelentősebb perceit a Cell Block Tango jelenete hozza el: a rabnők cellákban énekelnek és táncolnak. Bizarr feldolgozása a színpadnak.

chicago-2003-45-g

Baz Luhrmann 2001-es Moulin Rouge-a pedig egyenesen kurtizánokról szól, akik a századfordulós Párizsban élnek, de színészekké akarnak válni. És ezt persze dalban mondják el. Nicole Kidman és a szerelmét alakító Ewan McGregor is bizonyítják, énekesként sem vallanának szégyent, ha valami miatt nem színészkedhetnének. Az évtized közepént egyre-másra készültek zenészek életét feldolgozó filmek: a Ray Ray Charles életét foglalja össze; A nyughatatlan pedig Johnny Cash-ét. Előbbi Jamie Foxxnak, utóbbi pedig Reese Witherspoonak hozta meg a leginkább vágyott elismerést, az Oscar-díjat. Ez a két film remek zenéjük mellet filmként is nagyszerűen funkcionál, még azoknak is élvezetes lehet, akik inkább a történetre kíváncsiak, annyira jól sikerült egybegyúrni a zenészek személyiségét és a dalok előadását.

A 2012-es A nyomorultakkal eljutottunk odáig, hogy musicalben játszani sikk, sőt, a legtöbb hollywoodi sztár szívesen kipróbálná magát a zenés műfajban. Talán a színpad vonzza őket – nem tudni. Mert az tisztán látszik, hogy bár a filmmusical világa átalakult, modernebb lett, azért a színháztól végérvényesen elszakadni képtelen.

Kovács-Moldován Tünde

Moldován Tünde tanító-újságíró, a magyar nyelv(tan) szerelmese, a Filmtekercs lektora. Mindegy, hogy blockbuster, független, európai, hollywoodi, a szórakozást és művészi értéket mindben megtalálja. A filmekre pedagógus-szemmel tekint, a gondolatai filmelemzés közben is a társadalom és morál körül forognak.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com