A Prometheus végül nem ért fel az ígéretekhez. Ez a vélekedés annyira általános nézői és kritikusi körökben, hogy még akkor is önmagát beigazolónak tekinthetjük, ha személyesen tetszett a film. Három ok fűtötte az elvárásokat: a tény, hogy Ridley Scott rendezi, a homályban hagyott kapcsolat az Alien-univerzummal, és az ezekre épülő, hatalmas nyomást keltő marketing. Különösen izgalmas ebből az Alien-univerzum kérdése.
Az Alien-filmek világa annak ellenére az egyik legtiszteltebb „mondakör” a sci-fiben, hogy korántsem egységes a négy film megítélése. (Az AvP-féle eretnekségekkel most nem foglalkozunk.) Az első és a második film általában pozitív véleményeket kap. A harmadikat kevesen szeretik, és aki utálja, az nagyon utálja. A negyediket illetően valamiféle lenézés a leggyakoribb attitűd. Hová illik ezen a skálán a Prometheus?
Tekintve, hogy az Alien-tetralógia mindegyik darabja a maga rendezőjének eredeti, saját képére formált munkája (még a fejlesztési pokolban vergődő harmadik is), hasznos a filmek összevetésében a rendezői kézjegyekre hagyatkozni. Még hasznosabbá teszi ezt a szempontot, hogy igaz a Prometheus esetében is, hiszen a film beismerten Ridley Scott magánakciója, zéró beleszólással bárki más részéről. Ha tehát megnézzük a rendezői hozzáállást, talán foglalkozhatunk a kérdéssel: miért múlja alul a Prometheus az Alien-univerzum eddigi darabjait – vagy miért tűnik úgy?
Alien (1979)
Az eredeti Aliennel nem csak a sci-fi egyik legbefolyásosabb mitológiája jelent meg, hanem magának a science-fiction filmnek egy új iránya, a horror addig ismeretlen szintje és a modern női akcióhős is. Ezek a megállapítások annyira közhelynek számítanak, hogy az ember bele se gondol: mekkora filmről beszélünk itt! Mekkora hatást váltott ki ez a jelentéktelennek induló szörnyhorror! Néhány filmnél óhatatlanul a sors (szerencse/Isten) kezére kell gyanakodnunk, annyira valószínűtlen a végül lezajló valóság. Itt például Dan O’Bannon eredeti forgatókönyvét, mely már eleve számos ikonikus pillanatot tartalmazott, Walter Hill és David Giler producerek írták át, beillesztve a női karaktereket, az androidot és megteremtve a dialógusok jellegzetes szárazságát (H. R. Giger dizájnjához azonban nem nyúltak). Walter Hill meg is rendezte volna a filmet, később mégis a fiatal Ridley Scott mellett döntött, maga pedig producerként maradt a film mellett – ennek a nagyszerű döntésnek köszönhetjük a legtöbbet, mert Ridley Scott aprólékos zsenialitása tette ezt a filmet felejthető monster-slasherből a filmtörténet egyik nagy alkotásává. És végül közösen megtalálták a hasonlóan ismeretlen, fiatal színésznőt, Sigourney Weavert.
Ridley Scott minden rendezői döntése jónak bizonyult, a film általános irányaitól az apró részletekig, a kivágásra ítélt jelenetekig, a híres storyboardig, melynek hatására a stúdió megduplázta a költségvetést. Sok történet és érdekesség kering a gyártásról; összességükben ezt a képet mutatják: a rendező a film készítésének minden fázisában ura volt a helyzetnek, és egyszerre bizonyított kivételes kreativitást a viszonylag szűk anyagi lehetőségek között és látnoki megérzést abban, hogy az újfajta látványvilágból mi fog működni a vásznon és mi nem. Az Alien nem volt eredendően az a mű, amivé Ridley Scott tette, és nem is holmi véletlennek köszönhetően vált naggyá: tudatos, sokszor bátor munka volt végig.
Alien vs. Prometheus
Ugyanaz a rendező, ugyanaz a zsáner, ugyanaz a világ. Mi a különbség? Ellentétben a netes fórumok sötét aggresszivitásával, nem igaz, hogy Ridley Scott elvesztette volna rendezői képességeit; háta mögött remek filmek tucatjával inkább csak nőtt a tapasztalata és gyarapodtak a készségei. Más azonban az ifjú és a mai Scott hozzáállása a filmhez. 1979-ben egy technokrata forradalmárt látunk: mintha minden gondolata a nézőire tett benyomás körül forogna. Ahol nincs mód a technikai kivitelezésre, ott talál egyet, ahol kicsi a film költségvetése, előnyt kovácsol belőle, és csak sejtet, és a látványvilág addig ismeretlen mélységeibe ereszkedik le. 2012-ben a rég befutott rendező nem sokkolni akarja a közönséget, hanem saját kérdéseit akarja eléjük tárni: többet gondolkodik, mint amennyit elképeszt. Talán túl sokat is. És nem törődik az újdonsággal. Kisujjból kiráz egy, a korához képest nagyszerű technikai minőségű látványvilágot itt is, de semmi újat nem mutat vele. Az Alien vs. Prometheus párbajban ez a kulcsszó: az előbbi sok téren forradalmár volt, az utóbbi pedig egy konzervatív darab (aminek az előzetes marketingje valamiért mégiscsak forradalmat ígért).
Aliens (1986)
Az Aliens James Cameron mérhetetlen egójának leglátványosabb kifejeződése. A kezdetektől az övé a film: Walter Hill és David Giler producerek az első forgatókönyv-vázlattól neki adták, lenyűgözve az akkor még szintén alig ismert rendező víziójától (a Terminátor akkor még nem jelent meg). A horrorból akciófilm műfajváltás annyira pofátlan, hogy bele is bukhatott volna a franchise, Cameron azonban minden idők egyik legintenzívebb filmjét készítette el (és azóta sem gyártottak ennél tisztább és nagyszabásúbb akciót). Ha az első film egy megfelelni vágyó rendező kreatív erőfeszítése, akkor a második egy olyan rendező magabiztos, „ezt nektek” filmje, aki bizonyára már akkor is a világ urának képzelte magát.
Ahogyan azóta is, Cameronnak 1986-ban is mindent szabad volt. A film jócskán kitágította az Alien-univerzumot. Kifejtette a Weyland-Yutani cég szerepét, megteremtette a királynőt, protagonistává változtatta az androidot, no és kibővítette – mit kibővítette, felrobbantotta – a film skáláját egy hajóról és egy xenomorphról egy komplett várossá és idegenek százaivá. (Ennél is fontosabb a személyes motívumok és a főszereplő életút-váltásának beillesztése: a film egyrészt az anyaság tematikáját dolgozza fel a maga brutális Ripley-Newt vs. Királynő háborújával, másrészt a túlélő Ripleyből harcos Ripleyt teremt.) Ebben az értelemben a tetralógiából az Aliens áll a legközelebb a Prometheushoz: a Prometheus is skálabővítési kísérlet az Alien-univerzum szemszögéből nézve. Más nézőpontból viszont ez a film különbözik a leginkább; itt van a legkevesebb nyoma a Prometheusban fel-feltűnő horrorelemeknek, és itt filozofálnak (nyíltan) a legkevesebbet. A gondolatiság mélyebb rétegekbe húzódik vissza. Helyette lőnek. A hozzáállás eltérése meglehetősen látványos.
Aliens vs. Prometheus
Mindkét film egy önbizalommal jócskán megáldott író-rendező teljességgel saját teremtménye. Egyikük mindig is meg volt győződve róla, hogy bármit megtehet, másikuk mára érte el ezt a meggyőződést. A különbség, hogy James Cameron a maga harsány dinamizmusával egyszerűen le akarta nyűgözni a közönséget (mint mindig azelőtt és azóta), Ridley Scott viszont saját 2012-es Olümposzáról egy egzisztenciális kérdések felvetésére szánt sci-fit akart beleerőltetni nem annyira a közönség zsigereibe, mint inkább elméjébe. Hatás a kérdések ellen: döntse el ki-ki maga, melyik a szimpatikusabb megközelítés; én hajlok arra, hogy Cameron örök eredményessége magában hordja módszerének igazolását. (Említést érdemel még az a különbség is, hogy az Aliens szerves bővítés, a Prometheus viszont kissé erőltetett. Előbbi nem is játszódhatna más világban, utóbbinak viszont egyáltalán nem lett volna kötelező kapcsolódnia hozzá.)
Alien3 (1992)
„Development hell.” Ha van mintapéldája, akkor ez az. A forgatókönyvet újra és újra átírták. A helyszínt monostorból börtönné változtatták, megtartva az eredeti díszlet egy részét; hétmillió dollárnyi felépített díszletet viszont sosem használtak. A vágás egy évig húzódott. Több sikertelen rendezőtoborzási kísérlet után Walter Hill immár másodjára vállalta majdnem a rendezést, és ahogy először, most is visszalépett, egy elsőfilmes javára. Ám a Fox, a producerek és David Fincher végül összevesztek egymással, és nem is egy stábtag hagyta ott az egészet munka közben. A fejlesztési pokol annyira megviselte Finchert, hogy kisétált a vágás előtt, kijelentve, hogy nem érzi a magáénak a filmet (és utólag is visszautasított minden kapcsolatot vele).
A film mégis jellegzetesen fincheri mű. Talán nem olyan, amilyennek ő szánta, és lehet, hogy ha ő szabadabb kezet kap, a legtöbb néző nem gyűlölné annyira a végeredményt, de attól még a kézjegye meghatározza a filmet, és képtelenség meg nem látni benne az erőt. Az Alien3 éppen olyan szándékos erkölcsi vákuumban mozog, mint a Hetedik vagy a Harcosok klubja. Az atmoszférája éppen olyan piszkos, nihilista és pesszimista. A karakterek néha kísértetiesek, szerepeik sosem egyértelműek, a dráma pedig összezavaró bizonytalansággal bontakozik ki. Senki sem tudja már eldönteni, mennyi a tudatos atmoszférateremtő törekvés és mennyi a véletlen. Tény, hogy az Alien3 a legkevésbé közönségbarát része a sorozatnak.
Ami működik a filmben, az viszont pont az atmoszféra. Egészen más a hatásmechanizmusa, mint az első, szintén a hangulatra építő filmben: ott egy világos célt, a rettegést szolgált minden, itt a mérgező és bizonytalan légkör önmagáért van, a film kétségei magukat táplálják csupán, nagy részén eluralkodik a passzivitás, a végső önfeláldozás pedig csaknem non sequitur – ugyanennyi erővel meg is menekülhetne vagy áldozattá is válhatna Ripley harmadik, katonából most gerillává fejlődő változata. Mindez nem feltétlenül negatívum. Amellett, hogy a legkevésbé közönségbarát, megkockáztatom, hogy ez a rész a legegyedibb is a sorozatban. (Én magam majdnem ugyanannyira kedvelem, mint a többi hármat.)
Alien3 vs. Prometheus
A Prometheusból éppen az egyediség és a hangulat hiányzik. Egyenes, kiszámítható, tisztességes a nézővel szemben, ez viszont nyilván azt is jelenti, hogy kiszámítható, mint unalmas, az ég szerelmére – minden, csak nem Alien3. Ridley Scott nem akart vagy nem mert provokálni, Fincher sosem riadt vissza tőle. Ám fordítsuk visszájára a képet: ugyanez a másik oldalról nézve garantálja az emészthetőséget, befogadhatóbbá teszi magát az alkotást – a Prometheus valószínűleg hosszú távon is népszerűbb marad szegény 1992-es kísérletnél.
Alien – Resurrection (1997)
Ha Scott aprólékos forradalmár, Cameron kirobbanó egomán, Fincher csalódott nihilista, akkor Jeunet egyszerűen játékos. A negyedik Alien elszórakozik a franchise-zal, és kitűnőt mulat. A humora pedig hideglelős. Eredetileg, Joss Whedon forgatókönyvével – micsoda elképzelés – egy jóval vidámabb, Firefly-szerű Alien-mozi született volna meg, Jean-Pierre Jeunet rendező azonban már azelőtt is világossá tette a szürrealitás iránti vonzalmát (Delicatessen, Elveszett gyerekek városa). És ahogyan az abszurd rétege rákerült az eddigi sci-fi-akcióhorror rétegekre, az azzal a lendülettel el is idegenítette a rajongótábort. Irónia és önirónia, hatalmas adagokban, nyakon van öntve vele a sztori, csorog a képekből. Ahogy a xenomorph saját csapdájukkal fagyasztja meg kínzóit, ahogy csaknem emberré válik, ahogy a szedett-vedett csapat parodizálja az eddigi determinált túlélőket, ahogy az androidból itt minden eddiginél emberibb renegát lesz – és ahogyan Ripley, a harcos, önmagában egyesíti azt, amit meg akar óvni azzal, amit el akar pusztítani: a negyedik Alien a feje tetejére állítja saját világát, és közben pusztító egysorosokkal szórakoztat.
Az sem segít a filmen, hogy a háttérsztori itt a legsötétebb: emberi keltetők, klónozási kísérletek, a Föld direkt veszélyeztetése, humán-idegen hibridek, ezek mögött pedig egy számító nagyvállalat helyett a sokkal félelmetesebb hadsereg. A játékos felszín alatt mélyebb fagy húzódik, mint az előző részek bármelyikében. A jelek szerint sem az abszurd, az irónia és a könnyedség, sem a lappangó, végletes sötét nem áll jól az Alien-franchise-nak; én ugyan szívből rajongok a negyedik részért, de az elsöprő többség vélekedése egészen más.
Alien: Resurrection vs. Prometheus
A Prometheus komoly. Ridley Scott nem játszik. Amilyen mélynek szánja a kérdéseit, olyan komolyan veszi a zsánert is, melyet egykor segített megteremteni. Nyoma sincs benne öniróniának (vagy egyáltalán bármiféle önreflexiónak, legyen gúnyos vagy sem). Pedig lehet, hogy segített volna a film fogadtatásában, ha Scott lazábban veszi a műfaj szabályait; legalább annyit elérhetett volna vele, hogy tartogathatott volna némi meglepetést a számunkra, melyből a Prometheusban egy sincs – a negyedik Alien viszont lépten-nyomon teli van vele. A Prometheus határozottan túl szabályos, míg az Alien: Resurrection igen szabálytalan. Ki tudja, talán létezik egy középút. Másfelől viszont, ahogy mondtam: a jelek szerint az abszurd, az irónia és a könnyedség nem áll jól a szériának. Ridley Scott talán a komolysággal döntött jól; nem rajonganak a filmjéért, de biztosan nem is utálják.
Alien-tetralógia vs. Prometheus
Az Alien-sorozat különleges a franchise-ok között, mert mind a négy része markánsan más. A rendezői stílusok teszik azzá. Ugye, nem elképzelhetetlen egy önismétlő, lassan hanyatló Alien-horrorsorozat? A tetralógia az eredeti sci-fi horror mellett mégis egy nagyszabású akciófilmet, egy pesszimista drámát és egy abszurdba hajló akciókomédiát foglal magába. Az univerzumot ugyan Ridley Scott teremtette, de nem uralkodott fölötte; Walter Hill és David Giler kormányozták producerként, de megengedőek voltak rendezőik felé.
A Prometheus az Alienhez képest nem forradalmi, bár a technikai nagyszerűsége megvan. Az Alienshez képest nem hatásos, bár az önbizalma eléri azét. Az Alien3-hoz képest hiányzik az atmoszféra. És határozottan komolyabban veszi magát, mint az Alien: Resurrection. Mindez nem szükségszerűen negatívum: csak más.
Ha hátrányként értelmezzük a különbségeket, akkor egyértelmű, hogy a Prometheus azt a minden más mögött meghúzódó hibát követte el, hogy kiszámítható és szabályszerű lett egy olyan filmes környezetben, melyet előtte a kiszámíthatatlanság és szabálytalanság uralt. Ha elfogadjuk, hogy Ridley Scott tudatosan törekedett a konzervativizmusra ebben a filmjében – hogy sokat jelentő kérdéseit nyugodtan feltehesse –, akkor viszont csak a marketing volt a hibás, amely forradalmat ígért egy nem arra szánt filmtől. Az viszont biztos, hogy a markáns rendezői kézjegy nagyon hiányzik a Prometheusból. Nem látok benne semmi jellegzeteset, és ez az egy kétségtelenül hátrány a tetralógiához képest.
Korán van még a verdikthez. De egy érdekes gondolat nem hagy nyugodni. A Prometheust eleve két részesre tervezték (legalább), a befejezése nyitott, és elméletben már a folytatás címe is megvan: Paradicsom. A Paradicsom – ha így hívják majd – a Teremtők világára visz el minket. Monumentális ötlet egy monumentálissá bővített vegyes Alien-Prometheus univerzumban. Lehet, hogy a franchise következő nagy váltása a szemünk előtt zajlik, és az ötödik Alien-film valójában egy kétrészes, klasszikus, hatalmas sci-fi eposz lesz – és csak azért nem látjuk, mert még csak az elejét ismerjük? Ha igen, akkor Ridley Scott mégiscsak forradalmat hozott ismét az Alien-univerzumba.