Szőts IstvánSzőts István filmművészetének tanulmányozásakor elengedhetetlen annak felidézése, hogy a rendező az 1942-es Velencei Filmfesztiválon az Emberek a havasonnal olyasmit juttatott kifejezésre jó időben és jó helyen, amit az olasz film lelkesen üdvözölt, és – bár itthon ez gyakran feledésbe merül – ily módon nemzetközileg is elismerten vált a neorealizmus előfutárává.

A neorealizmus hajnalán Visconti Megszállottság és Vittorio de Sica A gyerekek figyelnek bennünket című alkotása idején éppen arra volt szüksége az európai filmnek, hogy kibújjon végre a politikai elkötelezettségek terhe alól, és az ember lényegét, egyéni törekvéseit kutassa. Tanúsítja ezt a két film a korban megszokottól eltérő szemszöge is: egy kisfiú és egy csavargó nézőpontján át bemutatott, harmadosztályú szállodai szobákban játszódó történeteket láthatunk.

A filmtörténeti vizsgálódások rendszerint kitérnek Szőts cenzúrázott filmjeire, illetve a betiltások, az el nem készült filmek körülményeire. Többnyire politikai, ideológiai okokat neveznek meg a tervek meghiúsulását illetően. Véleményem szerint filmjeinek vallásábrázolása, illetve Szőts vallásról, hitről alkotott elképzelései ugyancsak  jelentőségteljes aspektusai az életműnek  és alkalmanként a problémáknak. Elég visszaidéznünk az Emberek a havason című filmjét, amelyet 1945 előtt „nem elég mély”, 1945 után pedig „túl mély” katolicizmusa, „hamis népiessége” miatt támadtak, az Ének a búzamezőkrőlt pedig egyenesen „narodnyiknak, klerikálisnak” bélyegezték és betiltották.[1] A cenzurális lépések az aktuális kultúrpolitika és Szőts világlátása közötti feszültségekre vezethetők vissza, beleértve a vallásról alkotott elképzeléseket is.

Hirdetés

A havasiak Isten-képe nem azonosítható egyértelműen egyik egyházéval sem, a filmben előforduló motívumokról és azok hangsúlyaiból azonban a római katolikus vallásra következtethetünk. A katolikus egyház liturgikus gyakorlata az elmúlt évezredben sok változáson ment keresztül. A hivatalos egyházi liturgiából számos kultuszelem vált később paraliturgikussá, és népszokásként élt tovább. A vallás hivatalossá válásával szükségszerűen a politika és a társadalom terében létezett tovább. Számunkra itt az bizonyul érdekesnek, ahogy a negyvenes évek népi filmjei által képviselt „formális” vallásossággal szemben Szőts a vallás és a hit valami őseredeti, érintetlen állapotát próbálja felkutatni, rekonstruálni.

Szőts István: Emberek a havason (1941)

Szőts István: Emberek a havason (1941)

A magyar nép megkeresztelése javarészt a 10. század utolsó harmadára, Géza fejedelem idejére tehető. Az államalapító István apja megkezdett munkáját folytatva nekilátott az állam- és egyházszervezet kiépítésének. A kereszténység első évszázadaiban a magyarság több szentet is adott az egyetemes egyháznak, gondoljunk csak Szent István királyra, Szent Imre hercegre, Szent László királyra, Árpádházi Szent Erzsébetre, Árpádházi Szent Margitra. Amint látható, ezek a személyek általában az uralkodócsalád köréből kerültek ki. A szentté avatottak vallásos meggyőződéséhez nem fér kétség, érdekes kérdés lehet azonban, hogy ekkortájt mennyire volt vallásos a köznép. Látszólag az volt, hiszen a kereszténység felvételekor a vallás kereteit törvények szabályozták. Szent István király elrendelte a vasárnapok ünneplését, s a templomba járást is szabályozta. A népi legendák úgy tartják, hogy a misére mindenkinek a legszebb ruháját kellett felvennie, nem volt szabad beszélgetni, nevetgélni. Az emberek hétköznapjait, magatartását, viselkedését ilyen nagy mértékben meghatározó elvárás érvényrejuttatása azonban nem lehetséges átmenet nélkül. A pogány kor hitvilága, a kereszténységet megelőző hagyományok, képzetek az emberek gondolkodásának, lelkisének szerves részét alkották. Az átmenet tehát lassú volt, ezt a szóbeliségnek az írásbeliséggel szembeni meghatározó szerepe is jól mutatja. A liturgián kívül rekedt szertartások, képzetek a népi gyakorlatba ágyazódva éltek és működtek tovább. A továbbélés különböző megnyilvánulásai tájegységenként eltértek egymástól.

Erdélyben, mivel a nyugati és a keleti keresztény területek határán fekszik, mindkét kultúra vallási jegyei évszázadok óta jelen vannak. A vallás a legtöbb ember számára a hétköznapi élet része. Erdélyt „Kelet Svájcának” is nevezik. Az elnevezésre nemcsak a két térség hasonló geográfiája adhat okot, hanem az egymás mellett élő különböző népek évszázados együttélésének történelmi hagyománya is (az 1568-as tordai országgyűlés kimondta, hogy vallása miatt senkit se üldözzenek), amely mindkettőt a vallásszabadság klasszikus helyszínévé avatja.[2]

Szőts István: Emberek a havason (1941)

Szőts István: Emberek a havason (1941)

Szőts filmjei ebbe a meghatározhatatlan, mitikus időszakhoz nyúlnak vissza, ahol még az egyszerű emberek életét ezer szállal átszőtte a vallás. Úton-útfélen jelen voltak a vallás különböző megnyilvánulásaival: vallásos képzetek, előírások, cselekedetek és ábrázolások. Az egyén és a közösség egymáshoz, illetve a valláshoz való viszonyáról a többkötetes, igen részletgazdag leírásra törekvő Magyar néprajz is szót ejt.[3] A 20. század közepéig a parasztemberek megteremtették mindennapi életükben a munka és a hit egyensúlyát, ezáltal hétköznap és ünnepnap sokszor összefonódott, az anyagi világ valósága és a hit illúziója kiegészítették egymást. A közösség nemcsak az ünnepnapok által, hanem egy ennél emelkedettebb szinten, a vallásias félelem okán is bekapcsolódott az egyén életébe. Az említett könyv jegyzi meg, hogy a közösség vezető alakjai úgy gondolták, az egyén bűnéért a közösség bűnhődik. Valós félelmet éreztek amiatt, hogy az istentelenség bűnéért a közösség fizet meg. Az ehhez hasonló félelmek jelentősen hozzájárultak ahhoz, hogy a különböző vallási eredetű népszokások hosszú időn keresztül érvényben maradjanak. Erre említik példaként, hogy „a paraszti világképben megfért egymás mellett Isten, Szűz Mária, Szent Vendel, ördög, boszorkány, lidérc, garabonciás, gyónás, ráolvasás, rontás, szemmel verés, esőért imádkozás, szenteltvíz, szentelt barka és fokhagyma. Egy-egy szent imával, fohászkodással történő kérlelése ugyanabba a gondolatrendszerbe illeszkedett, mint a mágikus bajelhárítás, például a balta földbe vágása vihar előtt.[4]

Mind az Emberek a havasonban, mind az Ének a búzamezőkrőlben a meg nem magyarázható, józan ésszel fel nem fogható események, illetve az ezekben való megkérdőjelezhetetlen hit vezeti a nézőt a katarzis élményéhez. Szőts világában túl kell emelkednünk hétköznapi korlátainkon, fel kell ismernünk létezésünk egyetemes összefüggéseit. Ebben segítenek a mítoszok és végtelen érintetlen természet, amely filmjei vázát alkotják. A transzszilván teljesség embere a farkasokkal, szellemekkel, lidércekkel egységben éli meg örömeit, tragédiáit. Szőts fokozatosan vezet be minket ebbe a rejtélyes világba, amely úgy válik lassan mind érthetőbbé, megfoghatóbbá számunkra, hogy az összefüggések mégis balladisztikus ködbe burkolóznak. A havasokban született és nevelkedett Gergő vérbosszúja azért olyan tragikus, mert a filmnek ezen a pontján már tudjuk, milyen nagy jelentősége van a havasi ember számára az élet szentségének. Keresztelkedik, életfát ültet, nagy szomorúsággal elsiratja, aki meghalt.

Gergőt feloldozzák a gyilkosság bűne alól a havasi pásztorok, mert azáltal, hogy tettével szülőföldje erkölcsi rendjét védelmezte, megtisztulást nyer. És ezt mindenki tudja a környéken. Ferenc tettére pedig eleve felmentést ad a háború. Azért szöktek meg a hadifogságból, azért vállalták a hosszú utat, mert Rókussal a hazájukban szerettek volna örök nyugalomra lelni. A földhöz való ragaszkodás példája Rókus apjának döntése: akkor sem adja el a számára mindent jelentő földeket, ha a pénzzel kiválthatná a fiát. Inkább beletörődik az elvesztésébe, folytatja az életet, és Ferencet hívja szántani. Napjainkban, amikor a költözés, a helyváltoztatás, a haza elhagyása szinte természetessé vált, egyre nehezebb elképzelni, milyen lehetett, amikor az emberek élete szinte kizárólag a föld és annak megmunkálása körül forgott.

Nyírő József 1936-ban így nyilatkozott Dsida Jenőnek: „Amint Rudyard Kipling megírta a dzsungel életét, én a székely havasok elesett, titkos és csodálatos életét akarom megírni. Olyan székely »dzsungel-könyv« lesz, ha elkészül.[5] Milyen is ez a székely dzsungel? Pogány és keresztény egyszerre; olyan emberek világa, akik el sem tudják képzelni az életet – és a végső nyughelyet – más környezetben, mint a szülőföldjükön. Ezért az Anna utolsó kívánsága az Emberek a havasonban, hogy otthon, a havason temessék el. Az Ének a búzamezőkről végén pedig Rókus apja azért nyugszik meg, mert a fia bő termést adó vidéken él, és „ahol jó a föld, ott nem kell félteni az emberi nemzetet” – a tóba veti fia levelét, amely a muszkaföldi címet tartalmazza, és Ferenccel lát neki a szántásnak, vetésnek.

A munka – mert ettől függ az életben maradás – és a kultusz összefonódása minden hagyományőrző paraszttársadalom életének jellemző sajátossága. Nem kivétel ez alól a magyar parasztság sem. A régi paraszti felfogás szerint a munka semmit sem ér, ha nincs rajta Isten áldása. Ezért az áldást ki kell érdemelni, meg kell szerezni. Az áldásszerzés legkézenfekvőbb módja az imádkozás. A munka megáldásában részt vett az egyház is. Aratás előtt sok helyen misét tartottak. A templomnál vagy a szántóföldön a pap megáldotta az aratásra készülőket és szerszámaikat. A búzaszentelési körmenetet vagy a Szent Orbán-szobornál végzett közös imádkozást a jó termésért tartották, a betakarítás után pedig termény-megáldó ünnepségekkel adtak hálát érte. Ezek a szertartások a mai napig részei a katolikus liturgiának.

Azzal, hogy az Ének a búzamezőkrőlben a búzaszenteléstől a szántásig jutottunk el, illetve hogy az Emberek a havasonban az árva kicsi Gergőt a közösség a gondjaiba vette, és mint az újszülött kis Jézust a betlehemi jászolban, újrakeresztelte, a mezőn és a havason egyaránt helyreállt a rend. Hasonlóképpen megszakítatlan és folyamatos volt a környezet, vagyis a közösség hagyománytartó öregjeinek a hatása, akik meséikkel, legendáikkal, mondáikkal és a különböző hiedelem-elemek átplántálásával növelték a hagyományos közösségben élők vallási ismereteit, és általában a hitbéli dolgokban való jártasságát. (Lásd az idős bölcset az Emberek a havasonban vagy az apóst az Ének a búzamezőkrőlben.)

A rendet a keretes szerkezet is hangsúlyozza. Margitházi Beja az Emberek a havason történetszekvenciáit események, helyszínek, napok és évszakok szerint rendezi sorba.[6] A film elején kicsi Gergő születése télen, éjjel, fenn a havasokban, otthon, a kalyibában, a pásztorok film végi betlehemi játéka pedig szintén télen, éjszaka, a havasokban, egy barlangban történik. Az, hogy keresztelésből keresztelésbe, illetve szántásból szántásba érkezünk, a görög drámák egy nap alatt lejátszódó időkeretét juttathatja eszünkbe. Ahogyan itt, a drámákban is rengeteg esemény, epizód sűrűsödik huszonnégy órába. A ciklikusság, a katarzis ereje Szőtsnél is azt az érzetet kelti, hogy jöhet bármilyen pusztítás vagy tragédia, öröm vagy bánat, az értékek változatlanok maradnak. Ezzel emeli egyetemes értékké a szülőföld szeretetét, és végzetszerűvé a hozzá való ragaszkodást. E furcsa kevertség, amely a babonavilágból, a kereszténységből és a helyi adottságokból áll össze, az élet minden területére kiterjed, a születéstől a halálig.

Szőts István: Emberek a havason (1941)

Szőts István: Emberek a havason (1941)

Az Emberek a havason a keresztelés mozzanatával kezdődik. Az egyházi előírások és a pogány felfogás számára is fontos volt, hogy minél előbb keresztvíz alá tartsák az újszülöttet. Úgy tartották ugyanis, hogy a kereszteletlenek sokkal védtelenebbek a mágikus ártalmakkal szemben, ha pedig a keresztelés előtt hal meg a gyermek, akkor „nem lesz belőle angyalka”. De azt is feljegyezték, hogy a csecsemő sírja körül hétévenként éjfélkor gyermeksírást véltek hallani, ritkábban fellángoló tüzet láttak. Mindez addig ismétlődött, amíg egy arra járó el nem mondta a keresztelési szövegformulát, kibővítve olyanformán, hogy „ha gyerek vagy, legyél Ádám, ha leány vagy, legyél Éva”.[7] Így hát érthető Gergely és Anna kétségbeesése: a pap, akit a beteg kicsi Gergőhöz hívnak, hogy megkeresztelje, nincs otthon, a szenteltvíz megfagy, és Gergely a két szekér fáért kapott imakönyvet is hiába hozza haza, mert Anna elfelejtett olvasni. Az elkeseredett ifjú pár félelmét csak tetőzi a halált már harmadjára jelző farkasvonyítás. A kisfiuk iránti szeretet, s az őket körülvevő megfoghatatlan, végzetszerű jelek hatására az ifjú pár minden erejét és tudását összeszedi, és a jövője érdekében megkereszteli a gyermeket.

Érdekes párhuzama ennek az Ének a búzamezőkről búzaszentelő szertartása. A vetés megáldása – ahogy a csecsemő keresztelése – is arra szolgált, hogy a gabonának ne essék baja. A szertartást a pap és a hívek a négy égtáj felé fordulva végezték. Ez sok helyen a mai napig így zajlik, ám régen a megszentelt vetésből tépett gabonaszálaknak a néphagyomány különleges erőt tulajdonított. Ma már sokkal inkább a megtartott hagyomány, szokás áll a háttérben. Tolnában a megszentelt búzaszálakat hazavitték és az állatoknak adták, hogy ne pusztuljanak el. Mások a megszentelt búza főzetét lábfájás ellen tartották jó orvosságnak.[8] A filmben a pap és a hívek (többségük nő, hiszen 1915-ben, a háború idején vagyunk) a közös földért imádkoznak. A letérdepelve a háborúban lévőkért is imádkozó pap és a két oldalán álló gyermekek képsora emberközelivé teszi és felvezeti a történetet. Akár a görög drámákban, előbb bejárjuk az ott élők tereit, amikor a környezetet egy sokszereplős jelenetben ismerjük meg, majd később feltűnnek a főszereplők is.

Szőts István: Ének a búzamezőkről (1947)

Szőts István: Ének a búzamezőkről (1947)

Az Emberek a havasonban Gergőke, hála a keresztelésnek, életben marad, s a következő szekvenciában apja életfát állít neki, hogy a továbbiakban is egészségben éljen, s hogy megismerje és testvérévé fogadja őt a szülőföld. Itt szeretnék utalni a film főcímén látható kopjafára, melyre az alkotók nevét írták. Ami az újszülöttnek az apja által elültetett élő fácska, a halottnak – a túlvilágra születettnek – az a síron elültetett fa vagy felállított fajel: a fejfa. A sírban a halott és fölötte a fejfa (kopjafa) élettelen. A végtelen idő azonban ismét egybekapcsolja az embert és a fát, hogy a halál után együtt hirdessék a mulandóság örökkévalóságát. A fa megérintése a havasi emberek templomához vezető út első állomása. Az erdő sűrűjében szó nélkül viszik Gergőkét, akár egy templomban. Bemutatják neki az erdő növényeit, állatait, majd pedig a pásztorokkal is találkoznak. Ez az élet kezdete, egy idilli körkép, a táj bemutatása. Ahogy a végtelen búzamezőket pásztázzuk végig a búzaszentelés alatt, úgy fedezzük fel a havas erdejének apró szegleteit ezeken a képsorokon.

A havasok templomán hang nélkül, mintegy a hely szentségét tiszteletben tartva halad végig a család. Anna megbetegedésekor, mikor már a házi gyógymódok sem használnak, utolsó reményként jelenik meg Mária. Rossz előjelként fogható fel a vasárnap szentségének megsértése, amikor a több pénz reményében Gergő aznap is elmegy dolgozni. Magyarországon már Szent István király elrendelte a vasárnapok megünneplését. A tilalom hagyománnyá, közösségi elvárássá rögzült. A 19. század második és a 20. század első felében, amikor senkit sem lehetett már hivatalosan megbüntetni azért, mert vasárnap dolgozott, a közösség ítélte el megvetéssel, megszólással azt, aki nem tartotta, hanem munkával gyalázta meg a vasárnapi ünnepeket. Ha Gergő hű marad a keresztény hagyományokhoz, akkor talán minden bajtól meg tudta volna óvni kedvesét. De a baj elkerülhetetlenül megtörténik: Anna megbetegszik. A csíksomlyói búcsúra való készülődéskor a férfi a Mária-csodák sorolásával próbálja biztatni Annát. Miután elindulnak, mint annak idején a búcsújárók, a zarándokút nagy részét végig éneklik és imádkozzák. Az ajándékszobrocska faragásának bemutatása közben, később pedig amikor a búcsúban, az ima elmondása után Gergő rögtön megkérdezi a feleségét, érez-e jobbulást, a Mária csodáiban ennyire hinni tudó emberek láttán mi magunk is elbizonytalanodunk, sőt talán még reménykedünk és szurkolunk is, hogy Anna azt válaszolja, jobban érzi magát.

Az Ének a búzamezőkrőlben viszont hiába tudja Ferenc az elejétől fogva, hogy ő nem gyilkos, mégis képtelen ezt igazán elhinni. Minden jel, az álmában állandóan megjelenő Rókus képe, a kenyérrel a kezében meghalt Péterke, újszülött kisgyermeke kenyérformájú anyajegye, pusztán a kenyér látványa is azt mondatja vele: ez Isten büntetése. Azok a megmagyarázhatatlan jelek, amelyek az álomvilágban és a lelkében érik utol Ferencet, sokkal erőteljesebbek, mint maga a tény: ott volt és látta, hogy csak baleset történt. A kenyeret mint a Krisztus testével azonosított legfőbb ételt a parasztemberek nagyon tisztelték. A lehulló morzsát azonnal felvették, nehogy rálépjenek, mert úgy tartották, aki morzsán tapos, Krisztus testén tapos, és előbb-utóbb megüti a szél. A véletlenül leesett kenyeret megcsókolva vették föl.

Szőts a kereszténység és a pogányság kibogozhatatlanságát azért tudja filmjeiben igazán természetesnek mutatni, mert ebben a drámai szerkezet is segíti. Vincze Teréz utal arra Szőts István és a hatvanas évek filmművészetének kapcsolatát elemző írásában, hogy a lineáris történetmesélés a balladisztikusságot, a tragédia elkerülhetetlenségét hangsúlyozza. A linearitás folyamatosan tárja fel ugyanis az egymásra fűzött, kibontakozó motivációkat, így téve valóban sorsszerűvé az emberi tragédiákat.[9]

Emellett persze számtalan szimbólumot találunk, például amikor Gergőt saját fejszéjével temetik el. Őseink ugyanis a halált az evilági élet folytatásának tekintették, halottaikat e gondolattal összhangban használati eszközeikkel vagy fegyverükkel temették el. Mindezt azért, hogy a halottnak a másvilágon meglegyen mindene, hiszen ahogyan a filmben is elhangzik: „S ki tudja, milyen erdők vannak a másvilágon?” De Etel öngyilkossága is ide sorolható, aki menyasszonyi ruháját felöltve a szülőfölddel kél végső nászra.

A természeti motívumok is a vallásos érzületet erősítik. A hó olykor gátolja és megnehezíti az eseményeket (Gergő a nagy hó miatt nem tudja épségben hazavinni a kereszteléshez szükséges kellékeket), olykor isteni áldásként jelenik meg (a betlehemi karácsonyi éjjel). A búzából készült kenyér a hadifogságból szökött katonák egyetlen élelme, ugyanakkor minden baj okozója. A tó szemgyönyörködtető, amikor a tájat pásztázzuk, de baljós események színhelye is lehet, ahogy már a Kádár Katában is láttuk. Szőts így nyilatkozik erről: „Ez a tó és a halott erdő csontkarjaival, nemcsak kerete és háttere lett a vízbeölt lány történetének: vizuális motívumainak gazdagságával valóságos főszereplője lett a balladának.[10]

Szőts István oly korban született, amikor a népi életet nem imitálták, nemcsak hagyományőrzésből játszották el a különböző ünnepekkor, hanem még valóban létezett. Az övé talán az utolsó nemzedék, amely még közvetlenül tapasztalta meg ezt a népi életet, a szokásokat, és volt részese olyan őszinte megnyilvánulásoknak, mint a népi keresztelkedés vagy az életfaültetés. A későbbiekben már csak reflexíven lehetett visszatekinteni az elmúlt időkre; az erdélyi népmítosz autentikus tapasztalatát, katarzist nyújtó idilljét Szőts filmjeiben érhetjük tetten utoljára.

Szőts István: Ének a búzamezőkről (1947)

Szőts István: Ének a búzamezőkről (1947)

A filmművészet Szőts korában a nemzeti erkölcs és a keresztény értékek közvetítését tekintette feladatának: a magyarság jellegzetességeinek, szokásainak, életmódjának feltárását, visszanyúlva a népi élet gyökereihez. Szőts ezt maradéktalanul teljesítette – csakhogy nem a kor népi filmjeinek erőltetett, hamis stílusában és ideológiájával, hanem hitelesen. Mindenekelőtt azért, mert személyes szálak fűzték az egyszerű emberekhez.

*

Ngũgĩ wa Thiong’o kenyai író, költő 1938-ban született, és egészen az iskola elkezdéséig gĩkũyũ nyelven hallgatta otthon a csodás állatokról szóló meséket. Ezek lényege, hogy a mese által a misztikus képzeletvilág legapróbb részletei is elgondolhatóak és valósággá avathatóak. Ám csakúgy, mint más gyarmatokon, az iskola elsődleges célja Kenyában is az volt, hogy újra meg újra a gyarmati rendszer lelkes alattvalóit termelje ki. Ngũgĩ egyik írásában visszaemlékezik iskolás éveinek kezdetére.[11] Ekkor nemcsak azzal szembesült, hogy addigi identitása az anyanyelvvel együtt elveszett, hanem hogy gyermekkorától, s ezzel együtt egy biztonságos, otthonos és mítoszokkal teli légkörtől is búcsút kellett vennie. Ha felidézzük az Emberek a havason bennsőséges szobácskáját, ahol a kisfiú születését követő legfontosabb eseményen szülei aggódva hajolnak kicsi Gergő fölé a homályosan derengő fényben, akkor közelebb juthatunk a gyermekkort megszépítő pillanatok megértéséhez, átéléséhez. Fazekas Eszter és Pintér Judit a rendező mélyen gyökerező együttérzésének és megalkuvásmentes igazságkeresésének forrását abban látják, hogy ő is „ezt élte meg gyermekként, amikor szülei tejjel itatták a tífuszos orosz hadifoglyot vagy tyúklevessel a haldokló koldust”.[12]

1918-ban, amikor az erdélyi területek elcsatolása történik, Szőts hat éves. Épp annyi idős, mint Ngũgĩ volt, akinek számára az elszakadás az egész hátralévő életét meghatározó momentummá vált. Később ezért lépett föl az afrikai nyelv védelme érdekében – csakúgy, mint Szőts a népi hagyományokért. Ahogy Ngũgĩnak is el kellett kezdenie egy új identitás felépítését, úgy Szőtsnek (sok székellyel együtt) ugyanez volt a feladata. Ahogyan írja: „Ide, ahonnan a legszebb a kilátás, akartam az új házat építeni római kövekből, faragott oszlopfőkkel. Csak itt akartam élni […] Azt képzeltem, ha megvalósíthatok egy kis mintagazdaságot, almáskertet, akkor anyámnak is, magamnak is csendes, békés életet biztosíthatok…”[13]

Szőts István sajnos sem erdélyi szülőföldjén, de még Magyarországon sem valósíthatta meg álmai többségét. Erdélyi identitásának és a székelyeknek azonban örök emléket állított az Emberek a havasonban.

(A MANDA által készített riportot Szőts István feleségével itt és itt tekinthetitek meg.)

[A cikk az Ember a havason – Szőts István 100 c. könyv (szerkesztette: Pintér Judit és Záhonyi-Ábel Márk. Magyar Művészeti Akadémia, 2013.) A magyarok istene. A Szőts filmek hitvilága c. írásának átdolgozott változata.]

—————————————————————————-

[1] Gelencsér Gábor (ed.): Magyar filmesek a világban. Hungarians in Film. Budapest: Magyar Filmunió, 1996. p. 602.

[2] Sas Péter: „Csupa legendák és jelek…” (Előszó) In: Sas Péter (ed.): Ódon Erdély: művelődéstörténeti tanulmányok. I. Budapest: Magvető Kiadó, 1986. pp. 7-17.

[3] Bárth János: A katolikus magyarság vallásos életének néprajza. In: Paládi-Kovács Attila (ed.): Magyar néprajz nyolc kötetben. VII. Népszokás, néphit, népi vallásosság. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1990. pp. 331-364. (különösen az Egyén és közösség a vallás kötelékében című fejezet – pp. 337-340.)

[4] Bárth János: A katolikus magyarság vallásos életének néprajza. (Egyén és közösség a vallás kötelékében c. fejezet) http://mek.niif.hu/02100/02152/html/07/213.html (utolsó letöltés dátuma: 2013. február 3.)

[5] Dsida Jenő: Irodalmi arcképek. Nyírő József, a székely néplélek nagyerejű megszólaltatója. Székely nép (2012) Pünkösdi különkiadás. p. 6.

[6] Margitházi Beja: „Csordapásztorok midőn…” Transzszilván transzcendencia és képpoétika az Emberek a havason című filmben. Metropolis (1998) no. 2. pp. 104-113.

[7] Kapros Márta: A születés és kisgyermekkor szokásai. In: Paládi-Kovács Attila (ed.): Magyar néprajz nyolc kötetben. VII. Népszokás, néphit, népi vallásosság. pp. 7-31. loc. cit. pp. 26-27.

[8] Búzaszentelés. In: Ortutay Gyula (ed.): Magyar néprajzi lexikon I. (A–E). Budapest: Akadémiai Kiadó, 1977. p. 401.

[9] Vincze Teréz: Szőts István és a hatvanas évek magyar filmművészete. Metropolis (1998) no. 2. pp. 92-102. loc. cit. p. 95.

[10] Szőts István: Egy önéletrajz részletei. Filmvilág (1989) no. 12. pp. 3-17. loc. cit. p. 5.

[11] Ngũgĩ wa Thiong’o: The Language of African Literature. In: Ngũgĩ wa Thiong’o: Decolonizing the Mind: The Politics of Language in African Literature. Harare, Zimbabwe: Zimbabwe Publishing House, 1986. pp. 10-13.

[12] Fazekas Eszter – Pintér Judit: Szőts István. Metropolis (1998) no. 2. pp. 72-90. loc. cit. p. 73.

[13] Szőts: Egy önéletrajz részletei. p. 5.

, , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , ,

Van véleményed? Oszd meg velünk!

Powered by Facebook Comments